„Ha nincs a kezedben semmi, valamit elfelejtettél” – mondja nevetve a házigazda, ahogy felnyalábolja a „női napozót” körülkerítő futónövény levágott indáit. Szabó György végigkalauzol a hosszú udvaron, amely egészen felnyúlik a „hegyoldalon” és az erdőben ér véget. Építészként fiatalkora óta nagy álma volt, hogy legyen egy parasztházuk, amelyet felújíthatnak és megmenthetnek, mielőtt az végképp az enyészeté lesz. „Ezek a házak őriznek valamit a régi világból, ami megőrzésre méltó” – mondja, bár ebben a környezetben nem szükséges a magyarázat.

Taliándörögdön vagyunk, egy veszprémi házaspár egyre szépülő portáján. Szabóné László Lilla, református lelkész, teológiai oktató és férje régóta visszajárnak a Művészetek Völgyébe. Több mint tizenöt éve annak, amikor egyszer erre bicikliztek, akkoriban a második gyermeküket várták. „A falu elején rám szólt egy fejkendős néni: magácska ekkora hassal miért biciklizik?” – meséli Lilla. „Elszégyelltem magam, így gyalog folytattuk az utat. Gyura egyszer csak hívott, hogy ezt nézd, pont ilyen parasztházra vágytam. Bekukucskáltunk a kerítés felett. Nem akartunk hinni a szemünknek, mert olyan parasztházat találtunk, amelynek az udvara teli van fákkal, ami általában nem jellemző. Később kiderült, hogy az itt lakó házaspár a karácsonyfáit mindig elültette a kertbe. Beletörődtünk, hogy a ház nem eladó, aztán még éveken át sokat keresgéltünk. De amikor erre jártunk, mindig mondogattuk, hogy vajon mi lehet a mi házunkkal?”

A házaspár ezután sokáig keresgélt, megnéztek sok drága és a felújítással varázsát veszített vagy éppen helyrehozhatatlanul romos épületet, de nem találtak olyat, amilyet igazán szerettek volna. Egyszer aztán amikor ismét a faluban kötöttek ki, lekésték a völgy látogatóit a különböző települések között utaztató Csigabuszt. Elsétáltak a „házukhoz”, és meglátták az ablakban az eladó táblát. Bekopogtattak. Az itt lakó néni elmondta, hogy megözvegyült, és a házat, ahol évtizedeken át minden nyarukat töltötték, olyanoknak szeretné eladni, akik értékelik azt. Gyura és Lilla elmesélték, mennyire megtetszett nekik a házikó és az udvara, és szívesen megvennék, de gondolkodási időt kértek. Miután elbúcsúztak, perceken belül visszafordultak, és lefoglalták. „Nem tudtuk, hogyan lesz rá pénzünk, de éreztük, hogy ez a ház a miénk.”

Eladták kis pincéjüket, és kiderült, hogy igénybe vehetik a családi otthonteremtési kedvezményt is. A történtek után így fogalmaznak: minden isteni tényező összeállt. „Évekig sürgettük ezt, de más úton, mint reméltük, lett a miénk egy zöld kertes parasztház, ráadásul a mi házunk.” Elégedetté tette őket az is, hogy a ház előző lakói épp csak annyit újítottak az épületen, amennyi a használathoz szükséges volt. Ez szegényes portának számít – mondja Gyura, bár alig hiszem el ennyi érték láttán. „Ebbe az egyszerűségbe vágytunk, amit elfeledtünk, és ami alázatra késztet, lelassít.” Azért, hogy megőrizzék a ház autentikus jellegét, ők sem újították fel teljesen. Cserépkályhát építettek bele, a padlásteret viszont nem alakították át. Megörökölték a paraszti bútorokat, a régi konyhai eszközöket és szerszámokat – minden a helyén volt és működött. „Nem egyszerűen házat vettünk, hanem otthont.”

Amikor itt vannak, másképp élik az életüket – mondják. Nincs gépesítve minden, de ebben a nyugalomban a házimunka is feltöltődést jelent számukra. Élvezik, hogy a szomszédokkal is kapcsolódhatnak. „Szeretnénk megnyitni az otthonunkat, hogy mások is jöhessenek hozzánk, akkor, amikor szeretnének. Ne legyen előre betervezve a napirend.”

Erre az elhatározásukra pecsétet is kaptak, amikor először vettek részt családostul a dörögdi református templomban tartott istentiszteleten. „Épp egy ószövetségi igerészről volt szó, ami arról rendelkezik, hogyan kell a tizedet beszedni a templom számára – idézi fel Lilla. „Háromféle tized van: egy, amit Istennek, egy, amit az embereknek és egy, amit saját családodnak teszel félre, hogy magadat és őket is megpihentesd. Megérkeztünk ide, és másnap megkaptuk, hogy ezt a három célt szolgálja a házunk.”

A kút felújításában is ezek a célok motiváltak – teszi hozzá a férje. „Annyi tennivaló volt és van egy ilyen ház körül, hogy nem is tudtuk mihez kapjunk először, végül elkezdtünk vezetni egy füzetet az elvégzendő feladatokról, amelyben kijelöltük a prioritásokat. Abból indultunk ki, hogy a portánk egy faluban, egy közösségben van. A ház arca az utca felé néz. Hátrafelé haladva a család, majd az állatok, a vetemény és végül az erdő kap helyet, így a felújítással mi is elölről hátrafelé haladunk.”

A régi kerekeskút a ház előtt áll. „Egy alkalommal arra jöttünk meg, hogy lebontották és csak a kútkáva maradt meg. Meglepetten kérdeztük a szomszédot, tud-e valamit erről. Kiderült, hogy ez közkút, amit az önkormányzat az összes többi kúttal együtt szeretne felújítani. Tudtuk: ha olyannak szeretnénk látni, amilyenre vágyunk, akkor most kell megcsinálnunk.”

Meg is kapták rá az engedélyt az önkormányzattól, így „örökbe fogadták” a kutat. Attól fogva elkezdtek ötletelni, hogyan is tehetnék különlegessé. „A kút vize nem iható, de szerettük volna, hogy ha az emberek odamennek valamilyen szomjúsággal, akkor kapjanak valamit.” Gondolkodtak könyvszekrényen, Gyura pedig elkezdett tervezgetni, milyen kútházat is lehetne házilag összerakni fából, a barkácsolás amúgy is a hobbija, mondja.

„Később aztán keresztény barátainknak megírtuk, hogy kapcsolódjanak be a kút felújításába, ha szívesen szolgálnának a falu és egymás felé. A közös örömnek, alkotásnak olyan értéke van, ami maradandóvá teszi a dolgokat, igazi közkinccsé. Szerveztünk egy közös hétvégét, amikor fát csiszoltunk, festettünk, kútházat készítettünk. Csillagokat is faragtunk rá, az egyik oldalon a Göncöl, a másik oldalon az Orion csillagképe ábrázolódik ki apró csillagokból.”

Lilla hozzáteszi: „Szerettük volna, hogy mindaz, ami születik, Istenben legyen, tőle vegyük el. A samáriai asszony történetéről elmélkedtünk, este tábortűz mellett dicsőítettünk és imádkoztunk. Azon a hétvégén végül 20-30 ember fordult meg nálunk a legkisebb pocaklakótól egészen a 92 éves idős bácsikáig. Ez a kút minden generációt össze tudott hozni.”

Még a falubelieket is megmozgatta az építkezés. „Sokáig nem találtunk megfelelő kútkereket, mire a faluszéli fatelep tulajdonosa elcserélte velünk a miénket egy ide valóra, neki is jó érzés volt, hogy ezt a faluközösségért is teszi. A szomszéd megjegyezte, hogy jól jönne hozzá egy rendes, esztergált tengely is, és el is vállalta, hogy ő megcsinálja. Mindig megvolt a következő lépés, találkozás.”

Így volt ez a Művészetek Völgye idejére a kútházba költöző könyvekkel is. Barátoktól kértek ötleteket, milyen kutas történeteket ismernek. Versek, mesék, novellák és regények töltötték meg a kútházat. A művek között ott van A békakirály meséje, Thomas Mann világhírű regénye, a József és testvérei és Weöres Sándor Bújócska című verse is. Nem utolsósorban pedig a Szentírás. „Szerettünk volna a fesztivál forgatagában egy olyan pihenőhelyet biztosítani másoknak, ahol két program között csendben lehetnek egy árnyékot adó nagy fa alatt” – mondja Lilla. Az elmúlt héten találkoztunk is olyan járókelővel, aki elmondta, hogy kifejezetten erre a csendre vágyott, ezért jött Taliándörögdre. „Gondolkodtunk, hogyan tudjuk megszólítani az embereket. Mit üzenhet egy-egy történet, milyen kérdést vet fel?. Kis könyvjelzőket készítettünk, minden történethez feltettünk egy személyes kérdést, amely arra készteti a látogatót, hogy magába nézzen, végül pedig ha van kedve, a Könyvek Könyve kimeríthetetlen kútjából is meríthet – ajánlunk ugyanis egy-egy bibliai szakaszt, ami vagy választ ad a felvetett kérdésre, vagy új szempontot hoz a kérdéseink közepette.”

Így már érthető, hogy az Élő víz nevet adták a dörögdi beszél(get)ő kútnak a gondos házigazdák. Nemcsak beszélő, hanem beszélgető kút is, hiszen aki szerette volna, a művekhez tartozó színes füzetekbe lejegyezhette gondolatait. Sokan vallottak legmélyebb vágyaikról, ábrándjaikról, fájdalmukról és kapaszkodóikról. „A leírt szavak még mélyebb nyomot hagynak abban is, aki papírra vetette őket, így biztosabban magával viheti, ami vele történt a kútnál.” 

„Ennek az egésznek akkor van értelme, ha van mögötte megérett küldetés és imádkozó közösség. Tudjuk, kiknek csináljuk és miért. Ezért is van arculata, ezért adtunk nevet a kútnak, és ezért kapott egységes színt és logót.” Ám ha az Úr nem építi a házat vagy éppen a kutat, hiába fáradoznak az építők… „Egy lelkigyakorlaton épp a samáriai asszony történetéről hallottam, majd elkezdtem imádkozni. Bárhogy próbáltam is elképzelni Jákób kútját, mindig a miénk volt előttem. Először Jézus ült a padon, majd sorra más-más emberek: először a barátaink a református udvarból, majd pedig ismeretlenek is. Felismertem, hogy Jézus a járókelőkben van jelen.”

Nem mindig kell egyházi alkalmakat szervezni, hogy elérjük az embereket – teszi hozzá a lelkész. „Ez gondolkodásra hív bennünket, keresztyéneket, hogy mit gondolunk a szolgálatról a világban. Ez csak egy kút és néhány pad Taliándörögd utcáján. Mi most ott tartunk, hogy ne csináljunk nagyobbat, mint amihez kaptunk erőt, lelkesedést, kegyelmet. Apró lépések ezek, amelyeket azért teszünk, mert szeretnénk teret adni Istennek. Valójában abban van élet, amiben Isten megpihentet.”

 

Képek: Füle Tamás