Hajnal van, megszólal az ébresztő, pedig még csak most hunytam le a szemem. Nem sokat aludtam. A testemben ott a fáradtság, mégis, semmi sem természetesebb, kiülök a zsámolyra imádkozni.

Délután van. Fáradt vagyok. Kellett volna még egy kis alvás. Nem, most nem nézem végig a barátok megosztásait, nem, most nem csacsogok tovább, lepihenek egy kicsit. Mert a testnek is készen kell lenni, hogy a léleknek ereje legyen az úton.

Ülök az irodámban, az ablakon beszűrődő napfényben fürdőzök, míg átlapozom a kommentárokat a hétvégi szolgálathoz. Az asztalon egy születésnapos tortájának rám eső szelete, várja, hátha betér valaki, aki megeszi. Mellette kisdoboz, benne alma, mandarin, dió, az uzsonnám. Abból majszolgatok.

Az étteremben az ünnepi ebédnél olvasgatjuk az étlapot. Mellettem cigánypecsenyét, rántott sajtot (az egyik kedvencem) majszolnak a gyermekek. Rizst és főtt zöldséget rendelek.

Hol is vagyok ezekben a történetekben? A vesztes, aki kimaradt egy jó kis reggeli szundizásból, délutáni csacsogásból, szülinapi tortázásból, egy éttermi lakomából? A dicséretre méltó, aki minden körülmények között képes hű lenni elhatározásaihoz? Igazán megérdemel egy vállveregetést? A küszködő, a mártír, aki nehezen, kínkeservesen, de valahogy csak végigszenvedi ezt az időszakot közben-közben egy-két együttérző barátot is maga mellé állítva, akik elismerik, hogy ’nem semmi, hogy Te képes vagy ezt végigcsinálni’?

„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig, ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged.” Mt 6,16-18

A böjt nem teljesítményre, nem szenvedésre, nem megfelelésre és legfőképp nem mindezek mutogatására  hív. A böjt visszarendeződés, ráhangolódás a mindennapoknak megtisztított, leegyszerűsített és ennyiben nagyon is természetes megélésére. A böjtben néhány dolgot elengedünk, hogy megtapasztaljuk, hogy Istennel a kevesebb is elég, sőt bőséges. Belső út a megelégedésre, a sokféleségben a megpihenésre.

Ha ebben a belső rendezettségben és természetességben, ezáltal elrejtettségben éljük, egyszerre megnyílik a jutalma. Íze lesz az almának, a narancsnak, a diónak. Bőséggé és ünneppé lesz egy tál rizs néhány szem főtt zöldséggel. Istennek odaszánt idővé válik a testünk megpihentetése és várva várt alkalom a hajnali csend.  

Az élet a maga mindennapi zsúfoltságával, kavalkádjával vagy megterheltségével odaegyszerűsödik a mindenütt jelenlévő, mindent elfedező, az önmagát is nekünk ajándékozó Isten derűjéhez és öröméhez.

Az ablakon beömlő napfény pedig valahogy fényesebb, az alma mosolygós, a hajnali sötét világos, a csend pedig beszédes.