A szükségállapot meghirdetése
A böjt nem tartozik a természetes emberi életvitelhez. Nem elrendelt és hosszú távon nem fenntartható állapot. A paradicsomban mit sem tudtunk róla. Ott, ahol a munka szombatnap korlátozva volt, az evés egyetlen napra sem. Az ételtől való tartózkodás csupán a jó és a rossz tudásának fája kapcsán került szóba. Isten inkább bátorít az evés szerezte örömökre, és a fogyasztás vezérelvének a természetes kívánságot jelöli ki, nem csak a munkával elégetett energia arányos visszapótlását.

A bukás és bűneset azonban felborítja ezt az egyensúlyt is, és a posztédeni, gyógyulófélben lévő embernek Isten a böjtöt és – mint ahogy később látni fogjuk – a bővelkedést is felírja időként a vényre. Ha nincs betegség, nem kell a diéta. Ha nincs háború, nem kell rendkívüli helyzetet hirdetni. A böjt bevezetése tehát épp természetellenessége okán mutat rá arra a bajra, amibe az ember jutott a maga választotta útján, és ahonnan nem vezetnek ki az ösztönök, a jó nevelés, a reggeli jóga és a friss levegő.  Ha ezt a megoldást választjuk, fel kell készülnünk arra, hogy a böjt kavics lesz a cipőnkben, bot a küllők között, azaz zsigereinknek kijózanító arculcsapás. Senki nem vehet rá bennünket a gyakorlatára, csak mi magunk. És mi sem fogunk addig e nemes kúrára ráfanyalodni, míg meg nem érezzük a betegség erősödő tüneteit. Vajon a prevenció nem megtérülőbb? Minden bizonnyal – ugyanakkor nehezebb is, mint a betegség ágyába zuhanni és kapkodni a gyógyszerek után gyűrött pizsamában. A preventív út az eredendő bűn miatt ab ovo járhatatlan minden halandó számára. De a felgyógyultaknak is rögös marad.  Idővel mindannyian kikötünk a betegágyban.

Először azonban nézzük meg a lelki egészségmegőrzéssel kapcsolatos bibliai ajánlásokat!

Megelégedés és hétköznapok: mint norma
Mivel a böjt mindig kivétel, hiszen a szabálytól való eltérés, ezért soha nem olyan radikális és nehéz, mint a mindennapok mértéktartásában tanúsított hűség. Az ünnep, a böjt, a szakrális tér és a szombat áll a hétköznapi menetrend szolgálatában, és nem fordítva. Az igazi erő ahhoz kell, hogy az úton haladjunk, nem pedig a leágazásokhoz! Az út az egyensúly megőrzése, ami önuralommal valósítható meg. Az édeni szabadság sem nélkülözte az önuralmat és a megelégedést (1Mózes2:17) és erre kell törekednünk az újjászületés után is (1Timóteus 6:6). Itt viszont vigyáznunk kell, mert az önuralom gyakorlatát túszul ejtették már a bigott vallásosak, az aszkétaiskolák és a sótlan hipokriták.  Többnyire a lemondás áldozati pózát asszociáljuk köré, pedig a Biblia mást ért rajta.

Az önuralom nem az igénytelenek és gyávák előjoga, ugyanis nem azonos a kevesebbel vagy a rosszabbal való beéréssel, sem a bőség kizárásával. Az önuralom a sokszínűség és az egyén kiválasztó döntésének közös halmaza, majd a választáshoz való hűség. Az önuralom arra a kitartásra képesít, hogy amíg nem tudok dönteni a legjobb felől, nem veszem el a rosszabbat sem, hisz tudja, a választással már felelősség jár együtt. A választott terület az, ahol megszelídíthetem magam számára a világot!

Az önuralom régen magától értetődő önkifejezés volt, ma pedig sokszor megharcolt döntések sorozata. (ApCsel 24:25) Az önkorlátozásban nem a vágyak jogosságát tagadjuk és nem a teremtett világ bőségét toljuk el magunktól. Sokkal inkább: egy cseppben birtokoljuk az óceánt, egy nőben a világ minden szépségét. A megelégedés annak az elismerése, hogy a világ egy vérből és egy gondolatból teremtetett, ezért minden részletében maga a teremtő érint meg. Nem kell a minőség megtalálása után a mennyiséget kényszeresen fokozni, mint a legtöbb szenvedélyfüggőség esetén.   Megvan benne a belátás ezen alázata: Isten tudja, hogy miből és mennyi kell nekem, és mi van még hasznomra és mi már a káromra. A norma tartása ugyanakkor azt is jelentheti, hogy a vágyat késleltetem. Az elrendelt bőségről lemondok egy jövőbeli, teljesebb viszontlátás érdekében. A reménység ezért sosem türelmetlen és üres. Élvezi az eljövendő világ előízét, és tele van kíváncsisággal.

Egyensúlyteremtés mint a haladás garanciája
A fontos dolgok zöme kedden és csütörtökön készül, a napi rutin még a művészi munkában sem bosszulja meg magát. A kitüntetett pillanatok kultuszának hajszolását hagyjuk meg a sznoboknak és spiritualistáknak. A hétköznapok normája az arany középút, de alatta van a böjt és fölötte a bőség. Valójában sokkal könnyebb a böjtből dőzsölésbe esni és fordítva, mint az egyensúlyt fenntartani. Az anorexia gyógyszere nem a tobzódás, hanem a norma tartása. A züllésnek sem a böjt, hanem az önuralom az ellenszere. Talán nincs még egy olyan erényünk, amelyet az Isten megkerülésével kialakított életelvek is ennyire magukévá tettek volna. Az egyensúly mellett ugyanis nagyon komoly fizikai és lélektani érvek szólnak. Semmi jelentős dolog nem született még ezen a bolygón, csak erők birtoklása és kiegyensúlyozása által.

A középosztálybeliséget – mint a XX. század maradandó vívmányát – is a határok tisztelete tartja életben. A jelszavak szintjén bármekkora is a relativizálás, még sincs elvetve a régi keret, csak átíródott annak tartalma. Mindenki törekszik az önhatalmúságra, és míg nagyobb erők be nem árnyékolják, egyben tartja értékeit, családját és barátait. Isten a hívőn is számon kéri a saját lelkén, testén és kapcsolatain való uralkodás képességét, és jó pár területen a szabály kidolgozását és annak őrzését. (Példabeszédek 25:28, 2Timóteus 3:14) Ugyanakkor, alkalmanként kizökkent és arra kér, hogy böjtöljünk, vagy megengedi, hogy bővelkedjünk. Valójában az Istenben bízó ember engedheti csak meg magának a böjtölés és dőzsölés luxusát. (Filippi 4:12) Csak az tud jól böjtölni, aki a bővelkedéshez sem elég gyáva! (Lukács 5:33, Lukács 7:34)

Mindkét állapotban kifejezzük az ideiglenességet, ami a jelen korszak talán legjellemzőbb sajátossága. De csak azt nem sodorja el ez a két véglet, akinek szívbe írt törvénye van! Úton vagyunk, de a kitartott hedonizmus, vagy a mindentől mentes életvitel kitérít a haladásból. Az út tele van kanyarokkal és ellenséggel. Csak a cél biztos, a térkép homályos! Az irány a bűnből a szentségbe, az óemberből az új emberbe, sírásból a nevetésbe, a reménységből a valóságba tart. Tanulás, fegyelmezés és sokszor túláradó mennyei előlegek hatása alatt élünk. Isten pedig jól tudja, hogyan tartson rajta minket az úton a böjt és a bővelkedés eszközei által.

A böjt értelme
A böjt méltánytalan a test igényeivel szemben. Kíméletlenség a testtől a táplálékot megtagadni. Dosztojevszkij egyszer azt mondta: „Szidjatok, bántsatok, üssetek és alázatok meg, csak enni-enni adjatok!” Egy épeszű ember sem vonja meg magától az ételt. A beteg ember jellemzője az étvágytalanság, ami pont a létfontosságú anyagot iktatja ki a szervezetből. Isten a böjtre való felszólításban már-már szembemegy egykori önmagával, aki azt mondta régen, hogy a kert minden fájáról bátran egyetek. (1Mózes2:16) Miért kéri mégis Isten a böjtöt? Miért válik terápiává ez a bűneset után? Miért szakít ki ilyen drasztikus módon a természetből? Mire mutathat rá, és milyen folyamatokat indíthat el a tápláléktól megfosztott test gyengesége? A böjtölésben Isten arra kér, hogy a biológiai síkon ábrázoljuk ki annak az abszurditását, amit szellemi síkon nem veszünk észre! Hogy tudniillik a lélek az Istenre vágyó étvágytalanságtól beteg. Amilyen az étel hiányától elgyengült test, olyan az Istent nélkülöző lélek haldokolása is. A szellem semmit nem vesz fel a Teremtőjéből, pedig ez az örök életének egyetlen záloga. A lélek az örök élet perspektívájával lett létbe szólítva, ennek ellenére Isten nélkül lemerül egy emberöltő alatt a tudattalanba, végül a Seolba. A böjt annak a gyásza, hogy a lélek Isten nélkül él. A böjt a test mesterségesen fenntartott étvágytalansága, ami a lélek étvágytalanságára hívja fel a figyelmet. A böjt annak a harca, hogy a léleknek elsődleges forrása Isten legyen!

Test a lélek háttere
Az anyagi szint nem romlott úgy meg, mint a lelki. Ott a működés zöme őrzi még a teremtés reflexeit. Tél után tavasz jön, vetés után aratás, a szikkadt föld eső után kiált, az éhes gyomor kenyér után. A testi dimenzió ezért Jézus számára példatárként szolgál, hogy kimutassa háttere előtt a szellem nagyobb elhajlását és torzulását. A test természetes szükségeihez hasonlóan a lélek szükségeinek is égbekiáltó erejű fájdalmat kellene okozniuk. Mégsem tudunk róluk. Előbb önt el gyomorsav, mint alantas tetteink után a szégyenérzet. Előbb görcsöl a vese és az izom, mintsem a lelkiismeret. 

A böjt során aztán jelezni kezd először a testünk, majd egy idő után a lelkünk is. A test koplalása felerősíti a fizikai igényeinket. Először zavar, hogy nem jutunk hozzá a kedvenc ízeinkhez, nagyon tud hiányozni az a betevő, amit addig természetesnek vettünk. De aztán a figyelem kívülről befelé terelődik. Megérezzük, hogy a lelki szükségek sokkal nagyobbak és égetőbbek, mint a testiek. Ez sokszor akkor is megtörténik, ha egyházi szokásból kezdjük el csak a böjtöt. Ahogy veszítünk a súlyunkból, jobban megmutatkozik a testi vázunk. Nincs ez másként a szellemi síkon sem: a sóvárgás és a mélyről feltörő hiányunk rajzolják meg lelkünk addig ismeretlen anatómiáját. Isten jobban hozzánk fér, és mi is megtudunk valami többet magunkról. Kiderül: ahol fáj, ott a baj, és ott kell gyógyítani. A böjt végső soron felerősíti és lokalizálja a szív fájdalmait. Lejuttat a gócpontokig és nyitottá tesz Isten orvoslása számára.

Ez a böjt legelemibb értelme, de miért kéri Jézus, hogy a böjt következményeként elgyengült testet fedezzük el? Miért kér a természetes fej megkenésére? (Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat. Máté 6:17) Azért, hogy egyértelműbbé tegye, a baj forrása a lélekben és nem a testben keresendő! A lélek van legyengülve és megrendült állapotban, nem a test! A gyógyulás útja éppen ezért nem vissza a „kevésbé” romlott természethez, hanem előre a szellem irányába! A test gyötrése és feláldozása nem szabadítja fel a lelket, csak kiábrázolja a láncait. Erre a képre pedig mindaddig szükségünk van, míg nem találkozunk a valósággal, amiről formálták azt.

Végezetül, Jézus bármennyire  kizökkentőnek tartja is a böjtölést, arra kér, úgy tegyük, hogy ezt ne lássák! Érezd át a lélek sóvárgását a test sóvárgásában, de ne mutasd fel, és ne hordd körbe ennek a megtörtségnek a trófeáját!