Amikor pünkösdről beszélünk, elsőként szinte mindnyájunknak a szél zúgása és az apostolokra szálló tüzes lángnyelvek jutnak eszünkbe, no meg a különböző nyelveken szólás. Valóban ez pünkösd egyik csodája. Ez az a jelenség, ami korábban elképzelhetetlen volt, ami minden addigitól eltért, ami az embereket kibillentette a mindennapi szokványos élményvilágból, ez az az esemény, amire fölfigyeltek és ami megosztotta őket: egyesek értetlenül álltak, míg mások részegséggel vádolták az apostolokat. Igen, ez csoda volt. Csoda és beteljesedés. Vagy inkább így helyes: beteljesedéscsoda. Isten azonban nem elkápráztatni akar. Rá nem foghatjuk, hogy abban éli ki magát, hogy valami látványosat, valami rendkívülit műveljen, az Ő szándéka ennél sokkal több: hogy az embert megszólítsa, dialógusra bírja. Ha ugyanis a párbeszéd nem jönne létre, mindez üres és értelmetlen produktum lenne. Ezt azonban Isten nálunk sokkal jobban tudja, ezért a történet nem itt ér véget, hanem folytatódik, míg el nem éri célját.

És most nézzük meg alaposabban az Apostolok Cselekedetei 2. részét! A leírás szerint a tényleges dialógus kezdete Péter apostollal kezdődik. Hallja ugyanis az emberek reagálását, mi több, nem csupán hallja, de meghallja, azaz szembenéz az emberi kérdésekkel és vélekedésekkel, mégpedig olyannyira, hogy beszédét a válaszadással kezdi. Vagyis alkalmazkodik. Nem úgy áll eléjük, mint akinek mindenkitől és mindentől független kész beszéde van, hanem úgy, hogy először válaszolni akar, hogy aztán elmondhassa azt az üzenetet, ami hallgatóságát, vagy legalább annak egy részét a célba jutáshoz segíti. Vagyis a nagyon is emberi megközelítést, megítélést beépíti saját beszédébe, arra támaszkodik, hogy a kapcsolat hallgatóságával még szorosabb legyen. Ez teremti meg azt a légkört, amelyben az emberek érzik, sőt, megtapasztalják, hogy nem negligálja őket, illetve vélekedéseiket, s azt, hogy az apostol az ő kérdéseikre választ akar adni. Ezért kezdi így beszédét: „…nem részegek ezek, ahogyan ti gondoljátok…, hanem ez az, amiről Jóel így prófétált…” (15-16). Fontos kiemelni, hogy nem saját magyarázatot ad, nem logikai vagy empirikus bizonyításra törekszik – noha később a korábbi történéseknek, tapasztalatoknak jelentős szerepe lesz –, Igét idézve ad választ. Nem a saját tekintélyét akarja növelni, hanem az Ige, a prófétai szó tekintélyével érvel, és amikor ez megtörténik, és ezzel a figyelmet megalapozta – de úgy, hogy azt az Istenre irányította –, kezdi el azt a beszédét, amit a Lélek különösen is fontosnak és üdvösségesnek tart általa elmondani.

A beszéd tulajdonképpen Krisztus bemutatásán keresztül elmondott perbeszéd. Fölidézi a csodákat és jeleket, amelyeket közülük sokan megtapasztalhattak Jézus által, rámutat, hogy általa az Atya munkálkodott, s hogy mindennek ellenére mégis keresztre szögezték és megölték. Péter azonban arra is rámutat, hogy ezzel a történetnek nincs vége, Isten föltámasztotta, mert „lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt” (24b). Sőt, éppen a Szentlélek eljövetele bizonyítja, hogy Jézus a mennyben az Atya jobbján ül, s ezért küldhette el a megígért Szentlelket. Majd hozzáteszi: „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (36). Íme, a vádirat, a félreérthetetlen vádbeszéd. Az alkalomnak azonban itt nincs vége, mert mindez több mint rendkívüli történés, lehetőség és elhívó isteni szándék.

És itt a párbeszéd új fordulatot vesz: „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” (37). Vajon nem ez minden prédikáció célja? Milyen jó lenne, ha az istentiszteleti hallgatóság még meg nem tért tagjai ilyen nyíltan és őszintén tennék föl kérdéseiket! Ha a kérdések életbevágók és halaszthatatlanok lennének! Ha alkalmaink az egyszemélyes produktumból beszélgetésbe mehetnének át, ha a kötött liturgiát fölváltva teljes mértékben a Szentlélek spontán vehetné át az irányítást! Péter a hallgatóit a Lélek segítségével a döntő, a legfontosabb kérdés megfogalmazásáig tudta eljuttatni: „Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?” És Péter végre elmondhatta a jézusi fölszólítást, sőt, azt ki is egészíthette: „Térjetek meg (Mt 4,17), és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké…” (38-39a). Érezzük ezt a teljesen személyes megszólító üzenetet?: tiétek és gyermekeiteké. Lukács mindehhez még hozzáteszi: „Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől! Akik pedig hallgattak a szavára, megkeresztelkedtek…” (40). Mindez valódi dialógus volt, mi több, nem csak szavakban, de lélekben és cselekedetekben is. És megtörtént a csoda, nekik is kitöltetett a Szentlélek! És övék és gyermekeiké lett.

Ha Péter pünkösdi beszédét szemléljük, Lukácsra támaszkodva megállapíthatjuk, hogy az, amit az Apostolok Cselekedetei megőrzött számunkra, terjedelmében és tartalmában is töredékes – „Még más szavakkal is lelkükre beszélt…”, olvashatjuk –, ugyanakkor mégis teljes, hiszen gyönyörűen föltárul előttünk az az ív, amely az értetlen és kritikus tömeget végigvezeti egészen a megtérésig. És ez óriási változás. Fölmerül tehát a kérdés, hogy milyen külső emberi tapasztalások segítették ebben Pétert, miközben természetesen a Szentlélek jelenlétének erejét, meghatározó szerepét nem kisebbíthetjük. Egyet mindenképpen kiemelhetünk, ez pedig a hallgatóság kettős eseményélménye. Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy azok, akik az aratás ünnepén, illetve a Sínai-hegyen kapott Törvény kihirdetésének emléknapján, azaz pünkösdkor megjelentek Jeruzsálemben, minden bizonnyal, mint hithű zsidók, a páskabárány ünnepére is fölmentek, így nagy valószínűség szerint jelen voltak a „Feszítsd meg”-et kiabáló tömegben, sőt, maguk is kiabáltak, de legalábbis kiabálhattak, így – emberi oldalról – kiváltói és szemtanúi voltak Jézus keresztre feszítésének. Ezt erősíti meg Péter félreérthetetlen vádpontja: „…ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek” (23b). Tehát, az említett utalásban fönnállt az aktív személyes érintettség. Másfelől viszont a pünkösdi esemény, a friss élmény mint Messiás-bizonyíték – „Isten Úrrá és Krisztussá (Messiássá) tette őt” –, nyilván hatalmas megszólító erővel bírt. Péternek tehát elég volt az alig több mint ötven nap eseményeit összerakni, hogy a személyes megszólítás élő és ható legyen.

Péter az érintettekhez szól, mégpedig teljes joggal, de igeolvasóként mondhatjuk: mi nem voltunk jelen, mi nem kiabáltunk, nem követeltünk halált. Ám ha ezt nem kérdőjelezzük meg, akkor a pünkösdi beszéd csak egy adott esemény dokumentálása marad, de nem válik számunkra is aktuálissá, megtérésre fölszólító jogos perbeszéddé és egyben buzdítássá. Legalábbis, amíg éles tiltakozással elkezdjük kimosni magunkat: Nem, nem mi feszítettük keresztre, ezt a szörnyűséget nem mi követtük el.

Ám ha a beszámolót figyelmesen olvassuk, akkor felfigyelhetünk erre a Krisztusra vonatkozó részletre is: „…azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda…” (23). Péter már itt megfogalmazza azt a gondolati párhuzamot, amelynek második felét első levelében így írja le: „Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott” (1Pét 1, 20), vagyis azt, ami az Isten elhatározott döntése és terve és a világ teremtése előtt kiválasztatott között áll fönn. Ami viszont ennél fontosabb, az az, hogy adatott oda – ahogy az apostol mondja. És itt óhatatlanul eszünkbe kell jusson a János 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” Miért? Mert Isten szerető Isten. Mit szeretett? A világot. Azt a világot, amely Isten előtt térben és időben egy. Azt a világot, amelyben számára nincs csak Izrael, csak Mediterráneum, csak Európa, hanem a teljes térbeli világ, és nincs múlt, jelen és jövő sem, hanem csak idő, melynek mi is részesei vagyunk. Azt a világot szereti, amelyhez tartozunk, amelynek alkotó tagjai és kiemelt szereplői vagyunk. Ezért amikor Isten a világért odaadja egyszülött Fiát, akkor értünk is adja, mert mi is annak a világnak vagyunk Isten számára pótolhatatlan részei, amelyet annyira szeretett és szeret. És azért adta értünk, mert a miértre egy másik válasz is van: mert kárhozatra méltó bűnösök vagyunk, és mi is ott kiabáltunk, akár Péter kortársai. Igen, bármilyen meghökkentő és megdöbbentő: bűneink által Jézus kortársai vagyunk. Mi kiabáltuk a Feszítsd meg-et, a mi bűneinket vitte fára. Ettől válik a nagypénteki esemény egyetemessé. És ezért lehet aktuális számunkra a pünkösdi beszéd. Ettől vagyunk mi is érintettek! És ezért kell nekünk is föltenni a kérdést: „Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?”

Ha nagypéntek és pünkösd nem kapcsolódik egybe a mi életünkben, és nem válik személyessé, akkor hiába várjuk a csodát. Nem lesz sem szélzúgás, sem lángnyelvek, sem nyelveken szólás. Nem halljuk meg a magunk nyelvén sem a vádiratot, sem a Fölmentőről szóló evangéliumot. És akkor szabadulás sem lesz sem bűnös természetünktől, sem ettől az elfajult nemzedéktől. És akkor a meg- és elítélt világgal együtt elveszünk. Ezért nekünk is mondja Péter: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké…” Péter tehát nemcsak fölszólít, de ígéretet is ad hozzá, hogy össze ne roppanjunk. Itt az ideje, hogy ebben a nem éppen pünkösdi zúgásban a Lélek hangját is meghalljuk.

A dialógus folytatódik – mert a pünkösdi esemény nem egyszeri esemény, bármennyire is szeretnénk egyetlen isteni mozzanathoz kötni, azaz nem korlátozható egy szűk időintervallumra, egy- vagy kétnapos egyházi ünnepre. Karácsony egyedi, nagypéntek és húsvét ugyancsak egyetlen eseményhez köthető, egyik sem ismétlődik, egyiknek sincs folytatása. A születés, a kereszthalál, a föltámadás nem visszatérő, nem meg-megújuló történés. Mindegyik egyszeri és tökéletes. Jézusnak nem kell újra megszületni, újra meghalni és föltámadni, de pünkösd csodája éppen abban rejlik, hogy ott valami kezdődik és nem végződik – gondoljunk csak Jézus hetedik szavára a kereszten: Elvégeztetett! Ami ott elkezdődött – még ha nem is ugyanúgy, nem is ugyanazokkal a jelekkel –, annak kontinuitása van, és éppen ez az, amely az egyház létét, létének folytonosságát szavatolja. Olyan ez, mint Isten folyamatos teremtése, amellyel a világot fönntartja. A Szentlélek újbóli kitöltetése valósult és valósul meg a tömeges ébredésekben, de a nagy elhívások közötti csöndes, már-már alig észrevehető belső szobai megtérésekben is jelenlétének valóságát tapasztalhattuk meg. És ez ma is így van, mert így kell lennie. Pünkösd utáni pünkösdben élünk. A Szentlélek ma is itt van, beszél Jézus Krisztus kereszthaláláról, annak okáról, sőt, nemcsak beszél, de mindezt a maguk nyelvén valóságossá teszi az emberek számára, hogy meglássák bűneiket, és végre elkezdjenek kérdezősködni üdvösségük felöl, növelve a gyülekezeteket az üdvözülőkkel.

A dialógus folytatódik. Pünkösd folyamatos! Pünkösd itt van. Mi ez, ha nem evangélium?