A második világháborút követően Németország szintén nagy árat fizetett. A német népnek együtt kellett élnie a hitleri Németország szégyenével, a többi nemzethez hasonlóan viselnie kellett a vérveszteség következményeit, fizetnie a jóvátételt, végül egy kettétört országban kellett berendezkednie a jövőre.

A szövetségesek ugyanis megszállási területekre osztották fel a legyőzött Németországot, így létrejött a nyugati fennhatóság alatt álló Nyugat-Németország (NSZK) és a szovjet fennhatóságú Kelet-Németország (NDK). Ugyanígy tettek az ország fővárosával is, ám a felosztást kezdeményező Szovjetunió a hidegháborús versengés kialakulásával egy időben stratégiát váltott: megpróbálta elérni, hogy a nyugati szövetségesek feladják berlini megszállási zónáikat. Mivel az angol, francia és amerikai megszállók nem voltak hajlandók erre, a szovjet megszállási övezet nyugati határán 1947-re fokozatosan kiépült a műszaki határzár, valamivel később pedig a Szovjetunió lezárta a belnémet határt. A tíz hónapig tartó berlini blokád idején a nyugati szövetségesek légi úton gondoskodtak a város ellátásáról. Ezután újra nyitva álltak a határátkelőhelyek, ám nem sokáig: 1952-től nyugat-berlini lakosok nem léphettek be az NDK-ba.

Összeomlik a város vérkeringése
A kettéosztott ország lakosságára eltérő módon hatott a szigorú intézkedés: a nyugatnémetek életszínvonala nőtt, a keletieké csökkent. Közülük sok volt az ingázó munkavállaló: a keletnémetek nyugaton kerestek pénzt, amivel élénkítették az NDK gazdaságát is, ám a megszálló hatalom gyanakodva tekintett rájuk, mivel sokan a helyzetet kihasználva elmenekültek az NDK-ból. Igyekeztek is megnehezíteni az ingázók dolgát, például azzal, hogy nyugati márkában kellett leróniuk a lakbért, aminek az értéke a keleti márka négyszerese volt.

A negyvenes évek végétől kezdve évente egy-háromszáz ezer ember is elmenekült az NDK-ból, a menekültek száma összesen több millióra tehető. A legtöbben a Sztálin halála után kirobbant tüntetések erőszakos elfojtása után vándoroltak ki - sokan éppen Berlinen át, még a fal felépülése előtt. A demográfiai csökkenésnek a kommunista vezetés a berlini belnémet határ lezárásával kívánt véget vetni. Ez 1961 augusztusában meg is történt: kifeszítették a vasfüggönyt a német fővárosban is.

A műszaki zár lebénította mindkét városrész és az agglomeráció életét is. Megszakadtak a közlekedési kapcsolatok, a városközpont hirtelen rosszul megközelíthető perifériává vált. Nyugat-Berlinben munkaerőhiány lépett fel, és a kommunális hulladék elhelyezése is komoly környezetvédelmi válságot idézett elő. A szögesdrótot váltotta fel később a betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal.

A fal
A fal felépítése Mao Ce-tung ötlete volt, aki az ellenség visszaszorításának szimbólumává vált kínai nagy fallal példálózott egyik kedvenc kommunista államaként számontartott országa, az NDK vezetésének.
A vasfüggöny berlini szakasza keletnémet nevén Fasisztaellenes Védőfalként, nyugatnémet nevén Berlini Falként vagy csak a Falként volt ismert. Csaknem harminc éven át, pontosan 1961 és 1989 között állt. Teljes kiépítettségét a nyolcvanas évekre érte el. A határt egyebek közt elektromos jelzőrendszer, kutyafuttató sáv csúszópórázra kötött németjuhász-kutyákkal, őrtornyok, fegyveres határőrök, gépjárműakadály, árok és frissen gereblyézett nyomsáv jelölte ki, végül pedig a 3,75 méter magas, tetején a megkapaszkodás ellen sima felületű betoncsővel kiegészített, a célzást megkönnyítendő fehérre festett betonfal. Vízi határszakaszokon a mederig süllyesztett, tüskés elemekből összerakott drótkerítést húztak fel, amelyet állandó motorcsónakos járőrözéssel egészítettek ki.

Mikor 1961 augusztusában a berlini lakosok értesültek róla, hogy éppen ezekben a pillanatokban zárják körbe Nyugat-Berlint, valósággal sokkot kaptak. Családokat, barátokat választott szét a kordon, sokan nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy a rokonaikhoz. Az első órákban viták törtek ki és atrocitásokra került sor. Százak próbáltak átcsúszni, mielőtt a határőrök kifeszítették volna a szögesdrótot. A kordonon a biztosítás ellenére 85 keletnémet katona és 800 polgári személy is át tudott szökni nyugatra a fal felépítésének napjaiban.

A fal az évek során egyre kifinomultabb, a szökést szinte lehetetlenné tevő határzárrá alakult át. Sokan még az idő múlásával is megpróbáltak átszökni Nyugatra, de csaknem minden második menekülő életét vesztette. Volt, aki éppen a határon fekvő házának harmadik emeleti lakásából ugrott le, más akkor sérült meg halálosan, amikor összekötözött lepedőkön lemászva próbált feleségével együtt nyugatra szökni. Valakit a Spree folyóban úszva kaptak a szökésen, és hiába adta meg magát, agyonlőtték; egy férfi házi készítésű hőlégballonján átrepülte ugyan a falat, de a nyugati oldalon lezuhant és szörnyethalt.

A határőröknek valamennyi menekülőt meg kellett  állítaniuk, a falnál szigorú tűzparancsot léptettek életbe. Amikor külföldi államfők tettek látogatást az NDK-ban, a sajtóvisszhang miatt a tűzparancsot felfüggesztették.

Szétnyílik a vasfüggöny
A hetvenes évek elejétől kezdve Willy Brandt német kancellár elérte, hogy a nyugat-berliniek meglátogathassák kelet-berlini és a város körül élő rokonaikat, a nyolcvanas években azonban újra fokozódni kezdett a lakosság elégedetlensége. Az emberek utcára vonultak, szabadságot követeltek és az életkörülményeik javítását. Egyre többen nem tértek vissza azok közül, akik egyáltalán kitehették a lábukat az NDK-ból.

1989-ben már lyukak tátongtak a vasfüggönyön, méghozzá éppen a magyarok kezdték kézi erővel lebontani a falat tavasszal az osztrák-magyar-csehszlovák hármas határon. A keletnémetek már ezzel számolva érkeztek meg azon a nyáron a Plattensee-re, vagyis a Balatonra, ahova egyébként is azért jártak, hogy találkozhassanak nyugatnémet rokonaikkal, barátaikkal. Ezúttal sokan végleg otthagyták keletnémetországi lakásukat annak reményében, hogy Ausztriába szökhetnek. Sokuknak jelentett segítséget az is, hogy Magyarország szeptemberben végleg megnyitotta határait az NDK polgárai előtt.

Az elhamarkodott bejelentés
A német nép eddigre már egyértelműen kinyilvánította követeléseit: 1989 nyarától egyre több tömegtüntetésre került sor Drezdában, Lipcsében és Berlinben is. A lakosság legfőbb követelése a belnémet határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt.

Közben az NDK-ba látogatott Gorbacsov, aki a gazdasági és társadalmi átalakulás (peresztrojka) és a politikai nyitás (glasznoszty) szükségességéről beszélt. A német kommunisták a keményvonalas államfőt, Honeckert lemondatták, az NDK-államvezetés pedig a példánkon felbuzdult Csehszlovákia nyomására kidolgozta a nyugatra utazást szabályozó javaslatokat. November 9-én este a drezdai és az éppen október 23-ra esett lipcsei tüntetést követően a feszültség Berlinben is tetőfokára hágott. Valamivel hat óra után a kommunista párt elnöke, Günther Schabowski sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a kormány engedményeket ajánl: bárki igényelhet magáncélú külföldi utazást indoklás nélkül, vagyis sem családi körülményeit nem kell feltüntetnie, sem az utazási szándékot. Egy újságíró azonnal visszakérdezett: „Mikor lép életbe az engedmény?" Schabowski zavartan lapozgatta a papírokat. „Nekem úgy tűnik, azonnal" - felelte.

A tévéképernyők előtt ülő állampolgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé. A valójában csak másnap délután életbe lépő határozat bejelentése azonban elhamarkodott volt, hiszen a helyszíntől csupán három kilométerre állomásozó határőrök mit sem tudtak róla. A korábbi tüntetések miatt a hadsereg szintén készenlétben állt. Nem is akárhogyan. Az 56-os magyar forradalomról és a 89. áprilisi Tienanmen téri vérengzésről egyaránt mutattak felvételeket a katonáknak - mindkét filmösszeállításon a katonák szenvedéseit hangsúlyozva, amelyet a „csőcselék" okozott. Ezután a drezdai tüntetésről játszottak le felvételeket, a katonákkal elhitetve, hogy meg kell védeniük az országot az „erőszakos tömegtől". Feldühödve ültek a tehergépjárművekbe, várva, hogy bevessék őket. A katonák este 9 körül meg is érkeztek a leghíresebb berlini ellenőrző pont, a Checkpoint Charlie védelmére. Parancsuk úgy szólt, hogy öljenek meg mindenkit, aki be akar jutni az NDK-ba, vagy fordítva: át akar szökni Nyugatra.

A tömeg eközben „Visszajövünk!" skandálással követelte a határ megnyitását. A katonák tartották a sorfalat, ám egyre nagyobb volt a tülekedés, és bennük is nőtt a feszültség: ha elszabadulnak az indulatok, vajon tényleg lőjenek-e a civilekre. A határparancsnokokat utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de az igazolványukba tegyenek a visszatérésüket tiltó pecsétet. Közben a falon átdobtak egy aznapi újságot Nyugat-Berlinből, amelynek a címlapja hirdette: „Minden határ nyitva áll". Mivel a telefonvonalak aznap este túlterheltek voltak, a katonák nem kaphattak újabb eligazítást. Este 11-kor engedve az emberek nyomásának kinyitották az ellenőrzőpontokat. Kevésen múlt, hogy nem rendeztek vérfürdőt.

Nincs ennyi családtag
Szinte a véletlennek köszönhető, hogy éppen ekkor járt a városban Varga László lelkipásztor: a dunamelléki egyházkerület építési előadójaként egy mérnökökből és lelkészekből álló csoporttal együtt keletnémet egyházi építkezéseket tekintettek meg. Elmondása szerint november elején Berlinben forrt az élet, csupán egy nap elteltével is észrevehető volt a feszültség fokozódása, az utcákon embertömegek hömpölyögtek.
- Kint tartózkodásunk utolsó napján mi, magyarok a világútlevelünkkel át akartunk menni Nyugat-Berlinbe. Az alexanderplatzi metróállomásnál erre volt is lehetőség, bár kelet-berlini vendéglátóink szomorúak voltak, amiért ők nem kísérhetnek el minket. A téren óriási tömeg volt, de akkor még csak azokat engedték át, akiknek Nyugat-Németországba is érvényes útlevelük volt. Nyugat-Berlinben legalább annyi ember tolongott a határ közelében, mint amennyien a keleti oldalon csoportosultak. Minket vitt, sodort a tömeg magával. Egyszer csak kiderült, hogy lent, a metróban megnyitották a határt. Ekkor már átjöttek nyugatra a keletnémetek is. A berliniek csókolták, ölelték egymást, a rokonok újra találkoztak. Volt ott nevetés és könny is, örömkönnyek. Különösen az volt a megható, hogy annyian ölelkeztek, pedig nem lehetett mindenki rokon. Nem sok józan ember volt köztük, ittak, énekeltek, egymásba karolva jártak körtáncot. Euforikus volt a hangulat. Akik rendelkeztek kelet-német igazolvánnyal, bármelyik pénzintézetbe bemehettek és kaptak valamennyi nyugatnémet márkát. Ebből mulathattak.

- Amikor visszafelé jöttünk, az Alexanderplatzról rögtön a Brandenburgi kapuhoz mentünk, mert azt a hírt kaptuk, hogy ott már bontják a falat. Amikor este odaértünk, az emberek már valóban a fal tetején táncoltak. Mindkét oldalról létrákat támasztottak neki, dobálták lefelé a téglákat, kalapácsokkal verték le a falat. Keletnémet barátainkat aznap már nem láttuk viszont, később megírták sűrű bocsánatkérések közepette, hogy ők is átjutottak Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtak éjszakára.

A következő napokban vésővel, csákánnyal és puszta kézzel fogtak a fal lerombolásához a berliniek. A békés forradalom a hidegháború lezárásának kezdetét jelentette. A két Németország 1990-ben egyesült újra. Az európai országok a demokratizálódás útjára léptek, 1991-ben pedig széthullott a Szovjetunió. A valaha létezett határok közül az egyik legszigorúbban őrzött, a berlini fal éppen huszonöt évvel ezelőtt omlott le.

Jakus Ágnes