A feltámadott Krisztus a neveden szólít

Az első húsvét reggele sírással kezdődött. Mária sír Jézus nyitott sírja mellett. Ez az asszony nem magát siratja, nem is a tanítványokat, még csak nem is azon siránkozik, hogy emberileg elbukott a „mozgalom”, amelyet Jézus népe körében elindított, s amitől szabadulást, új kezdetet reméltek, hanem a közelséget: nem lehet együtt azzal, akit szeret. A sírban helyet foglaló két angyal mintha csak erre a síró asszonyra várna. Valakire, aki megkérdi, hol van Jézus. Mária holttestet keres… de keresi! Akkor is, ha nem tudja, mit várhat attól, ha megtalálja. Tévedésben van, a holtak között keresi az élőt (Lk 24,5), de nem hajlandó lemondani arról, hogy a halálban is mellette legyen, s hogy ebben a helyzetben is élete Urának tekintse. Kerülhet ilyen állapotba a tanítvány – mi is – húsvét, a feltámadás után is. Amikor olyan mélyen vagyunk, annyira szorongatnak a pusztító erők, hogy nem bízunk Isten szabadításában, új kezdetében.

Nekünk, akik minden tavasszal ezekben a napokban a természet megújulását, a húsvéti ünnep emelkedettségét, templomi áhítatát vagy éppen az evés-ivást, a visszatérő terhes vagy örömteli szokásokat várjuk, nehéz belehelyezkednünk a síró Mária állapotába. Hacsak nem éppen ilyen helyzetben vagyunk. Amikor már nem várunk semmit a hitünktől, Jézustól, mert reménytelennek tűnik bármit várni tőle. Mégsem akarjuk elengedni. Aki mindenek ellenére ragaszkodik Urához, azt ő megszólítja: „Miért sírsz, kit keresel?” Az élő Jézus ott áll, ahol arra Mária nem számít: a háta mögött. S Mária még csak fel sem ismeri őt. Szinte kiábrándító, hogy a feltámadott Jézust össze lehet keverni valamilyen kertésszel. Krisztus feltámadott teste ezek szerint egyszerre emlékeztet egy hús-vér emberre, miközben nem ismer rá még az sem, aki itt, a földön életet megváltoztató módon találkozott vele.

De mindezek az emberi, talán naiv okoskodások lényegtelenné válnak, amikor elhangzik a név: „Mária!” S ez sem azelőtt, sem azóta nincs másként. Ádám és Éva óta Nóén, Ábrahámon, Mózesen, a prófétákon át Pál apostolig hány embert, hány közösséget szólított meg az Úr Isten úgy, hogy attól kezdve nem volt „menekvésük” tőle?! S azóta is újra és újra megszólítja az embert, az első keresztyéneket, „hitvalló őseinket, s Isten kegyelméből most” minket is, ahogyan az az úrvacsora ünnepi liturgiájában elhangzik.

Ha az Úr nevünkön szólít, akkor minden kétség, félelem, magabiztosság, bármi, ami betölt bennünket, érvényét, erejét veszti, s elfoglalja helyüket a válaszadás felszabadult öröme: „Rabbuni… Mester”, „én Uram és én Istenem!” (Jn 20,16.28) Mert akit nevén szólít az Úr, annak azt üzeni: „megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) A magdalai Mária erre legszívesebben átölelné a Mestert, de ez a testi érintés most nem lehetséges. Ebben is együtt vagyunk vele. Milyen jó lenne megérinteni a hús-vér Jézust! Nem „csak” lelki szemeinkkel látni, lelki füleinkkel hallani, hanem úgy, ahogyan egy másik embert. Ez nem lehetséges. De akik emiatt szomorkodnak, azok meghallják az örömhírt: akihez Jézus elmegy, a mi Istenünk, a mi Atyánk is! Ez az üzenet kitágítja személyes hitünket és bizalmunkat az egész világra. Az az Isten, aki teremt, fenntart és igazgat mindeneket, Ő az, aki téged személyesen megszólít! És fordítva is igaz. Akit te „Istenemnek”, „mennyei Atyámnak” hívsz, Ő ennek az egész világnak az Ura. Nem valamilyen privát magasabb rendű létező, aki a porszem életedben még bír ugyan valamilyen befolyással, de a „nagyok”, a világ dolgában hatalommal bírók ügyeibe már nem tud beavatkozni. Jézus, aki ott, a sírkertben egyetlen emberrel beszélget, aki éppen Őt keresi, az egész világ Megváltója. Működési területét nem szűkíti le a „lelki dolgokra”, a tanítványi közösségekre, gyülekezetre, egyházra… Titokzatos működés ez. Nem követi a világ logikáját, a benne hívők elképzeléseit sem. De aki felismeri akaratát, azt boldog bizonyossággal tölti el, hogy a feltámadott Krisztus az Úr.

A mi dolgunk, hogy ha láttuk, látjuk ezt az Urat és munkálkodását, akkor azt „vigyük hírül” azoknak, akikhez minket küld.

 

Az írás eredetileg a Reformátusok Lapja 2014/ 13-14. húsvéti duplaszámában jelent meg.