A zenész a táncház-mozgalmat is megalapozó népzene feléledésének korszakáról, a hatvanas-hetvenes évek kultúrájáról szólt először. Mint mondta, ő és kortársai akkoriban csak rádiós feldolgozásokat hallottak, nem autentikus népzenét. Ám amikor valóban népi dallamok emelődtek be valamilyen műdalba, úgy érezték, az a dal róluk szól.
Sebő Ferenc lelkes egyetemistaként barátjával, Halmos Bélával indult népzenét gyűjteni. Akkoriban velük együtt több vállalkozó kedvű fiatal merített a népzenei hagyományokból, például a csupa lányból álló Napraforgó Együttes. A kísérletező amatőrök rádióban nemigen kaptak helyett, ott inkább populáris zeneművek hangzottak el. A közönség kedvelte a magyar rockzenét is, Sebő Ferenc elmondta: rá az Illés Együttes volt nagy hatással. „A Szörényi Levente szerezte Kissrác szerb zenei motívumra épül. Annyira tájékozatlanok voltak az emberek – mi is –, hogy azt hittük, magyar népzenei betétet hallunk. Átkozott féltékenység című daluk Bródy János szövegével pedig egy széki lassú dallamára íródott. Ezt is kortárs popzeneként fogyasztottuk, jó étvággyal.”

A Magyar Rádió népzenei szerkesztősége Kísérletező fiatalok néven jegyezte a megszokott keretet szétfeszítő zenei formációkat. „Megerősödött például a politizáló hangú népdal, a Kex együttes Tiszta szívvel című József Attila-feldolgozása népdalra döbbenetes hatást váltott ki. A politikai áramlatok is befolyásolták a közízlést, a balos mozgalmak a távoli mozgalmakkal szimpatizáltak, például a kubai Che Guevarával – annál kevesebb baj lehetett itthon belőle. De az Orfeo-csoport Törd a kerítést! című dala itthon is kiverte a biztosítékot. Ők például elsősorban latin-amerikai mozgalmi zenét és magyar népzenei feldolgozásokat vettek alapul. Szél Jenő ír arról, hogy a népdal és a politikum összefonódása avantgárd tett volt, szellemi honvédelem a germán kultúr-imperializmussal szemben. Később a népdalkultusz csak parázslott, ám mégis feléledt a beatzene virágzásával párhuzamosan. Szél szerint azokat, akik felélesztették, a Kodály-tanítványok második-harmadik nemzedékéhez tartozó tanárok tanították, a népdalszeretetet tehát otthonról hozták magukkal. Faragó Laura és Ferencz Éva népdalénekesek például kiharcolták, hogy az autentikus hangzás érdekében ne kísérje őket cigányzenekar. Fellépéseiken kottából énekeltek, nem hallottak népi felvételt.”

Így volt ez a Sebő Ferenccel és Halmos Bélával is, akik a Röpülj, páva televíziós népzenei tehetségkutató versenyre szintén kottából tanulták a népdalkíséretet a Tiszán innen – Dunán túl füzetekből – idézte fel a zenész mosolyogva. Mint mondta, a hetvenes évek népzenei mozgalmában már nem volt politikai szándék. „Maradt az őszinte rácsodálkozás a felfedezett népzenére. Az idősebbek szinte gyanakodva fogadták ezt, mert nekik nem sikerült mozgalmi dallá tenni a népdalt.”

Sebő Ferenc szólt arról is, hogy a rá és kortársaira nagy hatást tevő népzenész elődök mindig aktualizálták a népdalt, üzentek vele valamit. „Valakinek a nótája azt jelentette: az az ő életének a foglalata.” Majd hozzátette: egyre bővülő érdeklődésük a népzene iránt akkor kapott lángra, amikor meghallgatták a kollégiumi rádióban Sárosi Bálint népzenekutató előadását a széki népzenéről. Ám az igazi hagyomány közelébe jutni szinte lehetetlen volt. „Nem hallhattuk eredetiben a népdalokat, a fonogramokhoz nem lehetett hozzájutni, a magnetofon-felvételekhez is nehezen. Martin György zenefolklorista lakásán hallottunk eredeti népzenét, ő szerettette meg velünk, hagyta, hogy élvezzük, és ha akarjuk, elsajátítsuk. Fejünkbe vettük, hogy ezeket a kalotaszegi, gyimesi és más zenéket meg kellene tanulni. Végül mi magunk is forrást jelentettünk a népzenészek számára. Ez, persze, hizlalta a májunkat, de hibásak voltak a felvételek, ezért mi is arra buzdítottunk mindenkit, hogy az eredeti forrásokat használják.”

Sebő Ferenc elárulta: ők nem a vidéki élet után vágytak, hanem a falun megőrződött hagyományt szerették volna mindig is beilleszteni városi környezetükbe. „A népzene a színpadi produkciók révén támadt föl. A Sebő Együttes is szépen sorban szert tett a fellépésekhez szükséges népi hangszerekre: a citerát, a tekerőlantot, a török sípot, a hegedűt – a legnehezebbnek mind közül a folytonos törődést igénylő duda beszerzése bizonyult.
 

A muzsikus előadásában szólt arról is, hogyan bővült zenei repertoárjuk, melyre főként a táncházakban támaszkodtak. Sebő Ferenc elárulta: a tánckísérés fortélyait a táncosokkal együtt sajátították el, az egyes népzenei műveket tanítványaik előtt alig valamivel sajátították el, és maguk is végigmuzsikálták a táncosok próbáját, akik addig zongorára járták a legényest. „A népzenében – akárcsak a jazzben – tudni kell a szabályokat ahhoz, hogy akcentus nélkül improvizálni lehessen. A népzene ugyanis olyan nyelv, melyen ugyanúgy lehet beszélgetni, mint a beszélt nyelven” – fogalmazott.

Befejezésül Sebő Ferenc Csoóri Sándor sorait idézte, amelyek az 1982-ben az első magyarországi táncház-találkozó alkalmával megjelent hanglemez borítóján olvashatók: „A népművészetnek nem a divatja jött el, hanem az ideje. Természetesen, nem a szó történelmi, hanem szellemi-erkölcsi és műveltségi értelemben. S az ideje úgyis, hogy többé ne mentegetőzve beszéljünk róla, főleg ne az alsósoknak kijáró gyámhatósági hangon. Hitem szerint a népi és a primitívnek nevezett kultúrák ugyanolyan eséllyel torkollnak bele az emberiség egyetemes műveltségébe, mint az írásos-történelmi kultúrák, és nem is valami látszategyenlősdi, de valóságos egyenjogúság alapján. Dolgunk: élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében…”

Kép és videó: Füle Tamás