Vele jártam több éven keresztül mindenhová. Ittam a szavait. Izgalmas, lebilincselő ember volt. Azt éreztem, tud rólam valamit, hogy tudunk egymásról valamit, amit senki más nem tudhat, mert nem tudható, csak érezhető, zsigeri és mély összetartozás volt a miénk. Mentem vele mindenhova, akkor is, amikor tömeg kísérte, és akkor is, amikor a legbelsőbb baráti kör volt csak ott, és boldog voltam, hogy a nagy fennforgásban szemmel tarthattam, s hogy ő szemmel tarthatott – mert tudom, hogy ő is mindvégig figyelt rám.

Csodáltam őt és rajongtam érte, láttam benne azt, akire egész életemben vártam, akitől mindenem függött. Egy szavába került, és otthagytam az egész addigi életemet, amikor megismerkedtünk. Egyetlen szavába került volna, és bárkit megölök a kedvéért. Nem nyitotta szóra a száját. Valami meghasadt bennem, amikor láttam meghalni. Azt éreztem, a bennem feltörő sötétség, harag és csalódottság beborítja az egész világot, mint egy ólmos viharfelhő. Azt éreztem, darabokra szakad a szívem.

Vele jártam éveken át, és egy szót sem értettem abból, amit mondott. Abból se nagyon, amikor a kisírt szemű asszony rohant hozzánk, beszélni alig tudott, csak kapkodta a levegőt a futástól, a haja kibomlott, mint egy elmeháborodottnak, és annyit hajtogatott, hogy valaki elvitte a testet, egy szót nem értettem az egészből, de megijesztett a tébolyult ijedelme, és kirohantunk megnézni a sírt...

Nem akarom, nem is tudom újra elmesélni mindazt, ami történt. Ahányan csak ott voltunk, mind másképp emlékszünk. Azt hittük, szellem jött vissza közénk. Amikor a szellem megevett a szemem láttára egy sült halat, akkor kezdtem felfogni, hogy ő áll előttem, ő, akit láttam meghalni, most itt áll, él, szédítő erő árad belőle, és még többet tud rólam, mind gondoltam, s én róla semmit...

És egy napon elment. Azt mondta, majd úgy jön vissza, ahogy elment, és akkor mindenki megtudja, ki is volt ő. Aztán könnyedén felemelkedett az égbe, miközben azt kívánta nekünk, hogy legyünk erősek még egy kicsit várni, és megértjük majd pontosan, mi miért történt, és mi ezzel a feladatunk.

Néztem őt, ahogy távolodik, és úgy éreztem magam, mint egy gyereklány, aki búcsúzik attól, akit szeret, s aki viszontszereti, csak ezt soha nem mondták el egymásnak, de akkor is el kéne válniuk, ha színt vallanának.

Én háromszor is elmondtam neki, hogy szeretem őt.

S még nem egészen értem, miért kellett neki meghalni és feltámadni, és ha már így van, miért nem csapott az asztalra és rendezett el mindent, csak azt tudom, hogy majdnem meghasadt a szívem elengedni őt, mégis bennem van a bizonyosság végtelen öröme: ő az igazi, valóban Isten Fia, és egy nap visszajön ebbe a világba. Visszajön, és nem megy el többé soha.

„Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem."
(Pilinszky: Azt hiszem)