Egyházunkban és a társadalom széles rétegeiben is két megközelítéssel találkozni leggyakrabban: az egyik, hogy nincs már értelme a régi sebek feltépésének, ami volt, elmúlt, másik oldalról viszont a jelen kihívásaira könnyebb választ találni, ha tanulunk a történelemből. Miért nem érdemes kibeszéletlenül hagyni az emlékeinket?

Leginkább konfliktuskerülés bújhat meg a mögött, ha valaki ennyire nem akarja bolygatni a múltat. A gyülekezetekben azonban, ha sokféle emberrel vagyunk kapcsolatban, azt látjuk, hogy ezek a kérdések még nincsenek lezárva. A múlt velünk él és tudatosan vagy tudattalanul hordozzuk a nyomait. De nem csak az 1990 előtti negyven évre gondolok, hiszen, ha csak a gyülekezetünket veszem példaként, szinte nincs olyan, akit valahogyan ne érintettek volna a 20. század egyéb traumái. Ha ezekről nem beszélünk egyénileg, a családban vagy egyházi szinten, akkor a sebek elgennyesedését segítjük elő. Lelkészként abban hiszek, hogy ezek a sérülések kaput tudnak nyitni az evangéliumnak, ha a gyógyulásba vetett hittel állunk hozzájuk.

A budafoki gyülekezet hogyan tematizálja ezt az időszakot?

Demjén István lelkipásztort, gyülekezetünk első ötven évének meghatározó alakját 1952-ben politikai nyomásra kényszernyugdíjazták és csúnya körülmények között eltávolították a hivatalából. Egy példa a sebekre: az egyik gyülekezeti tag egy Demjén Istvánt gyalázó cikk hatására lemondta Az Út című egyházi hetilap előfizetését, és még a kétezres években sem vásárolt emiatt református sajtóterméket. A gyülekezet egykori gondnokát, dr. Takács Pált 1956-ban a forradalom kerületi vezetőjének akarták megválasztani, amiért meghurcolták, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd amnesztiával szabadult – de soha nem beszélt a börtönben átélt időszakról még a családtagjainak sem, akik közül többen ma is a gyülekezetünk tagjai. A közösségünk igyekszik tudatosan teret adni a megemlékezésnek és a traumafeldolgozásnak egyaránt. Megemlékezünk minden évben mind Takács Pálról, mind pedig iskolánk névadójáról, Demjén Istvánról.

A református egyházban gyakran hallani, hogy nincs értelme az ügynökakták boncolgatásának, miért bélyegezzünk meg utólag egyébként értékes embereket – másrészt januárban Takaró András délpesti esperes mondta azt az újévi lelkészértekezlet egyik kerekasztal-beszélgetésén, hogy az egyház történelmi lehetőséget szalasztott el 1990-ben, amikor nem vállalta fel a kollektív megtisztulás lehetőségét.

A „ne bolygassuk” magyarázatban van egyfajta belső logika, de a múltfeldolgozás nem csak arról szól, hogy konkrét egyéneket veszünk elő. A gond az, hogy amikor nevekről van szó, ott szinte mindig megjelennek az aktuális érdekek, hogy kit vegyünk elő, kit tegyünk fel egy bizonyos listára, aminek persze végül lehet az eredménye az is, hogy valaki kiáll és elmondja, ami vele történt. Ha pusztán a személyi sérelmekre, az egyént érő méltánytalanságokra koncentrálunk, az is hátráltathatja a múlttal való szembenézést. Amit viszont semmiféleképpen nem lenne szabad a szőnyeg alá söpörni, az a rendszerszintű működés: hogy miért fordulhatott elő, hogy a református egyház bizonyos szempontból a legközelebb került a kommunista hatalomhoz azáltal, hogy készséges vezetői majd minden szinten végrehajtották a pártállamtól érkező utasításokat, melyek később gyakran gyülekezeti tagok ezreinek az életét keserítették meg?

Beszolgáltatás és agitálás a szövetkezetek mellett, Szabadszállás, 1949 (Fotó: Fortepan / Kovács Márton Ernő)

A kényszerkollektivizálás idején a lelkészeknek – bár sokan ellenálltak valamilyen módon – a szószékről is kellett volna hirdetni a termelőszövetkezetekbe való belépést. Lelki és gazdasági értelemben egyaránt megroppant ezekben az években a református egyház tömegbázisát adó magyar parasztság, ennek következményei pedig a mai napig velünk élnek. Elég csak arra gondolnunk, hogy világelsők között vagyunk az alkoholbetegek számában és az öngyilkosságok terén is az élvonalban vagyunk. Az értelmiséget súlyosan érintették a kitelepítések, a B-listázás, ott vannak az ’56-ot követő disszidálások, a bebörtönzések, de hozzátehetjük ehhez az úgynevezett gulyáskommunizmus időszakát is, gondolok itt a második gazdaság megjelenésével együtt járó önkizsákmányolásra – ebben is családok mentek tönkre. A gyülekezeteinkben ott vannak ezek az emberek vagy a leszármazottaik, akiktől elvették a földjeiket, akiket a városba kényszerítettek, azzal a lelki sebbel, hogy sok esetben még a református egyház sem állt melléjük. Ezzel foglalkoznunk kell, hiszen arra is felesküdtünk, hogy elősegítjük a sebek gyógyulását. Fontosnak tartom, hogy a lelkészképzésben megjelenjen egy komplex, 20. századi társadalomtörténeti modul, hogy amikor a lelkészek kikerülnek egy gyülekezetbe, tudják, hogy ott kikkel, milyen történetekkel fognak találkozni.

Gyakran hallunk a társadalom atomizálódásáról, az individualizmus előretöréséről. Mennyire erősítette vagy gyorsította az 1990 előtti időszak ezeket a társadalmi folyamatokat és például az ezek farvizén tetten érhető bizalmatlanságot, a távolságtartást, azt, hogy inkább a saját dolgunkkal törődünk és nem érdekel más?

A kommunizmus évtizedei bizonyosan ráerősítettek a korábbi folyamatokra. A közösségi lét évtizedes, sőt évszázados kereteinek az erőszakos lebontása, melynek egyik szelete az egyházak tevékenységének korlátozása volt, jelentősen hozzájárultak az emberek gyökérvesztettségéhez. A besúgóhálózat léte és működése sokak előtt ismert volt, de a létéről szerzett kevés információ is alkalmas volt arra, hogy a mindennapi kapcsolatok szintjét is áthassa a bizalmatlanság. Sajnos bizonyos intézményekkel, közösségekkel szemben a bizalmatlanságot generációk adták át egymásnak, az így megtört kötődéseket sok idő visszaépíteni. Az egyháznak túl azon, hogy a saját hitelességi kérdéseivel törődik, már csak széles körű társadalmi jelenléte okán is, de sokkal inkább az evangélium által formált küldetése miatt részt kell vállalnia a közbizalom visszaépítésének nagy feladatából.

A Kálvin téri református templom 1953-ban (Fotó: Fortepan / UVATERV)

Melyek lehetnek a gyógyulás színterei az egyházunkban?

Abban hiszek, hogy a traumafeldolgozás elsősorban egyéni vagy kisebb közösségi, családi és gyülekezeti szinten valósulhat meg. Például hogyan nézünk szembe szülőként a saját bukásainkkal, miközben tudatosítom, hogy én milyen mintákat és traumákat örököltem az esetleg történelmi tragédiákat átélt szüleimtől? Mindemellett a közösségnek nagy feladata, hogy az áldozatoknak és a hősöknek méltó emléket állítson. Ilyenkor szóba kerülnek a tettesek is, de sokkal fontosabb a pozitív példák hangsúlyozása, azoké, akiknek nem tört meg a gerince: akik feláldozták az egzisztenciájukat, a szabadságukat vagy az életüket is, ha kellett.

Ha régi sérelmeket bolygatunk, elkerülhetetlen, hogy párhuzamot ne keressünk a vizsgált időszak és aközött a kor között, amelyben élünk?

Nem helytelen bevallani, hogy a történelmet nem tudjuk érdek nélkül olvasni. Ha mégis így tennénk, akkor érdektelenné válik és nem is foglalkozunk vele. Nagyobb probléma, ha a tudósoknak nincs meg az a szabadsága, hogy külső elvárásoktól mentesen, objektív szempontok mentén tárják fel a múltat. Ha az egyház csupán a saját berkein belül vizsgálja a történelmét, sokszor szubjektív szempontok döntenek a kutatás tárgyát illetően – ezért is nagyok az eltérések az egyes felekezetek múltfeltárással kapcsolatos attitűdje között –, vagy pedig meghagyjuk a területet „külsős” szakembereknek, aztán azon sopánkodunk, hogy egészen más szempontok szerint végzik a munkájukat. Az állam–egyház kapcsolatának történetében mindig sok a jelenkori áthallás, különösen a 19. század közepétől, a kiegyezéssel kezdődő időszakot illetően. A Horthy-korszakkal kapcsolatos munkákat is sokan a jelen felől, az alapján olvassák, hogy milyen előnyök és veszélyek származtak abból, hogy az akkori kormányzat inkább pozitívan viszonyult az egyházhoz. Az érzékeny témák kapcsán is hiszek a nyilvánosság és az őszinteség erejében, értelemszerűen a megfelelő stílus és az evangéliumi, igazságot kereső szellemiség megtartásával, ugyanakkor még az elején járunk annak, hogy az elmúlt 150-200 év tanulságait ilyen szempontból levonjuk. Ami a rendszerváltást megelőző időszakot illeti, a kutatók fontos feladata még a források feltárása és összegyűjtése is.

Katonai eskütétel a monori Kossuth Lajos utcán, háttérben a református nagytemplom 1971 (Fotó: Fortepan / Péterffy István)

Lehet arról beszélni, hogy kellő távolságban vagyunk egy adott történelmi kortól, így pedig könnyebben dolgozhatjuk fel az akkor történteket?

Ismerem egy olyan lelkésznek a leszármazottait, aki erősen érintett volt a pártállammal való kollaborációban, s bár az utódok foglalkoznak az életével, zsigerből tagadják, hogy mi történt, és komoly energiát fektetnek abba, hogy minél kevesebb valós információ lásson életének erről a szeletéről napvilágot. Például Trianonról viszont már tudunk úgy beszélni, hogy bár a személyes, családi traumák velünk élnek, már nem annyira élesek, mint a szocializmus időszakában történtek. Azonban az egész 20. századi magyar történelmet lehet akár úgy is olvasni, mint ami a győztesekről és a vesztesekről, az áldozatokról és a tettesekről szól – és a társadalomnak szinte nincs is olyan rétege, amely legalább egyszer ne a vesztes oldalon állt volna. Az első világháborútól a rendszerváltásig számtalan történelmi fordulat tömegekben hagyta maga után a veszteség érzetét. A baj az, hogy jelenleg is ez a veszteségtudat és az áldozatiság határozza meg a közbeszédet, ráadásul nem csupán a múlttal kapcsolatosan.

Hogyan tudjuk ezt felülírni az evangéliummal?

Mi keresztyének rámutathatunk, hogy a történelemben egyetlen igazán ártatlan áldozat van, Jézus Krisztus. Ha az ő kereszthalála felől közelítunk a témához, akkor meglátjuk, hogy mindannyian tettesei vagyunk és ugyanakkor egyben áldozatai is a saját életünknek. Ha az okozott és átélt sebeket is Krisztushoz kapcsoljuk – ahogyan Pál apostol írja a zsidó és pogány származású hívő efézusiaknak: „az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést” –, az lehet akár a mi saját keresztyén, akár református múltfeldolgozásunk, megbékélésünk kulcsa is. Ez azért is égető, mert nem lehet várni ezzel újabb harminc évet, amikor már kevésbé lesznek érintettek az emberek. Erre itt és most, folyamatosan van szükség, mert most is adunk tovább olyan sebeket, amelyeket újabb generációk fognak magukkal hordozni, ha nem lépünk a gyógyulás útjára.

Képek: Fortepan, Vargosz