A kellemetlen történetek
A történet a talentumokkal sosem hagyott nyugodni. Ugyanis nagyon kellemetlen. Zavaró. Igazabb, ha azt írom, hogy egészen őszintén ijesztő.

Ugyanis itt van ez a szerencsétlen harmadik figura. Aki nem elég, hogy csak egy talentumot kapott, ráadásul még a szorongásából is alig lát ki. Végig azon filózik, hogy mikor jön vissza az ura, és hogy mit kezdjen azzal az árva érmével. Mintha el sem hinné, hogy ezt ő kapta. Pedig kapta. Van neki. Jobban mondva, volt neki.

Ha én lennék a helyében (és itt szeretném megtenni azt a nagyon kellemetlen megjegyzést, hogy ezzel korántsem lennék olyan nagyon egyedül), akkor biztosan azon gondolkodnék, hogy vajon én mire föl kaptam csak egyet? Miért jutott több a többieknek?

Talán már eleve bizalmatlan lennék. Mihez kezdjek én? Ezzel?! Csak ezzel az eggyel szúrja ki a szemem? Ugyanmár. Ezért már nem is érdemes elindulni. Hárommal, úgy talán már szót érdemelne... Abba már megérné belefektetni. Az öttel egyenesen kötelező! Úgy áll a piac. Azt kiadják a számok.

A „nem elég” minta
De ezzel az eggyel... Nem is értem. Ennyire becsülnek? Ebből gondolta, hogy én bármi gazdasági haszonszerzésre képes vagyok? Nem ismeri ez a számokat...? Mondjak fel?

Milyen vezető az ilyen? Ennyire sem becsüli a tehetségemet? Ennyit néz ki belőlem? Meg akar tán sérteni? Hogyan tartsam így fenn magam? És az enyéimet?

Olyan, mintha nem is lenne. Volt is, nincs is. Még sokat sem kell ásni. Még jó, hogy csak egyet kaptam. Nagyobb gödör kellene hozzá. Melósabb lenne. Ások egy kicsit, aztán tegyük ezt ide. Hátha egyszer jön, és még ezt az egyet is elveszi.

Milyen sok kérdést feltehetnénk, ha a helyébe lépnénk.

Szóval mit teszel akkor, amikor úgy tűnik, semmi nincs?

A meg nem tett utak valósága
A harmadik szolga azt hiszi, hogy tud valamit. Ami tudása van az életről, azt hiszi az érvényes verziónak. Tudja, hogy kemény ember az ura, és tudja, hogy kemény az élet. Korlátoltan lát. És sajnos azt hiszi, hogy ő tudja jól. Itt történik valami nagyon sajnálatos: mert nem jut jó következtetésre.

„Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál.” Ezt válaszolja a szolga az urának, miután az messze földről hazatér.

Kiről fog végül szólni ez a történet? A szolgáról. Ő az, aki arat, ahol még nem is vetett. Megtartja magának az egy talentumot. Még el sem vetette. Még neki sem bátorodott, hogy legalább megpróbálja. Ki az végül, aki nem vetett és aki nem szórt? A szolga. Nem járta be az útját, a talentum útját. Nem hagyta, hogy a vetési ciklus végigmenjen.

Újabb kérdés: mennyibe került már Neked idáig az, hogy elmulasztottad a lehetőségeket? Mennyibe került az, hogy bele voltál ragadva a történetedbe, amely azt diktálta, hogy te nem kaptál semmit, és hogy te nem vagy áldott?
 

A hálaadás személyes kapcsolat Istennel
Ahogyan a hálával egyre többet kezdtem foglalkozni, hirtelen nagyon egyszerű üzenet tárult fel számomra ebben a történetben.

Először is azt kell megértenünk, hogy az összehasonlítás és az összemérés lebénít minket. Rombol. És a kíméletlen versengés kitűnő mintáit plántálja belénk az oktatás. Kitűnő tanulóként nagyon jól tudom, hogy mit tett ez a gondolkodás az életemmel. Erről talán egy másik cikkben szó lesz.

Másodszor, semmi közünk ahhoz, hogy kit milyen módon áld meg az Isten. Az kettejük dolga. „Rátermettsége szerint”, mondja a történet. Mert az illető ennyivel tud megbirkózni. Itt tart. Ezt az utat járja épp. És ez ugyanígy Isten érzékenységéről is szól: nem ad nehezebbet és erőt próbálóbbat.

Mégis, miért egyet kapott?
Valamiért egy talentummal kezdtek. Ez az 1.0-as verzió, az ősbemutató. Szerintem ez azért nagyon fontos, mert ezzel az egy talentummal tökéletesen rá tudott kérdezni a szolga gondolkodására. Pont azt a momentumot tudta kinagyítani, ahogyan a szolga döntést hoz, ahogyan az életet szemléli, és ahogyan bízni tud. A bátorságát.

Ha nem a gazdaságtanra nézünk, akkor figyeljük meg innen a történetet. Lássuk meg, ahogyan megszületik a döntés, hogy ő bizony ásni fog. Nagyon leegyszerűsíti a történetet. Így a motívumra figyelhetünk. Arra a belső logikára, amely úgy dönt, jobb az, ami meg sem születik, jobb az, ami el sem kezdődik, mert egyszer úgyis véget ér. Ami közte van, ezek szerint nem számít. Minek kapjon az ember, ha úgyis elveszti? Minek kezdje el, ha úgyis véget ér? Minek éljünk, ha úgyis meghalunk? Az anyaméhből egyből a sírgödörbe. 

Veszteségterhelt nézőpontból
Hányszor van, hogy elvesztünk valakit, és azt mondjuk: bárcsak több időt lettem volna vele. Bárcsak így, bárcsak úgy … Az életünk különböző állomásain: bárcsak jobban kihasználtam volna azt a lehetőséget, bárcsak éltem volna vele! Ezeket nagyon nehéz hordoznunk.

De talán létezik egy másik, értelmetlen halálok. Amikor magát a reményt ítéljük halálra. Mert lehet, hogy vannak helyzetek, amelyekben ott van az áldás csírája, valahol ott van Isten áldó keze, ott van a hívás, a biztatás … és ezek az áldások nem tudnak megfoganni. Nincs életük. Áldások, amelyeknek végül nem lett életük. Meg nem született lehetőségek.

Ki az, aki ad?
Isten nem ezt adta nekünk, nem ezt akarja. A napjainkat hála nélkül bizony érezhetjük értelmetlennek. Eltelik egy nap és máris vége van. Azt sem tudjuk, miről mondunk le! Azt sem tudjuk, hogy a talentummal mit lehet csinálni! Lehet, hogy fel sem fogjuk, mi mindent lehet egy élettel csinálni. Sőt, egy napot sem tudjuk, hogyan kell eltölteni. Hogy mennyi kapu és ajtó nyílik felénk minden pillanatban! Egyszerűen nem tudunk róla, hogy ezek lehetőségek. A talentum fizetőeszköz volt. Érték.

Indulj el abból az egyből!
Bizalom abban, hogy ha öt talentumot akarsz, akkor azt fel lehet építeni. El lehet szépen lassan kezdeni. És nem kell nyomás alatt lenned attól, hogy mások már hol tartanak. Mi van, ha mindenki másnak flottul mennek a dolgok és csak te rontottad el? És akkor mi van?!

Fel lehet építeni. Szerintem Isten itt is bölcs volt. Nem akar minket feleslegesen stresszelni. Nem akarja feltolni az egekbe az elvárásokat. Miattunk lehetnek a könnyítések. Ha megláthatnád az életedben, hol vannak ezek … Istent úgy tudom elképzelni, mint aki jön és azt mondja: „Most pihenj csak meg. Nem kell túl sok minden. Azt szeretném, ha most csak lennél. Megengeded, hogy most csak úgy hordozzalak?” Ó, milyen jó, amikor Ő így értünk jön! És Istennél nem számít a teljesítmény. 500 éve ünnepeljük a kegyelmet. Ott nincsenek számok. Ott az ő könyörülete van.

Ez inkább a kímélet helye, a kímélet ideje. Hogy ne erőltesd túl magad, hogy ne legyen erődön felül. Csak azt az egy lépést. Annyit meg tudsz tenni? Keresd meg a talentumot, azt az egy dolgot, ahol dönteni tudsz, hogy bizalmat szavazol.

Ha szorongsz, hová fordulsz?
A történet sűrítménye, hogy egy adott pillanatban tudsz-e olyan döntést hozni, hogy bízol? Ha nem tudsz is aktívan bízni, mert valljuk be, ez előfordul. A bizalom is tovább bontható. Tudsz-e legalább szólni Istennek? A kétségbeesésben, ha van időd lapátolni meg ásni, azt az időt igazán másra is fordíthatnád. A bizalmat is, valahogy úgy látom, Isten össze tudja hozni. Még azok sem kaphatnak felmentést, akik nem bíznak.

Mi hát a hála?
A hála: a veszteség helyett arra nézni, ami van. És várni a legjobbat. Várni a növekedést. Ez a remény. Ugyanakkor tisztán látok minden irányban. Tudom, hogy hol rövidültem meg. Tudom, hogy hol vesztettem.

Gondoltál már arra, hogy nem érdemes megcsinálni valamit, mert úgysem sikerül? Mi lesz, ha nem sikerül? Mennyi feladatom előtt gondoltam már ezt! Micsoda régi ismerős! Szinte kávézni hívhatnám, olyan jóban lettünk ezzel a gondolattal. 

Isten a létbiztonságunk alapja
Ennek a fickónak pénzbe került a szorongása. Jobban mondva, ez a félelem (félelem-kényelem) kerül valamibe. Egy talentumról mondott le azért, hogy ragaszkodhasson a mentségéhez. Inkább kitartott a gondolata mellett, ami nem segítette őt. Gondoltál már arra, hogy minden kibúvód és menekülésed kerül valamibe?

Félelmetes. Amíg olyan igazsághoz ragaszkodsz, amelyből te csináltál törvényt magad fölé, addig nem tudsz nyitottá válni Isten jóságára. Nem vagy fogadóképes állapotban. Tudod, mit csinálsz ilyenkor mindazzal, amit Isten ad? Elásod. Nem tudsz vele mit kezdeni. A föld legalább tud valamit, befogadni.

Ha ötöt kapnál, azt is elásnád?

Hogyan fordítható ez át a hála nyelvére?
Vedd észre mindazt, amid van. Ugyanis az az első talentum szintje. Vedd észre azt, ami már van. Nézz csak bele bátran. Azt fogod látni, hogy különben egészen el vagy halmozva mindenféle Téged segítő lehetőséggel. Minél jobban szemügyre veszed, annál inkább meg fogod látni. Ez nem üzlet? Ha egyre ránézel, az egyre többé válik. Egyre alaposabban, egyre pontosabb felbontásában látod meg a dolgokat. Mint egy nagyon jó minőségű képet. Addig zoomolhatsz, amíg tetszik, és még ott is éles lesz a kép.

És lehet, hogy eljutsz abba a helyzetbe, hogy meglátod. Ha nincs is semmid, egy dolgod mégis van. A kapcsolatod Istennel. Azzal kezdődik az egész. Az a forrás. Ez nehéz lecke. Mert amikor nem kapod meg azt, amit szeretnél, nem születik a gyermek, nem érkezik a társ, nem fut be a visszaigazolás, hogy sikerült a munka … sőt, még ha el is vettek tőled valamit… Igen, érezhetjük úgy, hogy az élet kockázatos biznisz, adnak és elvesznek, és ez rendkívül félelmetes. Együtt tudok érezni ezzel.

Vissza a feladónak
A történet végén a szolga visszaadja Istennek a talentumot. Nem használta. Mint aki nem tudja, hogy mire való az, amit kapott. Vannak dolgok, amiket el kell ásni. Ha vetőmagot kap, ott ez a teendő. Ezt viszont forgatnia kellett volna. Át kellett volna mennie a kezén. Te ne ásd el azt, ami nem arra való!

Ne teljenek el úgy tovább a napok, hogy nem tudod, milyen gazdag vagy.

A gödör és a föld vak. Az, hogy eltemette, már csak a második vakság. Az első vakság, hogy nem veszi észre, ő itt kapott valamit.

Lásd meg, hogy kaptál valamit. Lásd meg, ha kapsz valamit. Figyelj erre.

Hiedelmek megkérdőjelezése
Oka van annak, ha a veszteségtől félünk. Ezt gazdagon kutatja a pszichológia és a lélektan. Egyrészt ez természetes. Másrészt valakinek alapélményévé válhat, hogy elvesztett valamit, vagy elvettek tőle valamit. Hogy folyamatosan észnél kell lennie, mert különben bárhonnan a veszteség támadhat rá. Veszélyeztetettséget él meg. Féltékeny, bizalmatlan. Bele sem fog. Minek is?

Gyógyulni ebből úgy lehet, ha megkérdőjeleződik ez az alapélmény. Valaki, aki egész életen át azt hitte, hogy őt mindig csak kifosztották – felteszi a kérdést, hogy „mindig csak ez volt velem? Hát én sohasem kaptam? Sohasem bíztak rám senkit és semmit?”

A hála lángját meg kell gyújtani. Ott meg lehet melegedni. Amikor beüt a régről ismerős gondolat és már épp elásni készülünk magunkat meg mindenünket, amink van. Gyűlj oda hozzá. Legyen ez az új szokásod. Akkor is, ha napjában tízszer. Ha már csak annyiszor kell emlékeztetned magad, az már egy jó szám. Profi vagy. Nekem volt már, hogy többször kellett, nagyon kitartóan. És ne keseredj el. Legyél szemfülesebb. Menj oda, ahol fény van. Ahonnan kapsz is valamit. A gödör nem ad. Ott elvesznek. Miért maradnál ott, ahol vesznek a dolgok? Ahol egyre kevesebb leszel te is, az életed is?

Miért ne ragaszkodhatnál ahhoz, hogy ebből akár valami jó is lehet? Aki egyszer megtapasztalja azt, hogy neki adtak… az tovább nem tud olyan kitartóan és makacsul hinni az önromboló hiedelmeknek. Persze még jönnek. De már nem söpörnek el bennünket. Egyre rövidebb ideig és egyre felületesebben tudnak bennünket lekötni. Persze néha odagurul a gombolyag, és ügyes macskaként felvesszük a pusztító hiedelem fonalát. Nemcsak azt tapasztaljuk, hogy ezek nem vezetnek sehová. Hanem ami fontosabb, hogy megéljük a szabadságunkat, amelyet Istentől kaptunk, hogy eldönthessük, akarunk-e még ezeknek továbbra is bedőlni. A szabadság nem a nehézségektől való szabadság, nem egyfajta immunitás, hogy mindennek rendben kellett volna lennie (és ha nem, akkor egész életen át kerüljük a saját életünket), és ezután is mindennek „csak rendben” szabad lennie. Mi leszünk szabadok.

A hála valós gyógyulást ad
A hálaadás gyógyít. A hálán keresztül Isten gyógyít. Neki nem hálálkodásra van szüksége. A szolgától nem promóciós vagy marketingtevékenységet várt. Hanem tetteket. Stratégiát. Hogy legyen már valami! Fogja magát, menjen és éljen azzal, amit kapott. Használja! A hálára valójában nekünk van szükségünk.

Szabó Dóra