Az idei Koinónia tábort a Bihari-hegységben, a Dragan-völgyében rendezték meg július utolsó hetében, a hét témája az örökség volt. A tábor résztvevői kapcsolódtak a fizikai, tárgyakban, épületekben, kézzel fogható értékekben kifejezhető örökséghez; másfelől a szellemi örökséghez, amely megjelenik a történelmünkben, egyházunkban és közösségeinkben; harmadrészt pedig a lelki örökséghez is, amely a tábor lakóit titokzatos, látható és nem látható módon összekötötte – mondta érdeklődésünkre Bölcsföldi András református lelkész, a budapesti református teológia spirituálisa.

„A fizikai, látható és tapintható örökség megismerésére szolgált az a kirándulás, mely során három kalotaszegi templomot látogattunk meg: Kalotaszentkirály, Bánffyhunyad, Körösfő épített örökségét. A templom látogatásokat Körösvölgyi Zoltán művészettörténész vezette, és helyi lelkészek is kiegészítették a történelmi és kulturális, elsősorban a népművészettel, szokásokkal kapcsolatos információkat. A kirándulásjelleg mellett még egy kis játék is belefért az útba, ugyanis fotókat lehetett készíteni az „örökség” témával kapcsolatban, s az erről összegyűjtött gazdag anyagot is láthatták a részvevők az utolsó este, mint a közös élmény és a közös örökség valóságát.

A szellemi örökség témába sok minden belefért, változatos kulturális és művészeti értékek, mint a film, a zenés produkció (opera), több könyvbemutató, és a témához kapcsolódó természettudományos (pl. a véletlenről szóló) vagy vallástudományi (pl. az iszlámról szóló) előadások és beszélgetések. Ebből most csak kettőt emelek ki konkrétan is: két író, Masri Mona Aicha és Mátyus Melinda lelkészek készülő regényének a bemutatását, melyben izgalmas volt látni azt a folyamatot, amelyben a két hivatás is megjelenik. Ugyanígy említésre méltó Dávid István egyetemi lelkész „Isten szótagolva” című, 21. századi megközelítésű, fiatalos, gondolkodtató áhítatoskönyve is.

A lelki örökségben pedig benne volt minden áhítat, csoportos és privát beszélgetés, melyre bőven adódott alkalom. A hét témáját is megalapozó igék között olyanok is voltak, melyekről többszöri hallásra sem az ismerősségük juthatott eszünkbe. Egy olyan történetre alapult az egész tábor, mely nemcsak hogy megdöbbentette, de meg is haladta az erről való hagyományos gondolkodást. Az Ószövetségben van egy örökléstörténet, ami annyiban tér el a többitől, hogy itt egy örökösödés kapcsán Celofhád lányai azzal az igénnyel lépnek fel, hogy a törvényben leírtak ellenére – nem lévén fiú utód a családban –, hadd örököljenek mégis (4Móz 27,1-11). Mózes Isten elé viszi ügyüket, és Isten őket igazolja. Így alakul ki a leányági örökösödés Izraelben, s abban is megerősít, hogy Isten döntésének mindennel szemben szabadsága van. Ez jellemezte a tábort is, ez a fajta nyitottság felfelé, Isten irányában és egymás felé, hiszen sok helyről jöttek össze a résztvevők: szerte Erdélyből, Magyarországról és még Helsinkiből is. Remélhetőleg ennyi irányba is vittük szét a jó hírt!”

A hívő ember felelőssége
Masri Mona Aicha író, református lelkész kérdésünkre elmondta: a Koinónia tábor számára mindig fellélegzés. „Olyan testvérekkel találkozhatom itt, akik ugyanazokat a dolgokat problematizálják, amelyek engem is szorongatnak. Rengeteg dolog megszólított és továbbgondolásra késztetett ebben a táborban is. Most csak egyetlen áhítatot emelnék ki. A tábor első áhítatának textusa Mahlá, Noá, Hoglá, Milká és Tircá története (Celofhád lányai), akiknek szembe kellett nézni azzal az örökséggel, amit apjuk hagyott (nem hagyott) rájuk. Egyrészt ott van az apjuk története, amely egy erőszakos lázadáshoz kapcsolódik, másrészt ott van a lányok története, ami szintén egy lázadás, hiszen a törvény szerint nem örökölhetnének apjuk után, ők mégis Mózeshez fordulnak, aki nem a törvényre hivatkozik. Nem elutasítja őket, hanem megkérdezi Istent – úgy, hogy Mózes egyébként ismeri a törvényt. Az Úr a lányoknak ad igazat.

Számomra fontos volt, hogy Mózes nem hivatkozik anélkül Istenre, hogy megkérdezte volna, még egyszer hangsúlyozom, noha ismeri a törvényt. Azon gondolkozom, hogy hányszor hivatkozunk Istenre, a Szentírásra, a törvényre, úgy, hogy nem halljuk Istent, hogy nem beszélgetőtársunk. És miért nem visszük Isten elé azokat, akiket látszólag kirekeszt a törvény az örökségből (itt örökség alatt már az Isten-fiúság örökségére gondolok)? A felelősség kérdését látom ebben, hogy hívő emberként, lelkészként gyakrabban védjük a tanainkat, mintsem kérdezünk, vitatkozunk Istennel az emberért. Miért törekszünk ennyire a kockázatnélküliségre? 

Lényeges volt számomra az is, hogy a Bibliában nők ilyen erős kiállásáról olvashatunk. Ezek az ószövetségi nők az egyenértékűség és az egyenjogúság kérdését is feszegetik azzal, hogy örökölni akarnak. Ez a történet (is) utat nyit a nők helyzetével foglalkozó kortárs párbeszédhez.
Végül pedig ott van ebben a gyönyörű történetben, hogy az örökségért küzdeni kell. Ez mindenki számára biztatás, aki azt érzi, hogy örökség nélküli, vagy azt tapasztalja, hogy bizonyos közösségek ki akarják sajátítani az örökséget, illetve ki akarnak belőle zárni másokat.
Számomra a sok értékes előadás, áhítat, gondolat, mind-mind e körül a történet körül zakatolt. Bennem ez a történet zakatol.”

Láttam, aki engem látott
„Három évtizede járok a Koinónia táborba, kis kihagyásokkal. Közben a gyermekeim is felnőttek, akik közül a lányom maga is a táborban tért meg és lett az Isten minden csodájára nyitott hívő emberré” –  osztotta meg érdeklődésünkre Balogh Judit történész. „A mai napig elbűvöl az a színes forgatag, ami a tábor maga. Százan próbáljuk megérteni Istent, egymást, az aktuális téma kérdéseit. Most az örökség témája volt soron. Talán a legjobban a hosszú áhítatokat szeretem, mert van idő elmélkedni, gondolkodni, reflektálni és a sok személyes élmény, fájdalom és öröm kimondására is. Az Igék az örökség körül forogtak a hét folyamán, ezzel megteremtették minden nap az Istenhez fordulás lehetőségét. Az áhítatok személyes történetei rávilágítottak arra is, hogy van mindenkinek egy személyes, családi öröksége, amellyel meg kell vívnia.

Az előadások mindig nagyon különbözőek, ami azért jó, mert annyifélék vagyunk, hogy fontos, hogy mindenki találjon a maga számára érdekes, tartalmas üzenetet, tanulnivalót. Az örökség témája nagyon nagy, és nem könnyű, hiszen sok rétege van. Horváth Levente előadásában szó esett arról, hogy az örökség nem küldetés, azaz fontos munkánk van vele, hogy ne kritikátlanul fogadjuk el, hanem igyekezzünk megalkotni az örökségünk átvételével a személyiségünk integritását. Ebben az is benne van/ lehet, hogy kritikával, önreflexióval forduljunk mindennemű: családi, hitbeli és történelmi örökségünkhöz.

A tábor sokféle programja számos támpontot adott mindehhez. A kiscsoportos beszélgetések folyamán együtt gondolkodhattunk arról, hogy vajon hívő emberként tudunk-e a kortársai lenni az embertársainknak, vajon hogyan tudjuk hitelesen megjeleníteni és átadni, felmutatni az örökségünket. A művészet, a film és irodalom mindezt mélyítette. Az én legnagyobb élményem az R. M. N. című film megnézése és megbeszélése volt, valamint egy beszélgetés arról, hogy kinek milyen személyes története van Visky Feri bácsiról, aki sokunk hitélete szempontjából meghatározó örökséget hagyott. És persze a kedves arcok látványa, akiknek a többségét évtizedek óta ismerem, akik testvéreim, barátaim és örököstársaim egyben, és akiknek az élete sok tekintetben példa előttem. A tábor legnagyobb öröksége az ölelések meleg és őszinte volta, hogy örököstársaimra nézve el tudtam mondani Hágárral együtt, hogy láttam, aki engem látott, és ebben a látásban Isten látnunk engedte ismét az Ő csodáit, és örülhettünk az örökségünknek Benne és Általa.” 

Nyelvváltó
„Egyik este egy beszélgetést hallhattunk Andrei Dósa/ Dósa András költővel, íróval, aki a mai román irodalomban találta meg a helyét. A vele folytatott beszélgetés alcíme a Nyelvváltó irodalom volt” – idézte fel Bölcsföldiné Türk Emese, a Baár–Madas Református Gimnázium hittan–német szakos tanára. „Izgalmas volt hallgatni az életutat, az életrajzi ihletettségű regény cselekményét, hogy mit is jelent egy magyar fiatalembernek felnőni, saját utat járni, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy önmagát románul fejezi ki, miközben az anyanyelvi örökség egyértelmű számára. De mit is jelent a nyelv? Hogyan lehet váltani a nyelvek között? Egy erdélyi közegben érzelmi vonzata is van minden nyelvi kérdésnek, hiszen nem csak arról szól, hogy megértenek-e vagy én értek-e másokat, hanem arról is, hogy milyen érzéseket, indulatokat kelt bennem egy-egy nyelv. Ezek a kérdések forogtak az egész hét során, és így különösen is érdekes volt megnézni Cristian Mungiu: R.M.N. című filmjét, amely tudatosan többnyelvű: hat nyelven (román, magyar, német, angol, francia, szingaléz) szólalnak meg benne, és játszi könnyedséggel váltanak a szereplők a nyelvek között.

Nyelvváltás történik az irodalomban, a filmben, a hétköznapi erdélyi létben. A kérdés, hogy történik-e az egyházban, és készek vagyunk-e megtanulni azok nyelvét, akik nem beszélik a kánaáni nyelvet, hogy megértsük őket, és tudunk-e olyan nyelven szólni, amit ők megértenek. Számomra a hét summája, hogy ez egyedül Krisztus szeretetének a nyelve, amely félre tud tenni minden előítéletet, és őszinte nyitottsággal fordul a másik felé, legyen az más nemzetiségű, más generáció tagja vagy épp másképpen gondolkodó.”

Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás, Szarka Zoltán