És azt, hogy Isten mindig változásra hív. Van, amiből többet akar, van, amiből kevesebbet. Nagyon fontos, hogy többet mossunk kezet, több liszt legyen itthon, kevesebbet utazzunk, kevesebbet menjünk emberek közé. De nem biztos, hogy Ő csak erre gondol. Hanem talán arra is, hogy többet imádkozzunk, többet olvassuk a Bibliát, többet forduljunk oda a másikhoz valódi, Tőle jövő szeretettel. Kevesebbet ítélkezzünk, kevesebbet haragudjunk, kevesebbet morogjunk... Legyünk végre az Övéi, szeretett gyermekei, akiket saját képmására teremtett, akikben gyönyörködik...

Nézzünk rá az életünkre! Mennyi külső változást látunk? És mennyi belsőt? A külsőbe bele kell állnunk, nincs választásunk. Szakemberek, felelősök határozzák meg a mozdulatainkat, munkánkat, szabadidőnket, napjainkat. Felelősséggel, hozzáértéssel.  A belső a mi döntésünk. A külsőhöz kapunk útmutatást, tájékoztatást. A belsőhöz is. Nem digitálisan. Aki a tájékoztatást adja, személyesen ismer minket, és oly nagyon szeret, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Csak meg kell hallanunk, hallgatnunk. El kell fogadnunk.

Nagyon sajnálnám, ha ez az időszak úgy érne véget, hogy hiábavaló volt az életemben. Megtanultam ugyan digitálisan oktatni, kenyeret sütni, életben maradtam, de nem változott semmi. Nem vitt közelebb Istenhez, hiábavaló volt. Külsőleg sok változás állt be, de belsőleg maradt minden olyan, mint volt. Élettelen. Isten szólt, intett, változásra hívott, de csak a szakemberek rendelkezéseire reagáltam, életem hatalmas, mindenható szakemberének, gyógyítójának, Urának a rendelkezéseire nem.

„Ez nem én vagyok”
Ezekkel a magabiztos gondolatokkal vágtam bele a járványhelyzet böjtjébe, aztán lépésről lépésre, napról napra egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Pedagógus vagyok. Húsz éve bejárt talaj, megszokott, jól bevált eszközök, és számomra a lényeg veszik el éppen a hivatásomból.

Van helyette más: digitális csoda platformok, teams meg classroom, messenger és discord, időzáras tesztek… De hirtelen jött ez a helyzet és nem találom magam benne. És igazából nem is akarom. Mert, ha megtalálom, az azt jelenti, hogy az már nem én vagyok…

Attól is félek, hogy úgy belejövünk, hogy így maradunk. Olyan szépen kialakítjuk a rendszert, szemléletet, és megfogalmazzuk, begyakoroljuk, és azt látjuk, hogy „de jó is ez”.

Nagyon rossz érzés azt kívánnom, hogy ne sikerüljön jól mindez, de a lelkem mélyén azt szeretném, ha kiderülne, hogy ez kényszermegoldás, amit kibírtunk. A régi, az „összehúzom a szemöldököm, rá mosolygok, megsimogatom, összekacsintunk, nevetünk, csak mi értjük, mi a vicc ebben-abban”, az sokkal-sokkal többet ér minden módszernél, szemléletnél, gyakorlatnál, digitális árnyékvilágnál...

A baj gyökeréig eljutni
Persze, ahogy sokaknak, úgy nekem sem csak a hivatásomban állt be rengeteg változás. Egy csomó minden, amit terveztem, amin gondolkoztam, amiről vitatkoztam, mind-mind jelentőségét vesztette, elmarad.

Az említett bibliai történetekben bizony, Istent is keresem ebben a helyzetben, nem csak magamat. Tudom, hogy Ő mindenhol ott van, nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a szenvedéseinken, hanem aki velünk van mindenben. Igazából mégsem értem Őt. Nem tudom, hogy ezzel jobbá szeretné tenni a világot, csak várjam ki a végét, vagy elpusztítani, esetleg megtisztítani? Bizonyára az én gondolataim nem az Ő gondolatai, valami olyasmi van emögött, amit én fel sem tudok fogni. Csak bíznom kellene benne, és nyugodtan tenni a dolgom, de nehezen megy.

Az „Isten vigyáz ránk és megóv a bajtól, és tulajdonképpen minden rendben van” gondolatokkal nem tudok mit kezdeni. Sem a világhálót elárasztó áhítatokkal, imádságokkal, gondolatokkal, amiből ez az írás is egy a sok közül. Szeretném tudni, mi Isten akarata, hogy meg tudjam cselekedni. Szeretném tudni, miben kell változnom, mi a helyes irány. És bizony, tartok tőle, hogy nem az, hogy digitalizálódjunk. Ez most egy megoldás a kialakult helyzetre, de a baj gyökeréig nem jutottunk el. Szeretném tudni a baj okát, és nem csak a tüneteket kezelni, hanem meggyógyulni. Szeretném, ha az egész világ látná a lehetőséget abban, hogy most, ha jól csináljuk, meggyógyulhat a világ! És félek, nagyon félek, hogy nem ezt tesszük, hanem épp az ellenkezőjét! Keresem ebben a vezetést. Istentől, emberektől, de nem találom.

Maradhatok, aki voltam
Ellentmondásos, furcsa gondolatok, érzések kavalkádja ez. Amin csak az segíthet, ha megállok és bevárom a lelkem. Jó, ha mindezt megfogalmazom, de aztán le kell halkítanom saját magam, hogy meghallhassam Őt. Gyógyító kimondani, hogy félek, hogy elveszik a világ(om), és én is elveszek. A platformokon, chatablakokban, levelekben, az idegen istenek között... Mert így juthatok el oda, hogy már tudok arra is tekinteni, ami megmaradt. És ez nem kevés. Még elvehetetlen is akad közte. Így látom meg szépen lassan, hogy maradhatok, aki voltam: Istenünk szeretett gyermeke, és bízhatok abban, hogy a többi majd ehhez mérten kialakul. És így hallhatom meg egy kedves, lámpás ember gondolatát az éterből: „Több kellene ahhoz, hogy elvesszen a mi világunk, az idegen istenek eddig is csak karcolták a felszínt, mélyebbre ez után sem juthatnak, az Úr Jézus áldozata erősebb mindeniknél.”