A Janus-arcú együttes
Tizenöt éves múltra tekint vissza a Magyar Örökség Díjas Szent Efrém Férfikar. A kórus megalakulásának előzményeiről szólva Bubnó Tamás karvezető egy kárpátaljai útjáról mesélt portálunknak. „Ott akadt kezembe egy kotta, Boksay János pap, zeneszerző Aranyszájú Szent János-liturgiája, ami nekünk, görögkatolikusoknak nagyon sokat jelent. Úgy tudtuk, ez az alkotás megsemmisült a háborúban. Hazatértem a megtalált kinccsel, és a Hungaroton hanglemezkiadó vállalat megbízásából szerveztem egy férfikart, hogy ez a zenetörténeti érdekesség hangban is rögzítve legyen.”

A 2004-ben megjelent felvétel annyira jól sikerült, hogy a kar folytatta a közös munkát, ma már tíz lemezzel és húsz külföldi országban tett számtalan fellépéssel a hátuk mögött pedig egyike a legkeresettebb és legelismertebb kórusoknak. A nyolctagú férfikar két tagja a rendszeres egyházi liturgikus szolgálatra és az erre épülő koncerttevékenységre felkészítő Budapesti Énekes Iskola tanára, négyen pedig valamikori növendékei.

Janus-arcú együttes az övék – fogalmaz Bubnó Tamás karvezető. „Van egy bizánci és egy magyar arcunk, és hol egyik, hol a másik kerül előtérbe attól függően, hova hívnak minket. Görögkatolikus együttesként alakultunk meg, de külföldön gyakran megkérdezték tőlünk, szerepelnek-e a repertoárunkon magyar népdalok. Angliában például legutóbb egy kifejezetten közép-európai műsort kértek tőlünk, amelyben az említett Boksay-féle liturgia is helyet kapott. Számunkra a legfontosabb névadónk, Szent Efrém, akinek a szellemisége megragadott minket. Ez a 307-től 373-ig élt diakónus az első nagy himnuszköltőnk nekünk, bizánci rítusban nevelkedetteknek. Iskolája volt, gyerekeket tanított, énekeket és imádságokat szerzett. Edesszának, az akkori kereszténység egyik fő központjának emblematikus figurája lett.”

A találkozás helye
A Szent Efrémről elnevezett férfikar pedig a kívülálló számára lehet a Magyar Görögkatolikus Egyház emblematikus képviselője. A kórus azonban felekezeti hovatartozásától függetlenül szeretné megérinteni hallgatósága szívét az evangéliummal. Bubnó Tamás azt mondja, az emberek turistaként gyönyörködnek a templomokban, de az épületek igazi funkciójukat akkor töltik be, ha ott Istennel találkoznak az emberek. Így van ez a kórus előadásaival is. „Nekünk nagy öröm, amikor ebben a szekularizált világban az Orientale lumen elnevezésű hangversenyeinkre annyian eljönnek, hogy megtelik a Szent István Bazilika. De a koncertjeinken minden alkalommal elmondjuk, hogy ha szeretnék ezeket az énekeket autentikus környezetben meghallgatni, akkor jöjjenek el egy püspöki szertartásra. Mindkét püspökünk kiváló énekes, Fülöp érsek is és Atanáz püspök is. Bizánci énekeink nem öncélúan íródtak, hanem a szertartás bizonyos részeihez, vagyis a liturgia gyönyörű rendjét szolgálják.”

Megenyhít és továbbsegít
A karnagy úgy véli, a lelki énekek mindenkire hatnak függetlenül attól, hogy az illető hívő vagy sem. „Mindig az a kérdés, hogy az ember tud-e a transzcendencia iránti vágyával mit kezdeni: azzal, hogy ő nemcsak test, hanem lélek is. Mi azonban nem úgy szeretnénk téríteni, hogy dogmákról beszélünk vagy a mi felekezetünknek toborzunk tagokat. Egy ezerhatszáz éves kulturális örökséget szeretnénk bemutatni, amelybe a magyar görögkatolikusok betagozódtak. Örökségünkkel – legyen az katolikus, református vagy népi örökség – kezdenünk kell valamit, hiszen e nélkül egy olyan nemzet, mint a miénk – amely hagyományosan észak és dél, kelet és nyugat ütközőpontja –, csak ide-oda csapódik. Saját identitásunk megtalálása érdekében nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy egy összetett, tehetséges és súlyos lelket viselő nemzet szülöttei vagyunk, akármelyik felekezethez is tartozunk. De nem arra rendeltettünk, hogy holmi magyar átokra hivatkozva ebbe beleőrüljünk, hiszen mikor mondta azt Jézus, hogy adjátok föl? Épp ellenkezőleg: ezzel van dolgunk.”

A zene pedig segít rátalálni az igazi értékekre. Az ember azért is fordul felé, mert a lelketlen monotónia helyett valódi enyhülésre vágyik – tette hozzá Bubnó Tamás. „Sokan menekülnek ki a világból fejükön egy fülhallgatóval, persze, sok olyan zenét is hallgatva, ami nem biztos, hogy elvezeti őket ahhoz, amire vágynak. Mi úgy látjuk, az általunk közvetített zene sokakat kikapcsol, akik már-már összeroskadnak attól, hogy valamit folyton csinálni kell. Sok fiatal is eljár a koncertjeinkre, de idősebbek még inkább. Ők lassan idegen világban érzik magukat, amivel nem tudnak mit kezdeni. A mi életünkben, akik a múlt század közepén születtünk, olyan hatalmas változások zajlottak le a világban, amit több nemzedék sem bírna feldolgozni, nemhogy egy. De a szomorúság helyett a felfrissülést keressük, hogy tovább tudjunk menni.”

A zenét játszani kell
És hogy mitől tölt fel a Szent Efrém Férfikar koncertje? Erről stábunk személyesen is meggyőződhetett a Református Zenei Fesztivál alkalmával tartott fellépésükön. Humor és a kihívások keresése jellemzi előadásaikat, vagyis a nehéz darabokat is leleménnyel és szórakoztatóan tolmácsolják a közönség számára.
„Nem véletlen, hogy számos nyelv, így a magyar is, a zenéhez a játszani igét rendeli. Mi magunk is játékosságra törekszünk. Egy csomó előadás születik manapság, ám az kevés, hogy valaki előad egy betanult zenedarabot, mert az önmagában a zene belső értelmét nem tárja föl, és nem is közvetíti a lényeget, ha mégoly hibátlan is. A zene esszenciája a játék, hiszen ahogy egy filozófus-festő barátunk megfogalmazta: az életben a játék az, ami a legközelebb áll a Teremtőhöz.”

Ezért is lehet az, hogy a Szent Efrém Férfikar egyre inkább saját teljesítőképessége határán mozgó darabokkal bővíti repertoárját. A nagy klasszikusok mellett népdalokat és kortárs zeneszerzők műveit is megszólaltatják. „Egyre többen megkeresnek minket a zeneszerzők közül is, akik nagyon érzékeny emberek nemcsak a zene szakmai részét illetően, hanem lelkileg is. Egyre jobban érzik, hogy a zenének most egy nagyon erős spirituális töltést, irányt kell vennie. Az elmúlt száz évben ugyanis a zene spirituális dimenziója – ami eredendően a sajátja, sőt, a legfőbb attribútuma – háttérbe szorult az egyébként marginális szórakoztató jellege mögött. Az persze, hogy valami játékos, nem azt jelenti, hogy könnyelmű is. Gondoljunk csak egy Stabat Materre, amelyben ugyancsak benne lehet a játék, a szólamok vagy a rímek játéka a mondanivaló komolyságával együtt.”

A show helyett
Ami a szórakoztató ipart illeti, Bubnó Tamás szerint sokan hasznot akarnak húzni a tehetségből. „Nem is az előadók, hanem gyakran a menedzserek azok, akik megfosztják a zenét az őszinteségtől, a nyíltságtól, a kedvességtől, az emberiességtől, mert show-elemet csinálnak belőle. Nem azt mondom, hogy nem volt erről régebben is szó, de ma már bestiális harc megy a koncertekért. Egyszer mi is kaptunk egy ajánlatot egy francia telefontársaságtól, amelyik felkért, hogy legyünk a hangjai, és tetemes összegért minden évben fél éven át koncertezzünk külföldön. Összeültünk, és azt mondtuk: ennyit soha nem fogunk keresni. De aztán jöttek az újabb szempontok: van, aki a gyerekeire hivatkozott, más a hivatására, ami ide köti. Nem vállaltuk. Lehet, hogy megóvott engem az Úr attól, hogy nekem ezt a kérdést harmincévesen tegyék föl, most pedig már nem az izgat, hogy mennyivel több grillcsirkét tudnék megvenni.”

Ezért megérte
Az egyetlen cél, ami egy kamarazenész szeme előtt lebeg, amikor színpadra lép, hogy a társaival összhangban, kiválóan zenéljen. Ilyenkor nem számít az sem, hogy kik és hányan hallgatják az előadást, különben nem tudna a muzsikára koncentrálni – fogalmaz a karnagy. „Sosem szabad alábecsülni a darabot, lazára venni az előadást, hogy ó, hát ez már jól megy. Amikor felkelek, minden napot a metronómmal kezdek: vajon megvan-e a tempóérzetem, a hangérzetem. Már Liszt is megírta: ha két-három napig nem gyakorol, azt a közönség is hallja. A zenész legalábbis már nem ugyanúgy áll ki a hallgatóság elé, mert úgy érzi, méltatlanul viselkedett saját magával, a darabbal és a közönséggel szemben. Előadás közben pillanatokon múlik, hogy az ember eltalálja a helyes arányt. Akárcsak a vízilabdást, ez a két nagy veszély fenyegeti a kamarazenészt is: vagy túl akarja játszani a darabot, vagy nem figyel oda eléggé. Én azt szeretném, ha minél többször jöhetnénk le úgy a színpadról, hogy azt mondhassuk: gyerekek, ezért megérte.”

Képek: Füle Tamás