Van, aki a beteg mellett van, meghallgatja őt, beszélget vele, olvas neki. Van, aki inkább a kórházi istentiszteletekre és szentmisékre hívogat. Van, aki szűrésre visz szervezett csoportokat. Van, aki az adminisztrációba és az archiválásokba segít be. És akad, aki ezek közül több mindent is vállal. Az önkéntes beteglátogatók sokféle feladatban tudják segíteni az egészségügyi intézmények betegeit és a kórházlelkészeket. Többségük úgy véli, hogy a maguk erejéből erre nem lennének képesek, és nem csak elhívásukat, de a hozzá szükséges erőt is Istentől kapják. Ez a fajta mentalitás nem mindegyiküknél jár együtt intézményesített egyháztagsággal; de talán nincsen még egy ilyen önkéntes szolgálat, ahol ennyire erős lenne az ökumenikus együttműködés a keresztyén felekezetek között.

Az önkéntes beteglátogatók nem maradnak magukra a szolgálatukban: ez mindig csapatmunka, amelyben egymással és a kórházi szolgálatot végző lelkészekkel kell együttműködni. A református kórházmisszió emellett arról is gondoskodik, hogy az ebben résztvevők mindig megkapják a szükséges szakmai és lelki támogatást, valamint a jól megszervezett kereteket. Az önkéntesek közösségének ápolását szolgálják azok a találkozók is, amelyeknek a legutóbbi alkalma 2019. június 28-án, pénteken volt a budapesti Református Missziói Központban. Az eseményt megnyitó áhítat után szakmai előadásokat lehetett meghallgatni, a közös ebédet követően pedig kiscsoportos beszélgetésekkel folytatódott a program. Lehetőség nyílt személyes történeteket is megismernünk.

Életet adó szó

„Áldás a találkozás” – köszöntötte a rendezvény résztvevőit Gál Judit kórházlelkész, a református kórházmisszió vezetője. Az eseményre az ország nyolc különböző részéről érkeztek: Kaposvárról, Hajdúböszörmény és Debrecen környékéről, Gyuláról, Vácról, Pécsről és Budapestről. Az áhítat során felolvasott igeszakasz Jairus lánya meggyógyításának a története volt (Lukács evangéliuma 20. rész, 40-56. vers).

„A lélekjelenlét fogalma határozza meg a felolvasott részt és egyben a találkozónkat is” – kezdett igehirdetésébe Gál Judit. „Többféle értelemben van ez jelen az evangéliumban. A betegség lelke uralkodik Jairus házában. Az apa azzal keresi fel Jézust, hogy a gyermeke élettelen, lélektelen. Jézus tartja az apában a lelket. Rengeteg érzés és lelkiség kavarog a családtagokban. Sokféle lélekjelenlét ez, de mindegyiknek megvan a maga szerepe.”

A kórházlelkész kiemelte: nem véletlen, hogy csak Péter, János, Jakab és a szülők lehettek jelen a csodánál. „Nem voltak különbek, de képesek voltak a határmezsgyével való szembenézésre. Itt test és lélek, élet és halál, emberi és emberfeletti határa húzódott ugyanis. Nagy ajándék, ha valaki képes ilyenkor jelen lenni, és még nagyobb dolog, ha valaki eközben érzékelni is képes Isten jelenlévő hatalmát.”

„Jézus nem misztifikálja, hogy egyszerre vagyunk jelen a fizikai és a lelki világban. Tudja, hogy mindkettőhöz kötnek a szükségleteink, ezért mondja azt a szülőknek a csodatétel után, hogy adjanak a gyermeknek enni. Ezzel mintát ad arra, hogy testileg és spirituálisan is táplálni kell a beteget. Jézusnak ráadásul a betegen túl gondja van minden jelenlévőre. Szava mindig életet adó szó mindenki számára” – mondta Gál Judit.

„Nem mindenki alkalmas a beteglátogatásra. Ez ajándék. Péter, János és Jakab sem csak önmagukért kapták meg a jelenlét kiváltságát, hanem mert Jézus ismeri őket, és tudta, hogy képesek rá” – hívta fel a figyelmünket a lelkipásztor. Hozzátette: a kórházlelkészeknek és az önkénteseknek közös feladata, hogy végigkísérjék a betegeket azon a fizikai és lelki úton, amely a kórházba vár rájuk. „Segítsünk nekik megérkezni ebbe a várakozásba!”

Elhívott, elküldött, érintett

Szarka Miklós lelkipásztor, pár- és családterapeuta a hangulati zavarban, depresszív állapotban szenvedő ember vigasztalásának esélyeiről tartott előadást. „Elhívott, elküldött, vagy csak érintett ember vagyok beteglátogatóként?” – indított egy kérdéssel. „Elhívott lehet laikus és lelkipásztor is. Azt jelenti, hogy Isten egy Igével vagy élménnyel érintett meg engem, ebből lesz belső motivációm. Aki ezt a tapasztalatot mások szolgálatába akarja állítani, és az elhívását megjeleníteni számukra, az már elküldött is. Az érintettség pedig az együttérzésre való készség. Egy beteglátogatónak mind a háromra szüksége van.”

„Nem mindegy, hogy hangulati zavarral vagy depresszióval van dolgunk” – hívta fel a figyelmünket Szarka Miklós. Az előbbi felszínesebb érzelmi állapot, utóbbi súlyos krízis. A különbség nem a rossz hangulat minőségében rejlik, hanem intenzitásában, súlyosságában, időtartamában, és a dolgok leértékelésében. A hangulatzavar idővel depresszióvá válhat. Erre jó példa Saul király esete, akinél a kiváltó ok az Úrral való kapcsolat megromlása volt. „A depresszió nem lelkigondozói, hanem orvosi feladat, de az utógondozásban van jelentősége a kísérésnek is. Ebben Isten eszközei lehetünk.”

Jézus az emmausi tanítványokkal való találkozásnál példát ad a lelkigondozásra. Meghallgatja őket, kérdéseket tesz fel. Kimondatja velük, hogy most mit éreznek és gondolnak, és elmesélteti velük a történetüket, ahogyan azt ők élték meg. Ezután rávezeti őket az illúzióikra, téveszméikre. „Vannak ugyan pszichológiai eszközeink is, de nem pszichológusok vagyunk. Nekünk Jézus szeretetét és kegyelmét kell átadnunk” – mondta a terapeuta. „Az együttérzésnél vigyázni kell a beteg helyzetébe való beleéléssel, mert beleragadhatunk a másik állapotába! Empátia helyett szimpátiával és megindulással éljünk!”

„Jézus hagyja végigmondani az emmausi tanítványoknak mindazt, ami bennük van, ez a fajta ventilláció vezethet azután a történtek átértelmezéséhez. A múlt fontos, de a jövő még fontosabb, hiszen minden egy jobb jövő érdekében történik” – magyarázta Szarka Miklós. Hozzátette: ezeken alapszik a döntéshozatal is. „Minderre nem elég egy egyszeri beteglátogatás, erre több alkalom szükséges. A folyamat szakmai felkészültséget is igényel, mert ez már pasztorálpszichológiai terület. Fontos még, hogy ilyenkor csak a helyén mondott Ige gyógyíthat. Aki beteget látogat, mindig képezze magát, ne szűnjön meg tanulni!”

Elég jónak lenni

„Önkéntes segítőként sokféle nehézséggel kell szembenéznünk. Például a generációk közötti különbségekkel: a hagyományoknak és értékeknek a változással, rugalmassággal, modernséggel való ütköztetésével” – kezdte előadását Németh Sándor, a Bethesda Gyermekkórház lelkigondozója. „Emellett a különböző típusú betegeken való segítéshez szükségünk van többféle lelkületre és hozzáállásra is. A kórházban egy ideig egymás mellett volt az onkológiai és a rehabilitációs osztály, és nagyon oda kellett figyelni arra, hogy váltsunk a kettő között. Teljesen másként tehetek jót a kétféle állapotúaknak.”

„Tévútra vezet minket az önmagát gyógyító segítés, a nárcisztikus segítség, az érte kapott érzelmi haszon és elismerés hajszolása, az életprogrammá vált segítés” – sorolta. „Fenyeget minket a kiégés veszélye, a ráfordított idő szűkössége és kényszere. Csapdát jelent számunkra a tanácsok adása, a prédikálás, a hibáztatás, a hízelgés, a bizalmi kapcsolat erőltetése, a sürgetés, a túlzott puhatolózás, a túlértelmezés és túlanalizálás, az intellektualizálás és a sok beszéd. Fontos, hogy segítés közben jelen legyünk, és ne telefonáljunk, ásítsunk, a mimikánk pedig legyen összhangban a mondandónkkal.”

Ezek után a támogató, segítő magatartásformákra tért át. „Használjunk érthető szavakat, értelmezzünk és összegezzünk megfelelően, éljünk a hallgatás lehetőségével, ügyeljünk a helyes megszólításra és megerősítésekre, adjunk választ a feltett kérdésekre, alkalmazzunk humort és nonverbális megerősítéseket is! Tudnunk kell várni, szétnézni, segítséget kérni; és olykor nemet mondani, hiszen nem tudunk minden helyzetet megoldani, vagy mindenkit megmenteni. Legyen erőnk kimondani, ha nem megy! Az sem biztos, hogy én vagyok az adott beteg embere. Lehet, hogy másvalakire lenne szüksége.”

„Ne akarjunk tökéletesek lenni, inkább legyünk elég jó segítők!” – foglalta össze mondandóját Németh Sándor. Szerinte ehhez alázatra, áldozatos szeretetre és emberibbé válásra van szükségünk. Mindemellett azonban nem téveszthetjük szem elől a gondok valódi gyökerét sem. „Az irgalmas samaritánus egy idő után ráébredt, hogy a sokadik sebellátás sem fog az alapproblémán segíteni, helyette fel kell keresnie a támadókat, és beszélni velük. Ugyanez a helyzet a kórházi önkénteskedéssel is: nem szabad a tüneti kezelésekre pazarolni minden energiánkat. Ki kell tapintanunk a valódi okokat.”

Akikre szükség van

Az előadások után lehetőségem volt interjúkat készíteni, így ismerhettem meg három önkéntes kórházi segítő személyes történetét, élményeit, motivációit. Marics Vendelné Sára jelenleg a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház önkéntes segítője. „A férjem halála után nagyon egyedül voltam. Hogy a családomhoz közelebb kerüljek, Kaposvárra költöztem, de másfél év után úgy éreztem, nekem nem elég, hogy csak otthon tegyek-vegyek. Az ökumenikus imahéten jutott el hozzám annak a híre, hogy önkéntes segítőket keresnek a kórházhoz. Elmentem a meghirdetett megbeszélésére, és megkérdeztem, hogy ez mit jelent. Miután elmondták, kaptam időt átgondolni az egészet. Korábban is közel álltak hozzám a fekvőbetegek, így végül elvállaltam. Már másfél éve vagyok önkéntes” – mesélte.

Hegedűs Istvánné Zsuzsa a Békés Megyei Központi Kórházban szolgál. „Sok évig idősek otthonában dolgoztam. Annak idején nagyon beteg voltam, de Isten meggyógyított. A munkámat azonban nem tudtam folytatni, mert leszázalékoltak, ezután hívtak el beteglátogatónak” – mondta. „Az hajtott engem, hogy azt a vigasztalást, amelyet kaptam, továbbadjam másoknak. Először önkéntes voltam, de most már az egyházmegye alkalmaz a kórházlelkész segítőjeként. Ez ezerötszáz ágyas, nagy kórház, a negyedik legnagyobb az országban, Tóth Márta lelkipásztor pedig egyedül nem bírta el a szolgálatot. Szüksége volt segítőre, és azért keresett meg engem, mert már ismert.” Helyén mondott Igével, együttérzéssel, megértéssel, szeretettel igyekszik segíteni mindenkin.

Kondor Katalin a pátyi református gyülekezet tagja, régebben a MÁV Kórházban és a Korányi Kórházban szolgált, jelenleg pedig Budakeszin, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben. „Mérnök vagyok, és eredetileg semmi közöm nem volt az egészségügyhöz. Egy közeli hozzátartozóm nagyon beteg lett, és azt vettem észre, hogy csak totyorgok körülötte. Pótcselekvéseket végeztem, de nem tudtam a lényegről beszélni. Tudtam, hogy kevés ideje van hátra, és fontos lenne a hitet szóba hozni. Az addigi családi kapcsolatunk nem tette ezt könnyűvé, ahhoz túl felszínes volt. Végül rászántam magam, és bizonyságot tettem neki Jézusról. Megdöbbentem, hogy mennyire nyitott volt rá, pedig ateista gondolkodást vártam volna tőle. Akkor jöttem rá, hogy erre szükségük van a betegeknek.”

Az erős indítás után úgy érezte, erre kap elhívást Istentől. „Nagyjából tíz hónappal később találtam meg a református kórházmissziós szolgálatot. Valahol mindig kerestem, mi a feladatom, és Istentől végre kaptam rá választ. Persze, arra sem volt könnyű rájönni, hogy mit és hogyan kell szolgálnom ezen a területen, de azután erre is rátaláltam. Most nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt csinálhatom. Új világ nyílt ki számomra. Nagyon kevesen vagyunk, és jó lenne, ha többen csatlakoznának hozzánk, mert a betegeknek szüksége van ránk. Szükségük van az őszinte beszélgetésekre, mert el kell tudniuk mondani, hogy mi érdekli és mi nyomasztja őket.”

Közösségben lenni

Mire van leginkább szükség ahhoz, hogy valaki ilyen szolgálatot végezzen? – kérdeztem a három interjúalanyomtól. Marics Vendelné Sára szerint elsősorban arra, hogy szeretettel szólítsuk meg a beteget, mert ez alapozza meg a bizalmat. Hegedűs Istvánné Zsuzsa a türelmet és a meghallgatást emelte ki, Kondor Katalin pedig a jelenlét fontosságát. „Nem muszáj mindig beszélgetni vagy olvasni, néha elég meghallgatni őket, hogy el tudják mondani mindazt, amit másnak talán nem. Nem kell azonnal nyakon önteni a betegeket a mélyebb hitbéli dolgokkal, de tudjanak róla, hogy kérdezhetnek minket” – fogalmazott Katalin.

Szóba került a beszélgetések során a visszautasítás is. Ennek kapcsán azt fontos tudatosítani, hogy ez sohasem személyes, azaz nem az adott segítőnek szól. El kell fogadni, mert lehet, hogy máskor vagy másnak már nyitottabb lesz a beteg. Ennél jóval nagyobb ereje van annak, ha a segítő érzi, hogy jókor van jó helyen. Ilyenkor lehet leginkább átélni Isten jelenlétét. Mindig öröm és megnyugvás, amikor egy nagyon súlyos beteg azt mondja, hogy legyen meg Isten akarata. „Áldás, ha valaki tud imádkozni halála előtt, és az Úr kezébe tenni az életét” – mondta Hegedűs Istvánné Zsuzsa.

Nagyon jó érzés hívő testvérekkel együtt szolgálni, közösségben lenni, együtt imádkozni és egymást támogatni – vallják mindannyian, akik a találkozón megjelentek. A csoportos beszélgetések során további életutakba és sorsokba nyerhettünk bepillantást. Volt, aki az egészségügyben dolgozott korábban, úgy tért vissza új szerepben. Volt, aki a kórház mellett börtönben is végez szolgálatot. Az önkéntes segítők sokfélék és sok helyről jöttek, de a közös szolgálat igen erős kapocs közöttük. Mindannyiuk arcáról sugárzott, hogy örömmel jöttek, és boldogok, hogy együtt lehetnek.

Elhangzott az is, hogy a nyugdíjkorhatár kitolása miatt hiányzik egy teljes generáció a szolgálók közül. Pedig minden korosztályra szükség van, hiszen feladat mindenkinek akad. Aki úgy érzi, van ideje erre – és emellett elhívott, elküldött, érintett is egyszerre –, azt szeretettel várják. Érdemes először a gyülekezeti lelkésznél rákérdezni, milyen lehetőségek vannak a környéken, és ő szükség esetén tud kontaktokat adni. A beteglátogatóknak önkéntesi szerződést kell kötniük a fogadó szervezettel, hogy benne legyenek a nyilvántartásban. A legfontosabb azonban, hogy helyük lesz egy szeretetteljes közösségben.