„Mi végeztük el a munka oroszlánrészét, mégis más kapta a dicséretet. Remekül játszottunk a meccsen, de mintha ezt rajtunk kívül senki nem vette volna észre. Fantasztikus ötlettel álltunk elő a munkahelyünkön, mégis valaki mást léptettek elő. Az életben gyakran tapasztaljuk, hogy a kimagasló teljesítmény és a siker nem feltétlenül jár kéz a kézben.” A nemrégiben megjelent sikerkönyv, A képlet – A siker egyetemes törvényei ajánló sorai arra hívják fel a figyelmet, hogyan tapasztalják meg a siker várományosai épp azt, amire nem számítottak: a kudarcot. A szerző, Barabási Albert-László a komplex hálózatok elméletének kutatásával vívott ki nemzetközi elismerést, ám azt megelőzően ő és munkatársai is megtapasztalták a visszhangtalanságot szakmai körökben. Épp ezért foglalkoztatta őket több éves, számos területre – így a sportra, a tudományos és a művészeti életre is kiterjedő – kutatásuk során, hogy mi áll a fenti jelenségek hátterében, vagyis min múlik a siker. A tudóst az erdélyi Koinónia keresztyén értelmiségi táborban tartott előadását követően kérdeztük minderről.

Miért érdemes különbséget tenni a siker és a teljesítmény között, és miben áll ez a különbség?

Azért fontos, mert sikerorientált társadalomban élünk. Még ha nem akarjuk is, hat ránk a társadalmi nyomás, hogy igenis, tegyünk túl egymáson, magunkon. Ugyanakkor abban a hitben élünk és úgy növünk fel, hogy a siker a teljesítmény fokmérője. Vagyis, amiben jók vagyunk, abban sikeresek leszünk. Szerintem ezt a kettőt nagyon meg kell különböztetni. Számunkra – a mérés szempontjából – a teljesítmény arról szól, hogy mi az, amit az egyén tesz, például milyen gyorsan tud futni, milyen festményeket fest, hogyan tud tanítani, mennyire tud gyógyítani. A siker viszont arról szól, hogy a közösség észreveszi-e ezt a teljesítményt, értékeli-e, valamint jutalmazza-e érte az egyént. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a teljesítményed rólad szól, a siker pedig rólunk. A siker tehát kollektív mennyiség, amiben nem mi részesítjük magunkat, hanem a közösség részesít minket.

Általában azt gondoljuk, hogy ahogy az idő előrehaladtával csökken az ember teljesítőképessége, azzal együtt az értékessége, a társadalomban elfoglalt helye is mintha csökkenne a mi kultúránkban, miközben a Közel- és a Távol-Keleten az idős embereket a bölcsesség forrásának tartva mintha jobban megbecsülné a társadalom. A kutatás alapján mire jöttek rá az életkorral összefüggésben?

Mi leginkább azt vizsgáltuk meg, hogy mely életkorban jelennek meg azok az eredmények, amelyek meghatározzák az egyén pályáját. Milyen mértékben emlékszünk az egyénre, hogyan gondolkodunk róla? Kimondottan azt néztük meg, hogy a kreatív egyének mikor teszik le az asztalra a legfontosabb munkájukat. Ebben is van tévhit, miszerint fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy korszakalkotót tudjunk alkotni. A kutatásaink azt mutatják, hogy igaz, hogy sok fiatal alkot korszakalkotót a kreativitás, a nagyot alkotás képessége azonban nem időfüggő. Ami időfüggő, az a vállalkozások produktivitása. A fiatalok sokkal gyakrabban próbálkoznak, és többször újrapróbálkoznak, tehát a produktivitásuk nagy, ez azonban később lecsökken különböző okok miatt. Végül is, az átütő eredmények megjelenése kicsit olyan, mint a lottójegy: bármelyik lottójegyet vásároljuk meg, az épp olyan eséllyel nyerhet, mint bármelyik másik. Viszont ha többnyire fiatalon vesszük a lottójegyeket, később kiábrándulunk és abbahagyjuk a próbálkozást, akkor úgy tűnhet egy külső szemlélő számára, hogy csak fiatalon lehet nyerni a lottón. De valójában csak arról van szó, hogy később már nem próbálkozunk. Nagyon sok példa van a tudományban, a kultúrában, a művészetekben olyan emberekre, akik későn alkottak valami maradandót. Ezeket kivételekként szoktuk kezelni, pedig csak arról van szó, hogy amennyiben az egyének próbálkoznak újra és újra, a nagyot alkotás esélye megmarad, mivel az kortól teljesen független.

Csakhogy Ön a szakmai karrierjében meg is előzte azt az átlagéletkort, amikor a kutatásuk szerint a legtöbb ember megalkotja élete fő művét. Ez a kiugró eredmény az akadémiai kor 15. évében szokott bekövetkezni átlagosan Önök szerint, Ön ezt 13 év alatt érte el.

Ez belefér ebbe a tartományba, hiszen 10 és 20 év között szokott történni, tehát én e tekintetben átlagos vagyok. De számomra nem ez a biztató, hanem az, hogy amennyiben nem adom fel, hanem tovább próbálkozom, újabb szakcikkeket írok és újabb tudományos munkákkal foglalkozom, akkor nagyon is megvan az esélye annak, hogy egy majdani cikkem meg fogja haladni az eddigi munkásságom impaktját, azaz hogy hányan hivatkoznak rá a tudományos életben.

A tudományos életről beszéltünk, de evezzünk kicsit a művészet vizeire! Az emberi minőség – ha az valóban egyfajta teljességet képvisel – mindenképp vonzó önmagában. Sőt, egy alkotót az emberi minősége hitelesít, ami nem utolsósorban az alkotásai színvonalát is növelheti, például a színpadon álló színészét, ha valóban érett személyiség az illető. Lehet-e mérni azt az emberi minőséget, ami a teljesítmény és a siker mögött ott lehet?

Nem lesz kellemes a válaszom. Először is: nekünk semmilyen erre vonatkozó evidenciánk nincsen, az emberi minőség, a belső tulajdonságok és a jellem mérhetetlen. A történelem tele van nagyon jelentős személyekkel, akik katasztrofális személyiségek voltak, beleértve Newtont is – nála gonoszabb hernyót nehéz elképzelni. De manapság fel sem merül, hogy arról gondolkodjunk, hogy milyen volt ő magánemberként. Egyébként hihetetlenül irigy, bosszúálló, legszívesebben kivégeztette volna az ellenfeleit. Teli van a világ ilyen történetekkel: azok, akikre felnézünk intellektuálisan, nem feltétlenül voltak erkölcsi példaképek.

A tudományban és a művészetben egyaránt érvényes, hogy ahhoz, hogy minél szélesebb körhöz eljusson az, amit létrehoz valaki, különböző ugródeszkákra, presztízsértékű belépőkre, szakmai-közösségi hálóra van szükség. Sokan éppen azért bonyolódnak emberi játszmákba, hogy érvényesüljenek, kihasználva az informális lehetőségeket arra, hogy szakmai karriert építsenek. Tényleg ennyire számítanak a mesterkedések? És vajon elég lehet-e a sikerhez, ha az ember megteszi a tőle telhető legjobbat?

Megint rossz hírrel szolgálhatok. Komolyan kell vennünk, hogy a sikerhez nem elégséges kiemelkedő teljesítményt nyújtani, mert rengeteg egyén van, aki hasonló teljesítménnyel létezik, mint mi. Az a tény, hogy a teljesítmény korlátos, arra utal, hogy akármilyen jó vagyok valamiben, van tíz vagy húsz másik ember, aki tőlem megkülönböztethetetlenül jó, hozzám fogható, és a társadalom nem látja a különbséget. Ilyenkor az alapvető kérdés az, hogy mi alapján fog az az egy kitűnni, aki abban a témában, azon a területen, abban a szakmában elhappolta a sikert? Ha a teljesítmény megkülönböztethetetlen, akkor ezek a trükkök, bizony, számítanak. Erre jó példa az amerikai elnök és az új angol miniszterelnök személye. Róluk még a legnagyobb híveik sem gondolják, hogy azt a pozíciót, ahova ők elértek, a teljesítményük alapján érték el.

Mi a kudarc szerepe a sikerben?

A kudarcnak óriási szerepe van. Közhely: ami nem öl meg, az megerősít. Bármilyen sikeres ember fel tudja sorolni azt a hihetetlen sok kudarcot, amin keresztül kellett menjen ahhoz, hogy eljusson oda, amit most sikernek nevezhet. Az érdekes viszont a kudarcban az, hogy nem látszik. Az emberek sok mindent azért nem tesznek meg, mert a kudarctól félnek, nem ismerik fel ugyanis, hogy miközben a siker hangos és látványos, a kudarc rejtett, csendes, láthatatlan. Nem kell félni a kudarctól, mert az egyszerűen eltűnik magától. Mire gondolok? Ha írok egy katasztrofális könyvet, senki sem olvassa el. Lehet, hogy én kudarcnak élem meg ezt, de ez a sikertelenség mégsem fog engem üldözni az életben, hiszen úgysem olvasták el. Viszont ha írok egy sikeres könyvet, akkor azt mindenki elolvassa, és az a siker tovább fog kísérni az életben valamilyen módon. A kudarctól való félelem miatt tehát az emberek rengeteg olyan dolgot nem tesznek meg, ami sikerhez vezetett volna. És ha le tudnák ezt vetkőzni, akkor sokkal több izgalmas dolgot látnánk a világban.

Önt a teljesítmény vagy a siker motiválja inkább?

Teljesítményorientált emberként nőttem fel, introvertált voltam, a szociális képességeim eléggé tanultak. Mindig úgy képzeltem el, hogy ha leteszem azt a nagy, fontos cikket az asztalra, akkor mindenki majd tapsolni fog és értékelni fogja ezt. Pont ezen a kutatáson keresztül jöttem rá, hogy azok mögött, akik átütő sikert érnek el, legtöbbször komoly teljesítmény van. Ez viszont önmagában nem elég, úgyhogy az életemnek ebben a szakaszában, amikor a diákjaimmal vagy a gyerekeimmel beszélgetek, akkor próbálom ráébreszteni őket arra, hogy igenis, a teljesítményre szükség van, azt nem lehet kihagyni, de ha már az megvan, akkor bizonyos ponton oda kell figyelni arra is, hogy kinek szól ez a teljesítmény, és hogyan fog eljutni hozzájuk.

Képek: Bagdán Zsuzsanna, Géczy Lajos