Legacy or delegacy? Avagy egy delegálhatatlan örökség és az örökös delegálása – ezzel a címmel tartott előadást nemrégiben Horváth Levente református lelkész, teológiai oktató, a Bonus Pastor Alapítvány vezetője az erdélyi Koinónia táborban. A tábor témája idén az örökség volt, a teológus többek között a küldetés és az örökség közti különbséget próbálta értelmezni. Az alábbiakban az előadásból közlünk szemelvényeket.

Örökség vagy küldetés?
Böszörményi Nagy Iván pszichiáter írásaiban megkülönbözteti a delegálás és az örökség fogalmát. Legacy és delegation – örökség és küldetés (delegálás) a két fogalom, amely között különbséget tesz. Amely szülő nem vágja el a köldökzsinórt, az delegálja a saját be nem fejezett vagy elvetélt céljait a gyermekének. És ez sok gondot okoz a gyermeknek. Aki viszont egészségesen viszonyul gyermekéhez, az nem delegál, hanem örökül hagy, és engedi, hogy majd a gyermeke válassza meg, mit fog kezdeni ezzel az örökséggel, mit épít be ebből magának és mit nem, mert a gyermeknek szüksége van ilyen építőkövekre.

Isten nem delegálja az örökséget, amit ránk hagy. Nem küldetés az örökség. Nem misszió. Az egyetlen, akit Isten delegál, az maga az örökös – az örökség mozdulatlan és örök. Az örökös az, aki delegálható, küldhető és küldetése időhöz kötött. Ha véget ér a küldetése, az újabb, a stafétát átvevő örökös az örökébe lép. Isten tehát rám örökít, és ez személyes kapcsolatot feltételez. Ha nem így volna, akkor a nagybetűs törvény lenne az örökségünk, így azonban a kegyelmen alapuló szövetség. Aki törvényeskedik, az delegálja az örökséget, aki a kegyelem szabadságára hagyakozik, az rábízza a delegálhatatlan örökséget az örökösre, aki majd szabadon és önként veszi át azt, és kezd vele valamit saját identitása felépítése érdekében.

Mózes disputája Istennel
Mózes az élő példa erre, akit többnyire a törvény megtestesítőjeként szoktunk beskatulyázni. Isten és Mózes disputájában Mózes nem a törvény alatt beszél Istennel, hanem a kegyelem alatt. Vagyis egy olyan szabad párbeszéd jön létre, amelyben az Örökkévaló – ahogy Visky András fogalmazott tábori témafelvezetőjében – azonnali szerződéskiegészítést javasol Mózesnek a vele kötött szövetség vonatkozásában. Amennyiben elfogadja a záradékot, ő bizony mind egy szálig kiirtaná ezt a szolgaság házából kirángatott gyülevész népséget, és csak vele, a barátjaként emlegetett Mózessel kötne szövetséget, őt magát teszi nagy néppé, amivel a lehető legjobb megoldást találta a kialakult helyzetre. És Mózes visszabeszél. – Ez a kapcsolat. Mózes oldaláról nem kerül elő a törvény, nincs semmi kényszer, még Isten sem kényszerítheti. Sikerül nem magára vennie a delegálás megélését. Azért beszélek megélésről, mert vannak gyermekek, akik úgy élik meg, hogy az örökség rájuk volt testálva.

Mózes visszautasítja az Örökkévaló javaslatát, és a legképtelenebb ajánlattal áll elő: fogadj minket örökségeddé. Mózes megérzi ebben a javaslatában a Krisztus-történetet: ha megöljük azt, akit te elküldesz, akkor se legyen vége a szövetségnek – a szerződés arra fogja kényszeríteni a Messiást, akit Mózes anticipál, hogy visszatérjen a halálból és a megváltás tettében teljesítse be az örökbefogadást.

Miért váltott meg minket Isten?
Az örökbefogadás tanítását a reformáció korában fogalmazzák meg. A megváltás nem a megváltásért történt, hanem az örökbefogadásért. A bűnök bocsánata kevés. Az hozzád képest mérhetetlenül nagy, de nem azért váltattunk meg, hogy a bűneinkből megváltassunk, hanem az Isten-fiúságra váltattunk meg. Ez összehasonlíthatatlanul nagyobb kiváltság. A fiúság Istennek fontosabb, mint a bűneid bocsánata.

Ez felveti a megváltás célját is. Azért váltattunk meg – ezt örököltük mindnyájan –, hogy arcunk Jézus arcához hasonló legyen, és ki-ki ezzel járuljon hozzá ahhoz, hogy Krisztus pedig elsőszülött legyen sok testvér között (vö. Rómaiakhoz írt levél 8. fejezet 29. vers). Mindnyájunknak a Lélek által adatott az a kiváltság, hogy isteni természet részesei legyünk (Péter második levele 1. fejezet, 4. vers). Mi pedig, miközben fedetlen arccal mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át, az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre (Korinthusiakhoz írt második levél 3. fejezet 18. vers). Vagyis a cél, hogy visszatükrözzük Krisztus arcát. És ezt nem lehet delegálással elérni. Nem ez a küldetésünk, hanem az örökség szövetségi kontextusába állítása révén a szövetséget kötő Isten hangjának a meghallása.

Isten Jézust odaadta érettünk, minket pedig odaad Jézusnak ajándékba. Az a kölcsönösség, az a viszonosság jelenik meg ebben, ami minden szövetségben meg kell, hogy jelenjen. Az örökségnek csak ezen a szövetségen belül van értelme.

A Teremtés könyvének az egyik híres passzusa az, amikor Jákob egy bizonyos helyen álmot lát. Mózes első könyve a földrajzi betájolások tekintetében nagyon precíz. Ez esetben csak egy bizonyos helynek nevezi azt. A rabbik rögtön rájöttek, hogy miért történik ez. Azért, mert az a hely, a háMákom Isten egyik neve. A hely, ahol Isten Jákobbal találkozik, a jelenlét helye. Ez a név Isten örökkévaló tágasságát úgy mutatja meg, hogy közben hangsúlyozza bensőséges közelségét. Vagyis a jelenlét fontosabb annál, hogy mit tettem érted – én vagyok a fontosabb még annál is, hogy megváltottalak téged.

Az örökség több az üdvösségnél. „Akiket Isten lelke vezet, azok Isten fiai. És az Isten Lelke kibocsáttatott a mi szívünkbe, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám, ez a lélek pedig a mi lelkünkkel együtt bizonyságot tesz, hogy Isten fiai vagyunk (vö. Rómaiakhoz írt levél 8. rész, 14. vers és Galatákhoz írt levél 4. rész, 6-7. vers). A fiúság lelke árad ki ránk – ez több, mint a megváltás lelke. A fiúság lelke azt jelenti, hogy bensőségessé válik ez a viszony.

Adásvétel, ajándékozás, örökség
Akkor tehát mi az örökség? Az Ószövetség népe a tulajdon áthagyományozásának háromféle módját különböztette meg. Az első az adásvétel, a második az ajándékozás, és a harmadik az öröklés. Az adásvételhez ellenérték, pénz szükséges. Ajándékozáskor valamilyen rokonszenv alapján, vagy a megajándékozandó valamilyen érdeme vagy erénye, megtisztelése alapján járnak el. Az öröklés a vásárlással szemben független az öröklő pénzétől, de még az ajándékozáshoz képest is az öröklő személyes erényétől vagy kedvességétől is. Az is örököl, aki szegény, és az is, akit nem is ismert, vagy akár nem is szeretett az örökhagyója. A vásárlás nem feltételez semmiféle személyes viszonyt a vevő és az eladó között. Az ellenérték kifizetésével nemcsak nekünk, hanem a megvett értéknek is minden kapcsolata megszűnik a korábbi tulajdonossal. Ehhez képest az ajándékozás kapcsolatot feltételez már az ajándékozó és a megajándékozott között, hisz az ajándék mindig emlékeztet a két fél személyére, vagy arra, akitől az ajándékot kaptuk. Így tehát az ajándékozó önmagából is átad valamit a megajándékozottnak, és ha elfogadom az ajándékát, az illetőből valamit magamhoz veszek.

Az örök élet ajándék, de az öröklés több, mint ajándék. Öröklés esetén az örökös az örökhagyó helyébe lép, és nem csupán a két fél kapcsolatának egy megörökítéséről van szó egy bizonyos ajándék révén. Vagyis ez esetben nem a gazdát cserélő érték, hanem a tulajdonos mozog. Nem az ország lesz a hatalmat öröklő hercegé, hanem ő az országé. További különbség az, hogy mind az adásvételhez, mind az ajándékozáshoz mindkét fél akaratára és beleegyezésére szükség van. Az örökséghez, az örökléshez viszont egyik fél akarata sem feltétel. A jog szerint az öröklő fél még csak vissza sem utasíthatja az örökséget. Mindössze csak a tulajdonba kerülés után mondhat le róla, vagy ajándékozhatja tovább, mert eleve jogosult rá.

Krisztus biztosította az örökséget
Az ajándékozás és az öröklés – szemben az adásvétellel – a kegyelmi viszonyt példázza. Az előbbi a testvériség, az utóbbi pedig a fiúság illusztrációja. Örökölni olyan, mint kegyelemben részesülni, nincs szükség hozzá semmilyen érdemre. Aki örököl, nem valami árán vívja ki jogát az örökléshez, hanem eleve és feltétel nélkül jogosult az örökségre. Mi sem vívhatjuk ki Istennél azt a jogosultságunkat, hogy megbocsásson. Krisztus eleve biztosította ezt a jogot, még akkor is, sőt azzal együtt, hogy meg sem érdemeljük. Nem számít, mennyire semmirekellő vagy hitvány ember a testvérek közt az egyik, mint ahogy az sem számít, hogyha a többi testvér feddhetetlen, jó erkölcsű – egyformán örökölnek. A kegyelmet nem lehet megfizetni, nincs szükség semmilyen személyes erényre, érdemre vagy kedvességre.  

Vagyis: az, hogy vettem a keresztséget anélkül, hogy akartam volna, örökössé tett. Még csak a beleegyezésemet sem kérték. Krisztus, akár beleegyeztünk, akár nem, mindent elvégzett érettünk, és az örökséget biztosította. Ebben van egy óriási teher, és ez az, amivel meg kell küzdenünk. Ezt a megküzdést a hozzá való felnövés szóösszetételével kell illetnem. A hitben érett korúvá növést csak az képes megélni, aki nem rátestált, delegált javakként fogja föl az örökségét, hanem aki szabadon és önként, felnőtt módon választja ki belőle azt, amire neki és csak neki szüksége van ahhoz, hogy önmaga legjobb verzióját létrehozhassa általa.

Azé lettem, akihez tartozom
Az örökség héber megfelelője, a náchálá nemcsak hagyatékot, örökséget jelent, hanem folyóvizet is. A folyóvíz magától folyik és adódik tovább. Így tehát az öröklés nem a választás, hanem a hovatartozás tényének a kérdése. Akárcsak a kegyelem: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő (kegyelmes) Istené. (Rómaiakhoz írt levél 9. fejezet, 16. vers) Nem függ az emberek hozzáállásától, az Isten kegyelme szuverén, nem választhatom, hogy ne örököljek.

Ha pedig hovatartozás kérdése, akkor nem lehetek többé önmagamé, és ez a borzalmas dolog az örökségben. Azé lettem, ahhoz tartozom, aki engem előbb drága vérén megvásárolt és tulajdonává tett. Én tartozom az Istenhez, és nem az Isten tartozik hozzám ebben az értelemben. Elháríthatatlan örökség az Isten öröksége.

Azért több az örökség, mint az üdvösség, mert Isten meghallgatta ezt a szerződéskiegészítést, amit Mózes indítványozott: fogadj minket örökségeddé. De abban a pillanatban, ahogy elfogadta – mivel egyenlő felek közti szövetségről beszélünk: Isten és a fiai közti szövetségről –, Isten a viszonosság elvét követve azt mondta: akkor pedig én leszek a te örökséged. Vagyis: az üdvösségnél több, hogy Isten maga az örökségem. És ez az örökség ugyan az örökül hagyó halálába került, mégis halála előtt töri meg a kenyeret, halála árán adja át ezt az örökséget, és elmenőben még visszaszól, hogy nem hagylak titeket árvákul, elküldöm nektek a Pártfogót, vagyis önmagamat másképp: a ti örökségetek én leszek Szentlélekként (vö. János evangéliuma 14. rész, 15-18. vers). És ez tesz a családom tagjaivá. – És leszállt a mennyből kettős tüzes nyelvek formájában az, aki elment. Ezért mondja, hogy szomorkodtok és nem értitek ezt az Isten-hiányt. De minden Isten-hiány megélésének az a célja, hogy Istennel ajándékozzon meg.

 

Isten, amikor Ábrahámmal szövetséget kötött, egyoldalúan csak magára szabott feltételeket, csak Isten ment át a kettészelt áldozati állatok között. Az isteni szövetségkötést a szerződéstől az különbözteti meg, hogy Isten egyedül önmagára szab feltételeket, és függetlenül a másik fél magatartásától, nem bontja fel azt. Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad – mondja róla az apostol (vö. Pál második levele Timóteushoz 2. fejezet, 13. vers).

A kegyelem a legprovokatívabb erő
Ha az öröklés azt jelenti, hogy az örökös az örökhagyó helyébe lép, akkor maga az örökség nem változik, de az örökös az öröklés révén változik. Lehetetlen, hogy ne álljon be változás. Kétféle változás áll be: az egyik az, hogy nemcsak a halál utáni üdvösséget örököltük, hanem a halálon inneni Krisztus-arcúságot is, illetve annak megélését, hogy Krisztus már nincs itt, ilyen értelemben ti vagytok a Krisztus. Elháríthatatlan örökség ez: benned kell megjelenjen a Krisztus ennek a világnak.

Ha az örökség marad, nem változik, de az örökös az öröklés révén változik, akkor az örököst is kicseréli, megváltoztatja ez az örökség: aki kegyelemben részesül, lehetetlen, hogy azt a kegyelem meg ne változtassa. Ezért a kegyelem a legnagyobb provokatív erő az életünkben, óriási kihívás, nincs is lényegi változás kegyelem nélkül. Ezért gondolom úgy, hogy amikor Krisztus visszament, fölemeltetett, akkor megteremtette hitbeli elődeinknek azt a lehetőséget, hogy Krisztus helyébe lépjenek. Azután ők is előre mentek, megteremtvén nekünk a lehetőséget, hogy elődeink helyébe lépjünk. Elháríthatatlan – mondanám, hogy felelősség, de több annál. Éppen azért tétetünk eggyé Krisztussal és az övéivel, hogy bennünk Isten a maga életét élhesse, és mutathassa meg magát ennek a világnak. Így lesz az öröklés nem az örökség, hanem az örökös transzformálódása.

Az Isten jelenléte az egyetlen örökség, ami identitást is teremt. Az identitásom pedig ennek az örökségnek az átvételétől függ – nincs identitásom önmagamban, Krisztustól kezdve minden ősöm én vagyok.

 

Képek: Kis Zoltán