Sokunk szeretett írónője református volt. Ezért is találkozhattam éppen az ő modern írózongorájával – mellyel valaha regényeit kottázta – a reformációnak dedikált kiállításon. A további titkok nyomába a Nemzeti Múzeum falai között eredhet a látogató az Ige-Idők. A Reformáció 500 éve című kiállításon. Érdekes, hogy Magda 100 éve született. A hivatalos történelemszámítás szerint a reformáció meg ötször ennyi, éppen 500 esztendeje bontakozott ki.

Az említett írógép a kiállítás utolsó elemei között állja a tekintetek kereszttüzét, mielőtt végleg útjára bocsátaná a látogatót a kifelé vezető ajtón. Végéhez érkeztünk. Bejártunk egy történelmi ívet, időrendben. Mi lesz ezután? A reformációról szóló kiállítás, és a reformáció eddigi története után – mindez hogyan folytatódik?

Mennyi titok van a régiben? És mennyi titok van az újban?

Számomra a reformáció gondolatában a legrokonszenvesebb a mély és bizakodó érdeklődés. A kiállításban a számos terület együttes jelenléte (pl. zene- és énektörténet, képző- és iparművészet, nyelv-, irodalom-, történelem- vagy vallástudomány) is erre bizonyíték.

Ezen felül ez az érdeklődés a múltat és a jövőt illetően mind a két irányba nyitott. Hiszen másképpen hogyan formálódhatna? Hogyan építkezhetne az előző pillanatból, és hogyan születhetne abból újjá? A reformáció korának archetípusa, ha egy múzeumpedagógiai foglalkozás rákérdezne erre, szerintem, a Könyvlapozó lenne. Különben is, tudjuk, hogy a mi utunk igencsak összefonódott a könyvekkel. Hiszen a Könyvlapozó számára mind a két oldal érdekes. Sőt, a történet egésze érdekes, minden lapja, amelyen eddig áthaladt. És alig várja a felsejlés pillanatát, hogy a történet sodra vajon merre vezet majd. Bontakozik, nyílik és formálódik. Mi kutatható tehát a reformáció fényénél – múltunkról?

A múltak titkairól

Egy nagy tábla alatt gyülekezve az Igeidők címen gondolkodhatunk. Egy könnyed, péntek délutáni tárlatvezetésbe kapcsolódom bele. Rokonszenves fiatal hölgy, a kalauzunk oldja fel a kiállítás elnevezését jelentő gondolatot. Az Ige egyaránt utal Isten igéjére, és persze a pergő, mozgalmas cselekvésekre, melyeket az ige hallatán azonnal sejtünk.

Szerethető ebben a kiállításban, hogy eldönthetjük, miképpen vagyunk jelen benne. Néhai történészhallgatóként sok-sok fénymásolat terhe nyomja polcaimat a reformáció témakörében. A jelentős évfordulóra való tekintettel – s mert talán magam is egy gazdagon reflektív élethelyzetben vagyok – végtére is az alábbi kérdéssel foglalkoztam:

Ez az 500 év – hol van bennem, s benne hol vagyok én?

Egy református titkairól

A történelmi lecke, a „Reformáció fejezet” jól ismert tételeit egy finom, ám hangsúlyos személyesség teszi megközelíthetővé számunkra. Végig az az érzésem, hogy könnyen tudok a kapcsolódni a kiállítás gondolati útvonalához. Megható látni Károli Gáspár, a bibliafordító kézírását, vagy éppen Lorántffy Zsuzsanna hímzését, ahogyan az kibomlik egy rózsabíbor színű szöveten. Gáspár, aki pontosan igyekezett a lefordított bibliai passzusokat jelölni a nyomdatördelőknek. Zsuzsanna, aki úgy szerette a férjét, hogy arra gondolt: saját hímzését küldi el ajándékba a gyülekezeteknek, melyeknek támogatásában férje elkötelezetten vállalt részt. Gyönyörűek!

E helyütt szükséges még említenem Thurzó György ravatali képét, mely a halála pillanatában ábrázolja a hajdani nádort. Egy ilyen pillanatban, mely tényleg csak az Istené és az emberé! Méliusz Juhász Péter pedig az első magyar füveskönyv jegyzője, aki a fák és a növények, végső soron Isten teremtettségének titkait kutatta.  

Önkéntelenül is saját életemhez fordulok. Például, itt van a fehér falak emléke, melyeket gyermekkoromtól kezdve a templomokban láttam. Emlékszem, amikor először kérdeztem: miért éppen fehér? Aztán, óvodás korunkban láttam a társaimnál először, hogy máshogy kulcsolják imára a kezüket. Hogyan alakult ez így? Olykor talán megrendítő lehet felismernünk, hogy miképpen vagyunk beleszőve a történelem szövedékébe, és hogy a történelem hogyan hagyta ujjlenyomatait mindazon, ami körülvesz bennünket.

A meghittség titka

Történelmileg a reformáció idején szökkent szárba a könyvnyomtatás. Gutenberg találmánya, a könyvnyomtatás forradalmasításával vált lehetővé az, hogy egyre többek otthonában megjelenhessék a könyv. Sokunk kedvenc szokása, hogy elbújjunk egy jó könyvvel, és a következő néhány napban a történetből való kiesés mindig némi szomorúságot okozzon nekünk – itt alakult ki. A kiállítás vezetőjét hallgatva az olvasás személyessé válásáról is többet tudhatunk meg. Az a meghitt, „belső szobás” imádság, melyet a Bibliánkat olvasva, Isten jelenlétében időzve egyedül gyakorolhatunk, szintén összefügg a reformáció korában történt kulturális forradalommal. Ekkor teremtődtek meg az erre lehetőséget nyújtó feltételek.

A közvetlenség titka

Iskolai tananyag, hogy a reformáció alapvető célja volt a nemzeti nyelven való igehirdetés. Hogyan válik ez jobban megfoghatóvá, mit jelent ez nekem?

Az asztalok között haladva épp egy csomó régi könyvet állunk körül. Észrevettem az egyik könyv szélén az apró, fekete betűk sokaságát. Mennyire szeretem azt, amikor kézzel írott levelet vehetek kézbe! Tudom, hogy valaki elérhetetlenné tette magát a külvilág számára, hogy a levélírás idejéig nekem, a címzett számára váljon elérhetővé. Nekem adta az idejét és a figyelmét. És ezt nagyon szeretem. Egy kézhez kapott levélben mindez benne van. Lehet, hogy le sem kellene jegyeznie egyetlen szót sem. Csak annyit írnia az üres lapra: „Kedves Dóri, levelet írok. Szeretettel üdv!” És csak ülne, és hallgatna fölötte. Vele lenne, és közben velem lenne. Erre gondoltam hát.

És persze a szorgos fordítóra, Károli Gáspárra, aki az első magyar nyelvű bibliafordítást készítette. Aki a Szentírás fölött ugyanígy ült, és teljes figyelmével jelen volt. Lehet, hogy néha elakadva, szavakat keresve. Isten beszélt hozzá, és Károli is beszélt Istenhez, minden bizonnyal. Úgy képzelem, sokat kérdezett. Milyen gyönyörű, amikor megérezheti valaki azt, amit a húsvéti üzenet tanít: lebomlottak a falak közöttünk, nem vagyunk elválasztva többé Istentől! Kérdezhetünk és hallgathatunk. Személyes kapcsolatunk lehet vele, és Isten kíváncsi ránk.

A múzeumtérben a látogatót a reformáció irányai vezérlik. Mint a tűk az utazó térképén, úgy jelzik az utat a padlóból kiemelkedő karcsú oszlopok. Rajtuk a reformáció főbb elvei, úgy, mint a Sola scriptura (Egyedül a Szentírás) vagy a Sola gratia (Egyedül kegyelemből) jelzik.

A megértés titka

A fordító a legpontosabb közvetítés feladatát vállalja magára, amikor fordítást készít. Számtalan történelmi példából és saját életélményeinkből is megsejthettük már: meg kell próbálnunk és meg kell tanulnunk annak a művészetét, hogy jobban értsük egymást. Nekem ezt szimbolizálja ez a könyv, a régi Biblia lapjai Károli széljegyzeteivel, teljesen eredetiben. Azt, Aki titok nekünk, annak szavát talán így nagyobb esélyünk van jobban érteni.

Másrészt, ha a magyar történelem akkori eseményeire gondolunk, amikor a megosztottság és a zűrzavar alaposan megnehezítette a megállást – gyógyír lehetett, hogy a kor embere megismerhette Isten gyógyító mondatait. Megtapasztalhatta az üzenet egyszerű személyességét, mely Őhozzá szól.

A közösség titka

Az egyik üvegvitrin mögött egy óra ketyeg, mely kedvenc magyar íróm asztalán az időmérést szolgálta. Erre pillanthatott fel néha Ottlik Géza, miközben talán éppen az Iskola a határon című könyvét írta a határszéli kisvároskáról, melyben a Kőszeg egyik régi épületén található feliratról tudósított: „Non est volentis…”. A névtelen piktor Pál leveléből kanyarintotta a homlokzatra a Kegyelem leggyönyörűbb hitvallását: „Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.” Ottlik Géza regénye a kegyelemről írott könyv. Így ír a két embert összekötő „valamilyen különb és rejtelmesebb megértésről”. A kiállított tárgyak között talán a szép, míves úrvacsoraserlegek kívánkoznak ide említésként, melyek a Krisztus körüli asztalközösségbe kapcsolnak bele minket.

A változás titka

A reformációval különösen népszerűvé vált a peregrináció – ma tanulmányútnak, külföldi ösztöndíjnak fordítandó esztendők – gyakorlata. A művelődés főbb műhelyeiből, a református kollégiumokból gyakran indultak régi diákjaink Európa híres egyetemvárosaiba. Kőrösi Csoma Sándor, talán nem túlzok, ha azt írom: a leghíresebb magyar zarándok, a nagyenyedi Bethlen kollégiumból jutott el a német Göttingen városába.

Magam is nagy túrázó vagyok. A formálódásról nekem a táj változása jut eszembe. Elképedve forgatom túrakalauzaimat, amelyek az évek milliói alatt történt változásokról mesélnek kedvenc hegységeimben. Az ember úgy keresi Istenhez az útját, mint a folyó a hegyek között. 500 év geológia nagy idő a reformáció történetében, de tágabb értelemben véve a kereszténység történetében is.

A történelem titka

Az első terem berendezésének ötletét igen eredetinek találom. A kiállítás alkotói azzal kísérleteztek, hogy mi mindent láthatott az, aki a reformációt megelőzően a templomba lépett. A kiállítás tárgyaival az akkor élt ember világlátását, illetve az Istennel kapcsolatos benyomásait próbálták számunkra átérezhető közelségbe hozni. Kalauzunk lelkesen mesélt a 15–16. századi Európa színpadán zajló eseményekről. Megtudjuk, mi minden állhat a világvége-hangulat mögött, hol égtek a tüzek, és kik álltak csatában egymással. Járványok, a politikában és az egyházi életben tapasztalható kicsapongások, illetve a békét feldúló fegyverropogás új fogékonyságot és lelki útkeresést hoztak a kor emberének. Itt a történészi érdeklődésünk csemegézhet dátumokban, személyek és események ismeretében.

A megbocsátás titka

„Kaptak valamit a pénzükért” – mesél tovább tárlatvezetőnk. A búcsúcédulák területére érünk, amelyek akkoriban jellemzően A4-es méretben készültek. Ez a tekintélyes kivitelezés, egy ilyen nagy felületen tényleg jó üzletkötésnek tűnhetett a vásárló számára. Találónak érzem, hogy éppen búcsúcéduláknak hívták őket. Hiszen mi ebben a búcsú? Az, amire a neve is utal: az elengedés. Egymás után jutnak eszembe legutóbbi olvasmányélményeim, amelyek a harag és a szégyen hordozásáról szólnak. Isten több helyen felhívja a figyelmünket arra, hogy tegyük le ezeket a terheket előtte. Búcsúra, elengedésre van szükség. Csakhogy azt Isten adja. Ha valóban megtörténik, az kegyelem. A reformációban az Isten ingyen kegyelmére kezdünk figyelni újra. Személyes életünkben talán ez így hangozhat: Telve voltam fájdalommal és szégyennel. Kimerültem abban, hogy mindenáron megszabaduljak ezektől. Amikor bizalommal Istennek adtam át szégyenemet, Ő feloldott alóla. Szeretetéből, amely tőlem független. Bízhatok abban, hogy kegyelmét bármikor kérhetem.

A születés titka

A reformáció, mint újjáformálódás, számomra legszebben a 139. zsoltárban jelenik meg. Gyönyörű az, amit a zsoltáros az új élet születéséről ír. „Te formáltál anyám méhében”, és „amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna.”

Istennél van a formáló erő, Ő képes újat szerezni. Ami számunkra titok, abban Ő nagyon jól eligazodik. Értékes az a képességünk, amikor ennek igazságára rá tudunk látni, és ezt a működést Rá tudjuk bízni. A reformációt övező törekvésekben az nagyon értékes, ahogyan próbálnak visszatalálni Istenhez. Amikor kimondják, hogy Isten nélkül nem tudunk megújulni. Pál nagyon találóan fogalmaz: „töredékes az ismeretünk”. Kapcsolatban kell lennünk Azzal, aki még a sötétben is lát. A kiállításon barangolva éppen annak láthatjuk megannyi nyomát, hogy az ember hogyan keresi a kapcsolatot az Istennel.

A szeretet titka

A fejedelmi pár, Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna kapcsolata a kor általánosan alkalmazott gyakorlatával szemben mély és kölcsönös szereteten, szerelmen nyugodott. Nekem a legmegkapóbb kiállítási tárgy egy olyan bíborrózsaszín árnyalatú szövet volt, melyet a fejedelemasszony hímzései díszítettek. Hogyan maradhat meg és miként őrizhető meg a szeretet a társak között? Azt sejtem, e mögött is a figyelmes jelenlét gyakorlása és az elköteleződés megújítása áll. Egyben látni a kapcsolatot, és azt az utat, amelyen együtt jöttünk. Elfogadni, hogy erre vezetett az utunk. Nem lemondani a megújulásban rejlő lehetőségekről.

Mi minden titok van az újban?

Mit kezdünk a régivel? Milyen az új? És hogyan várjuk azt? Hiszen micsoda erő van egy fehér tájban! Egy új füzetben, a tiszta abroszban!

Tanulva református eleink valóságosan előremutató példáiból, a múltat leginkább hálával, a jövőt pedig bizalommal tudjuk megélni. Elhagyva az utolsó termet is, kibocsáttatva az ajtón – a kegyelem ígéretében bízhatunk.  

 

Az Ige-Idők. A Reformáció 500 éve című kiállítás 2017. november 5-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban. Nyitva tartás: Keddtől vasárnapig 10:00 – 18:00 óra között. További információk: refo500@hnm.hu

 

 

Képek és szöveg: Szabó Dóra Sarolta