Hatvankét ember genetikai örökségét hordozzuk magunkon ezen a belátható horizonton belül, még ha eltérő mértékben is. Ha viszont képzeletben bármelyikükön (avagy bármelyik ükön) megakadna a szemünk, akkor láthatnánk, hogy egy-egy ember leszármazottai is szerteágazó folyamot alkotnak. Családfánknak ugyanis nemcsak gyökérzete, hanem terebélyes lombkoronája is kialakulhat. Mintha mi magunk lennénk a tükörtengely, amely nemcsak az előző generációkról ad képet, hanem mintául is szolgál az utánunk következőknek.

Az emberiség nagy családfáján van egy megkerülhetetlen pont – kinek göcsörtöt jelent, kinek odút. Született egy különleges ember, aki magán viselte a földön előtte élők valamennyi megtörtségét. Visszatükrözte a magányt, a kitaszítottságot, a betegséget, azt, amikor nemcsak a test, de a lélek is haldoklik. Az elszakítottságot, amelynek rajzolata jól látható módon jelent meg rajta – hiszen beleroppant.

Megtört.

Ahogy kimondom magamban ezt a szót, ismerős kép jelenik meg lelki szemeim előtt: a vékony, törékeny, teljes kiőrlésű, kovásztalan kenyéré. A nagymamám még teknőben dagasztotta és kemencében sütötte a kenyeret, hetente kettőt népes családjának. Én már a gabonaszennyezés és ki tudja, mi miatt már csak ezt ehetem. Laktató ugyan, de egészen mást jelent számomra, mint az illatos cipó, amelyet a családi tűzhelyből vettek elő a gyerekek izgatott szurkolása közepette, és amelyre megszegése előtt a kés hegyével keresztet karcoltak.

Az otthon illata helyett inkább a tarló durvaságát kínálja a korpakeksz és a páska. Persze, hiszen utóbbi a menekülés, pontosabban: a szabadulás időszakában adatott, hogy aztán lehessen valódi otthona is a családoknak, amelyek addigra már terebélyes fává növekedtek. A pusztából nem lesz otthon, ám gyakran a pusztaságon át vezet az út hazáig.

De vajon hogyan lesz a menekülésből megmenekülés? Akit a városon kívülre száműzve megöltek, hogyan lehet képes helyet készíteni nekünk abban az otthonban, amely után vágyunk? És vajon miként fakadhat a szabadságból élet – önként vállalt keretek között?

Élet.

Így hívták a kenyeret a nagyszüleim idejében. Utolsó morzsáit ujjaimra tapasztva saját kenyeremnek elgondolkodom, mi jelenti számomra az életet. Ami nemcsak a testem túléléséről gondoskodik, de a lelkemet is megelégíti. És nem csak egyetlen generációnak jelent táplálékot.

Akitől választ kapok, önmagát kínálja fel, és annak szándékait is tükrözi, aki eledelül adta nekünk.
„Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le. Az én testem az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért.
Ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog.”
(vö. János evangéliuma 6. rész, 51. vers)

Képek: Hegedűs Gyöngyi