A vályogház félhomályában mintha világított volna fehér vánkosa. A nagy melegben lábai kitakarva hevertek, teste éles kontraszttal határolódott el az őt körülölelő tollpaplantól. A hosszú, forró nyár alatt bőre barnáspirosra égett, mindkét vádliját tompa, de erős fájdalom járta át a durva fizikai megerőltetés miatt. Habár már megmosdott, de mintha még mindig itt-ott viszketett volna a bőrére tapadt, vastagon szálló portól, ami cséplés közben grafitszürke bajuszt rajzolt az ember arcára.

A falon táncoló árnyékokban maga előtt látta az elhomályosodó körvonalakat, apjáét és rokonait, amint a lemenő nap fényétől aranysárgára színezett porfelhő megülte a határt. Erős lábú embereket, akik kaszáltak, markot szedtek és gyakorlott, gyors mozdulatokkal kévékbe rendezték a búzát. Az aratás igen embert próbáló, fájdalmas foglalatosság volt, de nem volt mit tenni: falun ez az élet rendje. Ahogy beköszöntött a nyár s kipattantak az érett kalászok, családostul indultak a földekre. Nem veszhet kárba az elvetett mag, a levágott és halmokba rakott gabona. A folyamat lezárásaképp házról házra járt a cséplőgép, hogy aztán a malomban megőröljék a következő év egészére elegendő lisztmennyiséget.

A kemény munka eredménye megelégedéssel töltötte el. Aznap este már boldogságra hasonlító, naiv eufóriában úszott: mindennek vége volt és színültig töltött, több száz kilót kitevő zsákok sorakoztak a kamrában.
Milyen szép, büszke pillanat volt, ahogy az ünneplő népviseletbe öltözött lányok meghozták a mezei virágokkal átfont aratókoszorút, és a nemzetiszín szalaggal átkötött cipót a község apraja-nagyja előtt megvágták. Micsoda élet, micsoda mulatság volt, nem lehet azt elfelejteni. Ízlelőbimbóin szinte még érezte azt az ízt, az igazi kenyérét, amit édesanyja sütött, s aminek illata belengte az udvart. Mint egy dinamikusan megvágott mozifilm, úgy bódították el a szeme elé sereglett jelenetek.

Mára a dolgok megváltoztak: a kemence eltűnt az egykor sürgölődő rokonság többségével együtt, s a kenyeret a legközelebbi szupermarket polcairól szerzi be. De ez a mai csak valami száraz, egykedvű utánzata a régi, békebeli cipónak. S hiába a divatos diéták, a kenyér – még ha gluténmentes is – a táplálkozás alapköve maradt. Nem véletlenül foglalja imába Jézus: "mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma".

Azon tűnődik, vajon a mai generáció ismeri-e a kenyér elkészültéig vezető stációkat.
Tudja-e ünnepelni az új kenyeret, érzi-e dicsőségét, sőt, szentségét? Hálát adva szegi-e meg? Áldja-e a Teremtőt, aki nemcsak testi szükségeinkről gondoskodik? Sejti-e összekapcsoltságunkat? Tudja-e, hogy abban a földben termett, ahonnan ő is származik, s ahová majd – ahogy reméli – teste merül alá, ha menni kell? Ahogy teste gyengül, lassan felkészül arra, hogy Isten őt is learassa, mint az érett búzát.

De Isten Igéje nemcsak a testünk naponkénti táplálását ígéri – eszmél rá –, ennél többet adott nekünk Krisztus, amint azt ki is jelentette: "Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok a világ életéért, az az én testem." (János evangéliuma 6. rész, 51. vers)

Eszébe jut a vasárnap. Ami a zsidók számára a mennyből lehullott manna volt, a természet törvényeit is felülhaladó gondviselés, az lett nekünk Jézus - gondolja. Milyen áldás, micsoda kiváltság az ünnepi úrvacsorai kenyeret ennek az Igének a tudatában magunkhoz venni!

Gyenes Szabina

Képek: Füle Tamás