Kapott-e esetleg olyan igei inspirációt, amelyet püspök úr idén különösen is szem előtt tart?
Több olyan szilveszterre emlékszem, amikor a pietista hagyomány szerint kaptam egy igét, ami aztán az egész évemet meghatározta. Mégsem tulajdonítok akkora jelentőséget az évváltásnak, mert attól, hogy december 31. jön, utána meg január elseje következik, biztos nem változik semmi úgy, ahogyan szeretnénk. Az életünk rendjét inkább az egyházi év jelöli ki: az advent jelenti a kezdetet. Az Úr napjától, vasárnaptól vasárnapig tartanak a munkaciklusok, amelyeket istentisztelettel kezdünk, és a hét többi napján is az aznapra kijelölt igeszakasz ad vezetést. De miután az első istentiszteletnek az újesztendőben van előre tekintő jellege, a január 2-ai vasárnapi, boldogmondásokról szóló ige vált az idei év vezérigéjévé számomra.

E szerint mitől lehetünk boldog az új évben?
A boldogság a Bibliában nem állapot vagy érzület, nem valamilyen célnak az elérése, nem siker vagy beteljesedés, hanem dinamikus viszony. A világjárvány idején az ember-ember viszony különösen is előtérbe került, és ez az egyházon belül is megszívlelendő. Miközben mi azért vagyunk, hogy az embereket szolgáljuk, az ügyeink közepette egymást sokszor elhanyagoljuk. Pedig a legfontosabb, hogy együtt, testvéri közösségben tudjunk imádkozni, döntéseket hozni és azokat végrehajtani. Ez a fajta együttlét valójában csak Krisztuson keresztül sikerülhet. Az idei évben tehát ahelyett, hogy az általunk kitűzött célt tennénk első helyre, gondoljuk végig, hogy kik azok az emberek, akikkel együtt kellene lennünk imádkozó, bibliaolvasó közösségben, és a cselekvésben is. Ha ezt felismerjük, akkor jó lesz ez az év, bármi történik egyébként a közéletben, a világpolitikában vagy a természetben.

Ha az együtt megvalósul, akkor lehet nagy ívű, közös ügyeket is véghezvinni. Az idei évet a Zsinati Tanács a hittanoktatás évének jelölte ki.
A 2022-es év jelmondata: „Hinni taníts, Uram!”  Egyedül Ő tudja a hitet tanítani.

Miért tartják fontosnak a hittanoktatás ügyének szentelni ezt az évet?
Kapcsolódva az előzőekhez: a hittanórák olyan emberi találkozások, ahol át lehet adni az evangéliumi üzenetet. 2013 óta van kötelezően választható hitoktatás az iskolákban, ma már több mint 150 ezer gyermeket és fiatalt érünk el minden héten. Most, hogy már bő ötéves tapasztalatunk van minden évfolyamban, át tudjuk tekinteni, hogy mi az, amit jól csinálunk, min lenne érdemes változtatni, és hogy azok végzik-e ezt a munkát, akiknek valóban ott a helyük. De a legfontosabb kérdés, hogy kik azok a gyerekek, akiket tanítunk, mik az igazi kérdéseik, hogy lehet őket megközelíteni. A hittanoktatás középpontjában ugyanis nem annak kell állnia, hogy mit akarunk megtanítani, hanem annak, akit tanítunk.

Fontos nekünk az is, hogy a hittanoktatók ne valamiféle szellemi segédmunkásnak, a lelkipásztorok melletti másodosztályú szolgálattevőknek érezzék magukat az egyházon belül, hanem tudatosuljon bennük, hogy a frontvonalban állnak: ők evangéliumi találkozások létrejöttének a kezdeményezői minden gyerekkel, fiatallal, aki megjelenik a hittanórán. Ha a hittanoktatás ügye középpontba kerül, megvalósulhat, amit Ravasz László úgy fogalmazott meg: az egyház jövője a vallástanításban van.

Hogyan válik lehetővé, hogy legyen elég utánpótlás, ha a lelkészek részben átadják a hitoktatást?
Fontos, hogy csak részben, mert indokolt, hogy ők is ott legyenek az iskolában, különösen a konfirmandus korosztályban. A Károli Gáspár Református Egyetem hatvanórás képzése hitvalló református pedagógusoknak szól, akik ezt elvégezve hittanórákat is tarthatnak meglévő tantárgyaik mellett, így több száz hittanoktatót nyerhetünk. Javadalmuk emelkedése is vonzerő lehet.

A hittanosokon keresztül a családok, a hozzátartozók is elérhetővé válnak, noha sokuknak lehet, hogy már nincs meg az a szociokulturális vagy nyelvi hátterük, amelyhez még lehetne kapcsolódni közös alapként.
Az iskola ma az a tér, ahol a legszélesebb körben találkozunk a nem hívő világgal. A hittanra beiratkozó gyerekek legfeljebb húsz százalékának van valamilyen egyházi kötődése. Nyolcvan százalékuknak nincs, ezért is olyan figyelemre méltó, hogy a szüleik mégis református hittanra íratták be őket! E mellett még két olyan terepen van jelen az egyházunk, ahol sokan nem hallottak még az evangéliumról. Az egyik a kórház. A betegség idején egyébként is sokkal nyitottabbá válnak az emberek a lelki üzenetre. A másik az egyetemi ifjúság. Idén szeretnénk elérni azt a több tízezres fiatalságot, akik itt, Budapesten egyetemre járnak. Tavasszal ezért három helyett tíz ifjú református lelkész fog dolgozni az egyetemi misszióban. Ha nekik sikerül kapcsolatba lépniük a jövő értelmiségével, a jövő munkavállalóival, a jövő családanyáival és családapáival, ha elkezdjük érteni egymást, akkor reményeink szerint kialakulhat az a nyelvi világ, amelyben úgy lehet átadni az evangéliumot, hogy egy huszonegyedik századi fiatal is értse anélkül, hogy a lényegéből elvettünk volna valamit.

Mit gondol, van nyitottság a gondolkodó fiatalokban arra, hogy van külső vonatkoztatási pont, abszolút igazság, és hogy mindabban, amit a saját tudományterületükön rendszerbe foglalva ismernek meg, a teremtettségi rend tükröződik?
Térjünk vissza a boldogmondásokhoz! Mi van a hegyi beszéd előtt? Jézus gyógyított. Ő egyszerre gyógyított és hívott megtérésre. A keresztyén hit gyógyító erején keresztül ma is nagyobb esély van megszólítani, megérinteni bárkit, mint az értelem útján keresztül, legyen bár értelmiségi vagy sem, fiatal vagy idős. Csodálatos gondolkodóink voltak az elmúlt kétezer évben, a gyógyító szó, a gyógyító jelenlét mégis jobb kiindulópont, mint a nagyívű magyarázat. Zákeusnak elég volt annyit mondani, hogy ma a te vendéged szeretnék lenni, gyere – és jött, mert érezte az erőt az őt megszólító Jézusban. Hányszor olvassuk, hogy erő áradt ki Jézusból... Gyógyító erő, amihez persze szóban is átadható igazságszeretet kapcsolódhat.

Egyetértek, mégis időről időre az a benyomásom, hogy hiányzik a hitvalló, intelligens érvelés, ami tényleg só és világosság lehetne abban a világban, ahová az egyház kevésbé jut el.
Természetesen erre a szellemi teljesítményre nagyon nagy szükség van. Egyetemünk lehetősége, hogy ott szülessenek meg ezek a tartalmak és ez a beszédstílus, nemcsak a Hittudományi Karon, hanem a hittudósok és a bölcsészek, valamint a jogászok, a pszichológusok és a közgazdászok párbeszédéből. A szakmai nyelv nagyon magas szintjén is szükséges megfogalmazni az evangélium lényegét.

Ha már a párbeszédet említette: idézzük fel kicsit az elmúlt év eredményeit! Megkezdődött a missziói és egyházszerkezeti változtatásokat célzó Baranya-program kidolgozása, amelynek első szakasza a helyi szolgálattevőkkel való kapcsolattartáson és gondolatcserén alapult. Megvalósult a vágyott párbeszéd?
Nincs olyan hónap, amikor legalább egyszer vagy inkább kétszer vagy háromszor ne járnánk Baranyában, de ahogy említettem, a boldogsághoz kell a másik ember. Talán még mindig több beszélgetésre lenne szükség, mint rögtön programelemekre. A szemlélet megváltozása és a szervezeti reform jó esetben kölcsönhatásban vannak. Utoljára ugyanis úgy százötven évvel ezelőtt rögzítettük a gyülekezeti formákat, és most itt létrejött egy új forma, a gondozó gyülekezet. Reméljük, ez arra ösztönzi a lelkészeket, hogy végiggondolják, gyülekezetükhöz melyik létforma áll a legközelebb. Az egyéni munka mellett szükség van közösségi összekapcsolódásra is. Szeretnénk a Baranya-program első szakaszát egy újabb, nagy szárszói találkozóval zárni, ahová minden lelkipásztort, főgondnokot és presbitert meghívunk, összekulcsoljuk a kezünket, és eléjük tárjuk azokat a javaslatokat, amelyeket a Baranyai Programtanáccsal előkészítettünk az elmúlt évben.

Hálás vagyok Szloboda József, a Budapest-Északi egyházmegye esperesének és Gyügyei Attila főgondnok úrnak, hogy a Programtanáccsal együtt az elmúlt egy évben jelen voltak az egyházmegye életében. Mégis szükséges, hogy valaki összefogja magát a programot is. A Baranyai Református Egyházmegyében négy évtizeden át szolgáló, Dizseri-díjas lelkipásztor, Bereczky Ildikó lett a Baranyai Programtanács koordinátora. Ő felelős a döntések előkészítéséért, amelyeket a helyi közösség elé tár, hogy el tudják dönteni: akarják-e ezeket vagy sem. Bízom benne, hogy idén tavasszal a megszülető határozatokkal lezárul az első, előkészítő szakasz. A második szakaszban az intézkedéseket végre is kell majd hajtani, valamint megválasztják az egyházmegye vezetését, amely önállóan viheti tovább a munkát.

Kicsit a jelenbe is tekintsünk bele! Vasárnap vette kezdetét az ökumenikus imahét. Az ökumené kifejezés hallatán sokan azonban felszisszennek. Mit vállalhatunk jó szívvel ebből a felekezetközi összefogásból, és miért fontos a keresztények egysége?
Gyönyörű szó az oikoumene, amely az egész lakott földet jelenti. Sokan azért idegenkedhetnek mégis tőle, mert a szocializmus idején valóban nem őszinte dologból indult, hanem felülről kezdeményezett egyházdiplomáciai manőver eredménye volt. Az egységtörekvés azonban a keresztény hit lényegéből következik. Az ökumenikus imahét helyett használhatjuk az imahét a kereszténység egységéért kifejezést – a katolikusok így mondják, hogy imanyolcad. A kereszténység egységéért imádkozni mindenkinek hívő kötelessége. Erre Jézus kötelez bennünket, nem az Ökumenikus Tanács vagy a Püspöki Konferencia. A keresztények egysége ugyanis a hitelesség egyik fokmérője. Miközben a keresztények egymással folytatott vitájának van jó oldala is, mert általa közelebb juthatunk az igazsághoz. A veszekedés viszont a hiteltelenség jele. Ha egymással nem tudunk szeretetben élni, akkor hogy adjuk át a világnak a szeretet üzenetét? Talán soha nem volt még ekkora szükség arra, hogy a világ számára is látható módon egyetértésben legyünk az alapvető egzisztenciális kérdésekben. Ha valódi, érdemi módon közeledünk Krisztushoz, akkor egymáshoz is fogunk közeledni.Ez csak imádságban kezdődhet, mert Jézusnál és az apostoloknál is így kezdődött.

Az imahét nyitónapja idén is az üldözött keresztényekért mondott imádság vasárnapja volt. Hogyan hordozhatjuk a szívünkben a távol élő testvéreket?
Ne felejtsük el azt, amikor minket is üldöztek, és legyünk hálásak azért, hogy ma ez nem így van! Közel-keleti keresztény vezetőkkel beszélgetve azonnal értjük egymást. Tudjuk milyen az, amikor a hatóságok elől titokban kell tartani az összegyülekezéseinket; amikor rossz szemmel nézik, hogy iskolákat tartunk fönn; amikor fenyegetésnek vagyunk kitéve. Az a fajta brutális, megsemmisítő szándék, ami az iszlamista terror sajátja, hála Istennek, távol áll a mi világunktól, de még a fizikai megsemmisítés veszélye sem olyan távoli, gondoljunk azokra, akiket a Szovjetunióban gyilkoltak meg a hitükért!

A mártírok vére magvetés – ez az ősi mondat azt jelenti, hogy az üldözöttek a mi hitünkért is kiállnak, hiszen a keresztény hit közös hit. Kitekinteni a gyülekezeteink határain túlra – ez is annak a krisztusi parancsnak és lehetőségnek a megvalósulása, hogy „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket…”. Minden népben meglátni, hogyan valósul meg Krisztus szeretete, hite, és velük szolidárisnak lenni – ez a hitünk lényegéhez tartozik.

Püspök úr épp a napokban tért haza szíriai és libanoni útjáról. Mi volt a látogatás célja?
Szíriában háborús helyzet van, így csak egyházi delegáció léphet be az ország területére. A látogatás legfőbb oka az volt, hogy meghívtak bennünket. Csaknem egy évtizede jó barátságban vagyok II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárkával, aki csodálatos keresztény ember, Szíria legtekintélyesebb egyházi vezetője és a jó értelemben vett ökumené nagy harcosa. Ő tette lehetővé, hogy találkozhattunk a legjelentősebb szíriai keresztény egyházak vezetőivel. Libanonban elsősorban református testvéreinkkel, régi barátainkkal, Joseph Kassabbal, a Szíriai és Libanoni Református Nemzeti Zsinat főtitkárával és feleségével, Najla Kassabbal, a Református Egyházak Világközösségének elnökasszonyával, valamint az örmény református egyház elnökével, Harout Selimiannal találkoztunk. Jártunk a bejrúti Közel-keleti Teológiai Szemináriumban és az örmény protestánsok fenntartásában működő Haigazian Egyetemen. Emellett megtekintettük, hogy azt a támogatást, amelyet a magyar állam, valamint református egyházunk adott az ottani reformátusoknak és ortodoxoknak az egyházi életük további segítésére, hogyan tudták javukra fordítani. A helyszínen fel tudtuk mérni azt is, hogy milyen igények vannak még.

Milyen célokat szolgálnak az adományok?
Szíriában egy épülő oktatási és lelkiségi központot, valamint árvaházat néztünk meg és  egy árváknak és özvegyeknek segítséget nyújtó szolgálatba nyerhettünk betekintést. Ezek működtetéséhez a helyiek a magyar államtól kaptak segítséget. Libanonban szintén árvákat, valamint a harcok során kibombázott családokat segítő szolgálatot látogattunk meg. Nagy örömmel tölt el, hogy református egyházunk Zsinata év végén most először úgy döntött, hogy azokból a kormányzati támogatásokból, amelyeket a mi lelkipásztoraink kaptak a jövedelmükhöz, egy részt nyugdíjas lelkészeinknek, egy másik részt pedig a libanoni és szíriai szenvedő reformátusoknak adunk. Nagyra értékelem Zsinatunk testvéri gesztusát, amely azt is lehetővé tette, hogy egyházi iskolák fennmaradását támogassuk, ugyanis a háború miatt ezek az intézmények nem tudnák fizetni a tanáraikat.

Hogy élnek most az ottani reformátusok?
Ők az elithez tartoztak korábban, és még most is ahhoz tartoznak, ezért nagyon dramatikus élmény az egyházvezetők számára, hogy híveik lecsúsznak a nincstelenségbe, a reménytelenségbe, mert nincs munka, nincs energia, a nyugati szankciók Szíriában megbénítják az életet. Így próbálnak politikai nyomást gyakorolni a rendszerre, amit ezzel nem sikerült ugyan megváltoztatni, viszont az ország lakosságát nyomorba döntik.

Milyen lelki élményben volt része az út alatt?
Vendéglátónk, II. Efrém Ignác szír ortodox pátriárka kezdeményezésére együtt mentünk végig a damaszkuszi úton, a jó irányba, ha még emlékszik valaki Esterházy Péter író ironikus megjegyzésére. Erre az útra Pál apostol Saulként indult el. Damaszkusz felé tartva még keresztényüldöző volt, visszafelé már őt üldözték, mint keresztény embert. Mindez jól példázza az evangélium erejét, amely képes egy gyűlölködő embert az Isten szeretetét sugárzó emberré formálni. Ma is, ott is, meg nálunk is éppen erre van szükség. Aki ezen az úton jár, átéli amire a mindennapi életben nem láthat rá: hogy Istennek micsoda ereje van az életünk megváltoztatására. Ott kézzelfogható, hogy még mindig ebből az erőből élünk kétezer év után is. Ez a megváltoztató erő az, amely életben tartja az ottani, üldözések közepette élő, a hazájukhoz és gyökereikhez mégis ragaszkodó keresztényeket is.

Kapcsolódó cikkünk:
A félelem háborúja 
„Általános és középiskolában egy padban ültem egy keresztyén fiúval, de egyáltalán nem volt köztünk ellenségeskedés. Mielőtt elkezdődött a hittanóra, a keresztyének mentek az egyik terembe, mi, muszlimok egy másikba. Húsvétkor, karácsonykor meglátogattuk őket, kellemes ünnepeket kívántunk nekik. Ők is jöttek, amikor nálunk volt ünnep, szóval egy családban éltünk. Ennek már tíz-tizenöt éve elkezdett vége szakadni. Kifejezetten lehet érezni, hogy ellenérzéseket ültettek el a népben, ami miatt ma már megkülönböztetjük, ki keresztyén, ki muszlim, ki szunnita, ki síita.”