A koronavírus-járvány szakaszokban érkezett el hozzám. Történész vagyok, szeretek minden hírt nagyobb kontextusba helyezni, összekötni múlt és jelen szálait. Emellett örökölten hipochonder, aki könnyen és gyorsan bepánikol. Ezért mindig is utáltam a baráti körünk egyik tagjának visszatérő mondatait arról, hogy előbb-utóbb jönnie kell egy világjárványnak. Ha ez nem lenne elég, akkor álljon itt még az is, hogy egyetemistaként Camus A pestisét olvasva rettegni kezdtem a patkányoktól, amelyek a regényben a kórt terjesztik. 2006-ban már megérintett a jeges rémület a madárinfluenza-járvány idején, amikor egy konferencia miatt Erdélybe utazva Brassó környékén szkafanderes fertőtlenítő emberek állították meg az autót és fújtak le mindent. Addig csak a számomra ellenszenves katasztrófafilmekben láttam ilyesmit. Amikor decemberben először lehetett olvasni a kínai járványról, talán hihetetlen, de már felmerült bennem a világjárvány lehetősége. Ez a rossz érzés csak nőtt januárban, aztán igyekeztem az egész negativitást elzárni magamtól, kissé komikusnak találva a saját félelmeimet. Február végére, az olaszországi történéseket látva-hallva mindez megváltozott. Furcsa, kizökkent időbe kerültem, átkattant bennem valami, majd pedig következett a karantén. Nem volt tudható, hogy ez az új helyzet mit hoz. Történészként egyszerre rémlettek fel bennem a múlt legborzalmasabb forgatókönyvei és az is, hogy az emberiség már számos hasonlót átélt, és sajátos módon rendre visszatalált a korábbi mindennapjaihoz, mintha mi sem történt volna.

Furcsák vagyunk mi, emberek. A veszély pillanataiban megnő az Isten felé fordulás igénye, a transzcendens gondolatok mennyisége és gyakorisága is, ám a félelem elmúltával nagyon könnyen felejtünk. A karanténnal, a járvánnyal új helyzetek és veszteségek sokasága érkezett. Bezártak a színházak, elmaradtak a koncertek, abbamaradt az oktatás addigi formája, eltűntek a sportesemények, ráadásul az olimpia évében be kellett jelenteni ennek a szépséges ünnepnek az elhalasztását is. Bezárkóztunk, „alámerültünk”, ha tetszik, elkezdtünk megtanulni egy új életet. Ennek az új életnek pedig fontos része volt az elengedés, amit keresztényként olyan sokszor emlegetünk, amiről oly sokat vélünk tudni. De vajon működik-e a gyakorlatban?

A minap hallgattam Zorán Szép holnap című számát. Noha ezt természetesen még a Kádár-rendszer idején írta, mégis jól megfogja a jellemzőnket. Általában egy elképzelt aranykor és egy utópisztikus szép holnap között élünk, elmenekülve vagy elrohanva önmagunk, a jelenünk, a legmélyebb valónk és végső soron az Istennel való szembenézés elől is.

Így van ez a közösség és az egyén szintjén is, és az emberiség története azt mutatja, hogy az aktuális jólét, a fogyasztói társadalom adta kényelem és szabadság mindezen mit sem változtatott. Sőt, sajátos módon még több lehetőséget adott az eleve bennünk lévő vágyaink, zsigereink, sebzettségünkből fakadóan önző és követelőző egónk felszínre kerülésének. Egyre jobban elhittük, hogy ennek vagy annak a birtoklása, ennek vagy annak a megszerzése, vagy akár az ide vagy oda utazás majd boldoggá, boldogabbá tesz minket. Holott a legtöbbször önmagunk elől menekülünk, és a minket halkan, finoman, szeretettel hívó Isten elől. A zajos élet remekül elnyomja a szelíd belső hangokat, azt hisszük, gyógyír a félelmeinkre. Egy klasszikus budapesti utcai szilveszterezéskor a tömegben sodródva döbbentem rá, hogy mennyi önmaga elől menekülő magányos ember között vagyok valójában. Hiányaink és félelmeink bent dübörögnek, sebzett énünk megnyugtatására pedig a fogyasztói társadalom megannyi pótszert kínált. És mi éltünk ezekkel, tekintet nélkül arra, hogy hívők vagy ateisták vagyunk. A jólét, a szerzés rabsága ugyanúgy beszőtt minket, keresztényeket is, mint bárki mást. Közben elfeledkeztünk mindazokról, amiket és akiket kizsákmányoltunk azáltal, hogy egyre nagyobb teret adtunk az önzésünknek. Mert mindezzel távol kerültünk a természettől, aminek elvileg részei vagyunk, vele szembefordulva pusztán haszonélvezővé váltunk. Távol kerültünk azoktól, akik nyomorultak, szegények, szerencsétlenek, mintha nem egy lennénk velük, hanem részint zavaró foltok lennének a szép világunkon, részint mintha nem is lennének hozzánk hasonlóan Isten szeretett teremtményei. És mindennek a tetejében kizsákmányoltuk magunkat. Kizsigereltük a testünket, közben pedig el is távolodtunk tőle. Nem élünk szimbiózisban a teremtettséggel, önmagunkkal sem.

A karantén pár hónapja alatt Isten sok mindent kivett a kezünkből, hogy valami fontosabbra mutasson rá. Hogy kissé elcsendesedhessünk, hogy összezárjon egymással és önmagunkkal. Hogy rádöbbentsen mérhetetlen törékenységünkre és sebezhetőségünkre, de arra is, hogy, ha akarjuk, ébredjünk rá: az elengedés ajándék. Azt hiszem, hogy szinte a legtöbben átéltük: itt valami különleges, valami jelentőségteljes történik. Amikor elkezdődött, valószínűleg a legtöbbekhez hasonlóan én is bújtam a híreket, borzongtam és rettegtem, de azt eldöntöttem, hogy nem elszenvedője, hanem átélője szeretnék lenni mindennek. Bele szeretnék menni és nyitottan fogadni, ami történik. Így áldott idővé vált a karantén börtöne, telve persze aggodalmakkal, kétségekkel és félelmekkel. Mégis, azzal a hittel lépegettünk előre, hogy ez is közelebb visz Istenhez. A hiány fájdalmát így átszínezte az új élmények sokasága. A magunkhoz kényszerítettség befelé fordulásra szorított. Ez ellen általában ösztönösen tiltakozik az ember, főképp, ha olyan extravertált, mint én is. Mégis, érezhető volt, hogy ez által kapni lehet.

Mindig foglalkoztatott az a paradoxon, hogy a kicsiben benne van az univerzum és a kis világban átélhető minden. Weöres Sándor Gyerekkor című verse tökéletesen kifejezi ezt:

Gyerekkoromban réges-régen
fenn ültem én is a szekéren.

Gabonát vittünk a malomba,
vagy burgonyát, répát, halomba.

Mindig közelbe, mindig lassan,
s ömlött az idő számolatlan.

Mert oly lassacskán folyt az élet,
a közelség is messzeség lett.

Köröttünk utak sokasága
ágazott szerte a világba.

Elálmodozva mindent láttam
a nem-látványos pusztaságban.

Hol az ég-kékre felhő omlott,
láttam sziklás tengerpartot.

Hol szél borzolt bozótba, sásba,
itt a nagyváros morajlása.

A kordét csikók röpítették,
ez volt a szédítő sebesség.

Mit ott átéltem, ahhoz mérten
most minden élmény törpe nékem.

Mindez nem csupán a múlt és a jelen közti technikai fejlődésről vagy az élet felgyorsulásáról szól, hanem arról is, hogy valójában mindegy, hogy hol vagyunk ahhoz, hogy a teljességet megéljük. A világ kinyílik akkor is, ha el vagyunk zárva tőle, mert a világ alapvetően máshogy tárul fel, mint ahogyan azt gondoljuk. A karantén egy másik és igazabb világot tárt fel nekünk, és nem szeretnénk lemondani róla. Az első félelmek után számba vettük a családi és baráti körben mindazokat, akikért aggódtunk és elkezdtünk értük naponta imádkozni, mindegy, hogy a világ melyik csücskében éltek. Római barátnő, öreg erdélyi professzor, orvos barát, idős zenész, régen látott testvérek gondjai kerültek fel az imalistánkra. Eddig is tehettük volna ezt, de eddig akár találkozhattunk is, és akinek aktuálisan nem volt problémája, azért ritkán fohászkodtunk ilyen buzgón. Most mindennek célja volt, és miközben értük imádkoztunk, ők egyre közelebb jöttek. Régi, mély barátságok elevenedtek fel, és újak épültek. A világ nem lett kisebb, hanem egyre tágult. Ráadásul, az interneten egyre-másra jelentek meg istentiszteletek, misék, áhítatok, dicsőítések. A bőség zavarával küzdöttünk, olyan templomokba léptünk be, ahová régóta vágyakoztunk. A gyülekezetünkben naponta internetes áhítatok kezdődtek. A templomban az istentiszteleten vagy egyéb alkalmakkor örömmel üdvözöltük egymást, de most olyanokhoz is közel kerültem, akikkel éveken keresztül egyetlen szót sem váltottam. Az egymáshoz tartozás, egyáltalán a másik felértékelődött, sőt kiderült, hogy milyen fontos az ember. Azok az emberek, akik vállalják mások gondjait, akik valamiképpen jelen vannak.

A virtuális jelenlét világossá tette: az emberi szó, a közösség pótolható a legkevésbé. Mivel viszont a bezártságból kapcsolódtunk össze, éppen az alibi- vagy a súlytalan beszélgetések száma csökkent. Emellett rá kellett döbbenni, hogy számos dolog elhagyható. Hogy a vásárlás, a folytonos utazás, az autó nem feltétlenül a boldogság forrása. A virtuális jelenlétek, közösségek a majdani testi találkozás boldog előízévé váltak, miközben a sok rohanás elmaradásával több időm lett az Istenre figyelésre, a Rá hangolódásra, az örömre. Nem, nem gondolom, hogy a járvány vagy a karantén jó, és nagyon sajnálom azokat a dolgokat, programokat, találkozásokat, amiket elveszítettem. De a csökkentett fordulatszám, a csend és a magunkkal lét örömeit nem szeretném elveszíteni. A szeretet gyönyörűséges gesztusait sem, amivel megtiszteltük egymást az elmúlt időben. Isten jelen volt az elmúlt hónapokban, és talán a szelíd hangját több alkalmunk volt meghallani, mint annak előtte. Ezt, a kizökkent idő áldását jó lenne maradandóvá tenni és megragadni a lehetőségét annak, hogy „műveljük kertjeinket”. A kis világunkat, a természetet és a saját lelkünket is.