Végül pedig röviden hadd szóljak azokhoz, akik nem az énelvesztéssel és nem is az énközpontúsággal, hanem az Istennel szembeni közönnyel küzdenek. A közöny okait sok esetben önmagunkban érdemes keresni. Legtöbb esetben közönyünk egyfajta csalódottságra és haragra vezethető vissza, melyeket ahelyett, hogy kezeltünk volna, mélyre elástunk. Tapasztalataim szerint az idő előrehaladtával sokan úgy birkóznak meg az életben szerzett csalódásaikkal, hogy elásva azokat eltávolodnak saját érzelmeiktől. Ez a jelenség férfiakra jellemzőbb talán. Ha úgy dolgozzuk föl az élet fájdalmas eseményeit, irányíthatatlan helyzeteket, csalódásokat, hogy a fájdalmaink elől menekülve megtagadjuk az azokkal való szembesülést, az egyenesen vezethet oda, hogy végül semmit nem érzünk, se jót, se rosszat. Nem a jó érzésektől távolodunk el, hanem maguktól az érzésektől. Kapcsolati szinten ez úgy mutatkozhat meg, hogy az ember – vagy az énelnyomás következtében, vagy a saját nárcizmusától megrettenve – egyszerűen belefárad az egészséges egyensúly keresésébe. Még emberi kapcsolatokban, barátságokban, párkapcsolatokban is könnyen megkísérthet bennünket a közöny, mennyivel inkább, ha egy olyan komplex és sokszor emberi értelmet meghaladó kapcsolatról van szó, mint amilyet az Istennel élünk meg. Az Istennel szembeni énvesztés és az énközpontú imáinkra nem reagáló Istenről alkotott kép sokakat egyszerűen kiábrándít az Istennel megélhető kapcsolat lehetőségéből.   Reményüket vesztik afelől is, hogy valaha békességet találnak.

Sokakat láttam ezt a fajta utat bejárni Istennel. Elsőre úgy tűnhet, mintha valaki csak a vallás halott terheit rázná le magáról. Sokan azt érzik, intellektuális problémájuk van a kereszténységgel vagy pusztán az egyházban csalódtak. Közelebbről vizsgálva a jelenséget azonban azt találjuk, hogy a problémák gyökere az intim kapcsolatokkal való általános problémából ered. Sok esetben olyan embereknél látom a közöny kísértését megnyilvánulni, akik egyébként is küzdenek a kiegyensúlyozott intim kapcsolatok megélésével. Ez a veszély pedig mind az énvesztő, mind pedig a domináló kapcsolatokra hajlamos embereket fenyegeti. Ha valaki sérüléseket hordoz magában az emberi kapcsolatok tekintetében, sőt, rendszeresen küzd a szégyennel, annak a számára különösképpen nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt Istennel. Egy ilyen ember automatikusan kivetítheti Istenre szadista kapcsolatai dinamikáját, miközben ő maga mazochista módon kapcsolódik hozzá. Egy idő után pedig ebben kiégve a közöny jobb alternatívának tűnik, mint bármilyen elnyomás.

Azok, akik viszont inkább hajlamosak dominálni kapcsolataikban, nem értik, hogy Isten miért nem nyilvánvalóbb számukra, miközben a fenti pontunkban tárgyalt nárcisztikus kapcsolatot élik vele. Isten irányíthatatlanságát a vallás logikátlanságának a számlájára írják. A közöny számukra a kontroll érzetét adja vissza, amit hiányolnak az Istennel való kapcsolatból.

De nem szabad elfelejteni, hogy bár a közöny első körben felszabadulást biztosíthat, hosszú távon mindig kifizetődőbb a nehéz és néha keskeny út, amelyben az ember folytatja harcát az egyensúly megéléséért. Hiszen minden kapcsolatban személyes növekedéssel jár az egyensúly megtalálásáért folytatott harc. A harc legnagyobb ajándéka pedig, hogy megmarad a kapcsolat, amely a küzdelmeken túljutva nem várt kincsekkel gazdagítja az életünket.

Van fény az alagút végén!
Minden kapcsolatunk, legyen szó emberi vagy Istennel folytatott kapcsolatról, a tökéletlenség elemeit hordozza magában és megtörtségünknél fogva sose juthatunk teljes békességre. Az ígéret viszont arról szól, hogy Isten a fia képére formál bennünket, ezért a küzdelmek között hullámozva bár, de megállíthatatlanul haladunk az egészséges és kiteljesedett kapcsolat felé. Valóban minden a javunkra szolgál. Ha kitartunk, jobbá leszünk. Ezért megéri kitartani és ellenállni a közöny kísértésének. Inkább éljük át fájdalmunkat, csalódásunkat Istennel! Toporzékoljunk, üvöltsünk, ha kell! Fejezzük ki értetlenkedésünket, tegyünk fel nehéz kérdéseket és hosszú távon meglepően mély kincsekre találhatunk! Minden kapcsolat olyan, mint egy tánc – dinamikus, hullámzó. Bár néha elbizonytalanodunk, mert nem tudjuk a tánclépéseket, mégis érdemesebb rosszul táncolni, mint a sarokban ülve egyedül nézni a többiek táncát.

A megfelelő egyensúly példája
Végül térjünk vissza kicsit arra, hogy Jézus milyen kapcsolatot élt meg az Atyával! A Biblia szerint Jézus egy az Atyával, de mégsem ő az Atya. Jézus a Gecsemáné kertben vállalta, hogy ő nem az Atya. Azzal, hogy különválasztotta magát tőle, a kapcsolat nem szűnt meg, de Jézus különálló személyként jelent meg saját akarattal, szükségekkel és vágyakkal.

Jézus mondata úgy fejeződik be: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.“ Jézus megélte, ahogy mi is megélhetjük száz százalékig, hogy a vágyaink, a szükségeink különböznek az Atya akaratától. Jézus viszont ennek ellenére igazodott ehhez az akarathoz, és önként hagyta, mint egy szabad személy, hogy az Atya akarata befolyásolja őt és a végzetét. Hisz tudta, hogy az Atya azért küldte el, hogy megdicsőítse Őt a kereszt által. Tudta, hogy van küldetése. Tudta, hogy az Atyának van terve, és tudta, hogy ez menthet meg minket, embereket is. Jézus alárendelte a valóságát, amit ismert, amit megélt, amit kifejezett, valami fontosabbnak – és ez az önmegtagadás és a szeretet útja.

A szeretet akkor lép be az életünkbe, amikor valódi egyének lehetünk, és ezt hajlandók vagyunk elengedni a másikért, aki szintén valós. Egyikünk valóságát sem tagadjuk tehát. A szeretethez felelősségteljes döntések szükségesek, amelyek szabadságon és önállóságon alapulnak. Tehát, mind a saját életünkben, mind pedig azok életében, akik felé szolgálunk, törekednünk kell arra, hogy ne pusztán az istenfélő jellem kimunkálást tartsuk szem előtt, hanem azt is, hogy a munka folyamatában ne vesszen el az az egyén, akivel Isten még a jellem átformálódása előtt mély és intim kapcsolatot akar ápolni. Éppen ezért kell vigyáznia minden buzgó lelki vezetőnek is, hogy milyen eszközökkel motiválja Isten népét Isten követésére. A szeretet olyan döntések sorozata, amelyben a mi hitünk, a mi bizalmunk, a mi felelősségünk, hogy kimondjuk-e: mindazonáltal a te akaratod legyen meg. Senki nem kényszerít erre. De bizalmi alapon meghozhatjuk ezt a döntést. Ez a döntés pedig erősebb lesz, mint valaha.

Hamar Dániel