Gyakran látni jegyzetekkel a kezében, máskor a kari ebéd kiosztásánál segédkezik, de órák után előfordul, hogy az óvodába, iskolába rohan a gyermekeiért. A budapesti teológia elsőéves hallgatója, Oszlács Endre nemcsak életkorával tűnik ki diáktársai köréből, története sem mindennapi. Bár ha valami, akkor a különlegesség az, ami a legkevésbé érdekli; ő egyszerűen csak hálából van itt – meséli.

Amit Ő tesz
„Több oka is van annak, hogy elkezdtem a teológiát. Megtérésem után missziói indulat, küldetéstudat lett úrrá rajtam. Felfedeztem Isten munkálkodását különböző missziói folyamatokban, amelyekben Isten Lelke érezhetően jelen volt. Másrészt feltettem magam is azt a péteri kérdést, hogy Quo Vadis, Domine – Merre mész, Uram?Elhatároztam, hogy követni szeretném Istent az Ő munkájában, mert nem az én ötleteim fontosak, hanem az, amit Ő kezdeményez. Szokták mondani, hogy ajtók csukódnak, ajtók nyílnak. A munkámban épp ekkoriban bezáródás, lezáródás indult el, a szolgálat, a teológia irányába pedig kibontakozási lehetőségek nyíltak. A konfirmációs igém is arra bátorít, hogy beszéljek Istenről:„Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt." (Lukács evangéliuma 12. rész, 8. vers) Ha pedig beszélni szeretnék róla, akkor jó lenne minél többet tudni Istenről, a Bibliáról. Megtanulni, hogy kell helyesen tenni. Hiszen, ki vagyok én, hogy ellenálljak ennek a hívásnak?"

Ez működik!
Hogy ki ő, az már tényleg nem számít – legalábbis nem úgy, mint egykor. Endre programozó, évekig informatikai vállalkozást vezetett. Mióta bezárta üzleteit, kreativitását, ötleteit felnőttek és gyerekek közt a szolgálatban kamatoztatja. De honnan is indult el erre az útra? – kérdezem.
„Egyik gyermekünknek évekkel ezelőtt rémálmai voltak, szörnyűségeket kezdett beszélni, rövid idő alatt drasztikusan megváltozott. Mint minden szülő tette volna, mi is próbáltuk megtalálni a megoldást. Jártunk nevelési tanácsadóban, még kineziológushoz is elmentünk, aki azt mondta, egy halott rokon szelleme gyötörheti őt, de nem jutottunk ötről a hatra, nem javult a helyzet.
Sem a feleségem, sem én nem jártunk hitben, bár meg vagyunk keresztelve, a hagyományt követve mégis megkereszteltettük gyermekeinket. A keresztelői fogadalmunknak viszont – miszerint hitben neveljük őket – nem tudtunk volna eleget tenni, én abban az időben ezt nem is éreztem annyira fontosnak. De mivel nagyobbik lányunk napközis tanítója hittanoktató is, így hittanra járattuk őt. Ez is mutatja: Isten a legapróbb ráncokban is ott van. Ennek a tanító néninek mondtuk el ugyanis, mi a probléma és mit csináltunk eddig. Ő rávilágított, hogy ez nem tréfadolog, és elvitt minket Ittzés István evangélikus lelkészhez, aki beszélt nekünk arról a harcról, ami az emberek lelkéért folyik. Ezután egy nagyon egyszerű kérdést tett fel nekünk: szeretnénk-e, hogy az Úr Jézus meggyógyítsa a gyereket. Mi, akik mindent végigpróbáltunk, pont erre mondtunk volna nemet? Imádkozott a lányunkért és a családunkért, de mások is imádkoztak érte egy imacsoportban. Olyan két hét múlva, ahogy jött a baj, úgy múlt el: a gyermekünk megnyugodott, tudott rendesen aludni, nem beszélt csúnyán. Ez megdöbbentő volt, és nagyon megérintett minket. Racionális emberként megbeszéltem a feleségemmel: itt valami olyan történt, amit meg kell ismernünk. Kíváncsiak lettünk."

Isten ölelése
A család bekapcsolódott a helyi református gyülekezet életébe. Egy évi templomba járás után a szülők közösen beiratkoztak a konfirmáció-előkészítőre is. „A feleségemmel együtt mindkettőnket szólongatott Isten. Nagy ajándék tőle, ha egy házaspár együtt indulhat el a hit útján. Ismeretekre tettünk szert a templomban és a bibliatanulmányozás közben, és ez csúcsosodott ki a konfirmációnkban."
Nem sokkal ezután Endre megtért, erről így mesél: „2009. április elején, egy egyhetes evangelizációs sorozat egyik estéjén Isten megszólított engem, és akkor átadtam az életem neki. Volt feleségem, három gyermekem és munkám, vagyis nem voltam egyedül, az az élmény valahogy mégis Isten ölelését jelentette számomra. A sikeres ember képét le lehetne festeni a korábbi életemről, de számomra is kitűnt, hogy nem az tölti be az embert igazán, ha evilági értelemben sikeres. Isten megérintett, kiegészített, megelégített, mert volt bennem űr, sóvárgás."

Ép lélekhez ép test
Endre ezután elvégezte a Vasárnapi Iskolai Szövetség gyermekmunkásképző tanfolyamát, és egy fiatal felnőttekből álló csoportnak is rendszeresen tartott lelkialkalmakat még vállalkozóként. A megtérését követő évben azonban súlyosan megbetegedett: daganatot találtak nála.
„Ez egy hitmélyítő, kemény dolog volt. Összesen négyszer műtöttek. Ami tanulság, hogy a kesergés helyett inkább érdemes átgondolni a dolgainkat. Ép testben ép lélek – tartja a mondás, de a fordítottja is igaz: az ép lélekhez tartozik ép test. A megbetegedésem előtt két végén égettem a gyertyát, esti egyetemre jártam, több helyen is dolgoztam. Túlhajszoltam magam, és egy rossz immunrendszer táptalaja a rákos betegségnek, de találtam magamban egyéb kifogásolnivalót is, amit rendezni kellett."Ajándék idő

Ez az időszak azért is volt embert próbáló, mert legkisebb gyermekük csupán néhány hónapos volt a betegség felfedezésekor – meséli. „Két dolog nagyon megmaradt, és ezek mindig is el fognak kísérni. Az egyik, hogy amikor közölték a rossz hírt, akkor elmondták ugyan, hogy jól kezelhető a betegség, a halál szele mégis megcsapott. Fel kellett tenni a nagy létkérdést: mi lesz a halál után. Megerősített, hogy hívőként bátran mondhattam: Krisztus érdeméért, ingyen, kegyelemből nekem van egy helyem a mennyben. A másik, hogy mint férj és apa, óhatatlanul a többiekre gondoltam. Szembesülnöm kellett azzal a szomorú és fájdalmas ténnyel, hogy nem rajtam múlik, mi történik velük, és nincs ráhatásom arra, hogy fél évig élek vagy tíz évig. Lehet, hogy eszköz vagyok, mert van feladatom, amit meg kell tennem, de az ahhoz szükséges idő és erő ajándék. Isten kezébe kellett tennem ezt a családot. Hinnem kellett, hogy Ő gondoskodni fog róluk. Ha használni fog engem ebben, használni fog, ha viszont más megoldást képzel el, akkor az lesz. Persze, aggódtam, mi lesz velük. Megtért emberként viszont már nemcsak az anyagi kérdések foglalkoztattak, hanem például az is, hogy egy gyermek életében a szülő elvesztése nagy törés. Nem szerettem volna, ha a gyerekeim azt élik meg, hogy Isten elvette tőlük az apukájukat."

Komoly kérdések
Endre csaknem három éve tünetmentes. És mivel van tapasztalata arról, mit él meg egy kórházban fekvő beteg, időnként ő maga is látogat betegeket. „Többnyire hallgatni kell, hiszen legnagyobb szükség a meghallgatásra van" – összegzi a betegágy mellett szerzett tapasztalatait. „Mindenki életében elérkezik az az idő, amikor fel kell tennie a nagy létkérdéseket. Ha megadatik neki, hogy ezt még életében megtegye, annak lehet jó kifutása. Előfordult, hogy kollégámat kísértem a halála előtt, ameddig lehetett. Nagyon megrendítő volt, hogy aki évekig udvariasan elutasította a próbálkozásaimat, a halála előtt három nappal komoly kérdéseket tett föl."

Miért vagyok itt
A beszélgetés mikéntjéről Endre azt mondja: „Nagyon fontos, hogy mindannyian egyek vagyunk, szóval nem magasabbról akarom megmondani másnak, mi a jó, hanem meghallgatom a másikat, és ha neki van kérdése – mert egy idő után mindenki visszakérdez –, akkor van lehetőség elmondani az evangéliumot. Csak egy példa erre: amikor látogatóként voltam bent a kórházban, az egyik szobában tízperces beszélgetésbe elegyedtem hétköznapi dolgokról, majd elköszöntem, de akkor megkérdezték, miért vagyok itt. Ekkor nyílt lehetőség bizonyságot tenni."

Nem értekezik – beszámol
Endre azt mondja, akár a piacon beszélgetve is könnyen eljut odáig, hogy Istenről beszélgessen az emberekkel. „Nekem ez azért egyszerű, mert az életem része az evangélium. Nem értekezést kell tartanom arról, hogy a Bibliában ki mit mondott, hanem azt mondom el, mi történt velem. Ezért lehet nagy bizonyságtétel azoknak az élete, akik Istennel kapcsolatba kerültek, és ezt meg tudják élni, meg tudják mutatni."

Ha Isten küld
Az Isten iránti hála a megváltásért és gyógyulásáért erőt ad neki ahhoz is, hogy nappali szakon végezze a teológiát – teszi hozzá. A felesége volt az, aki egyszer csak azt mondta neki: úgy látja, lelkész lesz. „Úgy határoztam, ha ő is ezt látja bennem és az Úr is ezt akarja, nem állhatok ellen. Ha emberi gyarlóságaimmal együtt mindent beleadok a tanulásba, akkor lelkész leszek, de ha megfeszülnék, az sem volna elég, ha nem Isten küld."

A léc fölött
Pedig először nem vették fel a szakra – idézi fel. „Amikor először jelentkeztem, az alkalmassági vizsgán ugyan megfeleltem, négy ponttal mégis alulmaradtam. Ez alázatra tanított. Néhány barátom azt mondta: ez azért van, mert nem kell lelkésznek lennem, vagy nem érdemlem meg. Mindenki okos volt, akár Jób barátai. Nekem azt a kérdést kellett feltennem, megtettem-e mindent a magam részéről. Beláttam, hogy nem. Még abban az évben letettem az érettségi vizsgát hittanból, angolból pedig középfokú nyelvvizsgát tettem, és az ezekért kapott pluszpontokkal legközelebb a megemelt léc fölött is sikerült átugrani. Ebből megértettem, hogy nem elég csak arra hivatkozni, hogy engem az Úr elhívott, menni kell és csinálni."

Emberek által
A misszióban ugyanez a helyzet – vélekedik a férfi. „Sokan úgy gondolják a missziót, hogy például odamegyek a kórházba, beszélgetek az emberekkel és hazamegyek. Csakhogy ennek vannak költségei, és rá kell szánni az időt. Sokan ott véreznek el, hogy azt várják, az infrastruktúrát más tolja majd a fenekük alá. Például, más hozza oda az ennivalót, amit szét akarnak osztani a rászorulóknak. Pedig ha megvan az elhívásod, neked is oda kell tenned a részed, az erőd, akár a saját pénzed is. Így sokkal hitelesebbé és élőbbé válik a dolog. Isten ugyanis emberek által munkálkodik."

Szembenézni
Kíváncsi voltam, vajon egy felnőttként megtért ember, nem kevés élettapasztalattal a háta mögött vajon hogyan birkózik meg azzal, hogy a teológián tanultak – ha csak időlegesen is –elbizonytalaníthatják a hitében. „Az a legfontosabb, hogy legyen határozott elhívása az embernek, mert vannak nehézségek" – mondja Oszlács Endre. „Nem atomfizika a teológia, de sokat kell tanulni. Ráadásul, átszűrődik rajtunk mindaz, amit tanulunk. Felvetődnek személyes kérdések is közben, leásunk a dolgok legmélyéig. Saját magunkkal is szembe kell néznünk, amihez az ad erőt, hogy tudom, mi felé tartok, miért és ki hívott."

Mennyit ér az ember?
Endre így folytatja: „Inkább olyan kérdések vetődnek föl, hogy tényleg úgy értem-e és élem-e meg mindazt, amit Jézus mondott, ahogy ő gondolta. Az elmúlt időszak egyik legnagyobb kérdése számomra, hogy mennyit ér az ember. Tény, hogy minden egyes ember egy krisztusnyit ér, ezt hiszem és vallom. Épp ezért ha a menekültáradatra vagy a hajléktalanok helyzetére gondolok, úgy érzem, nem mehetek el anélkül, hogy ne próbálnék választ adni erre a kérdésre. A léc viszont magas, én meg töredékes ember vagyok. Mégsem kerülhetem meg."

Mentő szeretet
Szinte neonfényként villódzik előtte két életcél – árulja el végül Oszlács Endre, amikor küldetéséről kérdezem. „Az elsővel a híres igehirdető, Spurgeon írásában találkoztam, ez pedig a lélekmentés fogalma. Ez szorongat engem is, hiszen még sok feladat van előttünk. A másikat egy gyúrói presbitertől kölcsönöztem, aki arra a kérdésre, mit tanácsolna egy leendő lelkésznek, mire figyeljen a gyülekezettel kapcsolatban, csak ennyit mondott: szeresd őket. Ez a kettő teljesen körbezár."