Senki sem jön a világra palástban, még akkor sem, hogyha nagyon komoly lelki háttérből érkezik, ahogy te is. Hogyan lettél lelkipásztor?

Édesanyám praktikus gondolkodására vall, hogy egészségügyi szakközépiskolában végeztem, s nem gimnáziumban. Számított rá, hogy a ’70-es években lelkészgyerekeket úgysem vesznek föl egyetemre. Egy műtét miatt érettségi után még egészségügyi vonalon sem tudtam sehova felvételizni, így dolgoztam egy évet, amire lehetőségként tekintettem, hogy a továbbtanulásom megérlelődjön. Ez történt, de másként, mint amire számítottam. Emberekkel szerettem volna foglalkozni, de arra nem gondoltam, hogy a lelkészi pályára kapok elhívást. Két hétig kaptam igéket folyamatosan, mire el mertem hinni, hogy ez nekem szól.

Amikor előhoztam ezt a családban – ahol nemcsak édesapám, hanem a három bátyám is lelkipásztor –, mind a négyen nagy erőkkel tiltakoztak, hogy ezt biztosan félreértettem és édesanyám sem volt éppen lelkes.
Mindezt tudomásul véve azt mondtam, hogy legalább hadd próbáljam meg, hiszen úgy értettem meg, hogy Isten hívott el az Ő szolgálatára.

Lelkileg nem lehetett könnyű ezt felvállalni az életed legfontosabb tekintélyszemélyei előtt.

De segítség lett abban, hogy megtanuljak érvelni a női lelkészség mellett, amit később is még sokan megkérdőjeleztek. Fontosak lettek az akkor megharcolt, végigrágott bibliai igazságok. Az első évet kitűnő eredménnyel végeztem és Isten áldását látva a családom akkor megnyugodott döntésemben. A lelkészi identitásom formálódása a gyerek- és ifjúsági munkával kezdődött. A zenei általános iskola zongoraleckéi után megtanultam gitározni, ami nagy segítség volt a továbbiakban, mert ha kiálltam a fiatalok elé egy gitárral, már félig nyert ügyem volt.

Hogyan értetted meg, hogy az elhívásod a fiatalok felé szól?

Konkrétan nem mondta nekem Isten, hogy gyerekekhez és fiatalokhoz kell mennem. De nem is tiltakoztam soha a többi korosztály ellen. A tapasztalataim arról szóltak, amit a kispest-rózsatéri gyülekezetben átéltem, ahol édesapám nagy lelkesedéssel végezte a gyermek-istentiszteleteteket. Amikor teológus lettem, átadta nekem ezek egy részét. Átláttam az ő rendjét: hat év alatt vette végig az egész Bibliát a gyerekekkel, s a hetedik évben következett a konfirmáció. Az volt az alapgondolata, hogy a konfirmáció csak erős bibliaismeretre épülhet fel.
Magam is átéltem ezt a folyamatot és ahogy felnőttem, sok más apró kulcs került még a kezembe a gyermekszolgálathoz, például a bábozás is. A másik tapasztalat, ami az elhívást táplálta, az az ifjúsági közösségem volt, amit Vándor Gyula vezetett. Az ő Jézus Krisztus iránti „szerelme” egy egész korosztályt megragadott, benne engem is. Belém ivódott az ifjúsági munka, s a lelkesedésen túl a módszerek, amelyekből sokat merítettem később – például azt, hogy a fiúk és lányok a lelki programok idején külön voltak választva. Ez az őszinte légkört szolgálja egyébként, amiben az evangéliumból kiindulva az együttélés dolgairól is beszélni kell. Fontos felelőssé tenni a fiatalokat a saját lelki növekedésükért, és segíteni őket a kapcsolódások szintjén – nem csak egymással, hanem a gyülekezet többi tagjával – a közösségi életben is, hiszen így rendezhető és rendezendő minden felmerülő konfliktus.

Ezek stabil építőkövei lehetnek egy induló szolgálatnak, de nekem még mindig nem világos, hogy értetted meg, hogy a fiatalok közt a helyed.

Isten vezetett ebben, én követtem Őt. Adorján József esperes kikért hármunkat a Fasorba segédlelkészi évre, ahol bent kellett ülni a hivatalban délelőttönként. Ezt nem bírtam sokáig. Sok indulat gyűlt fel bennem, hogy ez így nem lelkészi szolgálat, nem csinálhatnék-e valami értékesebbet?! Engedélyt kaptam arra, hogy időseket látogassak. Ez a feladat készületlenül ért és túl nagy lelki tehernek is bizonyult – ma már lelkigondozóként tudom, hogy egy délelőtt nem is lett volna szabad három-négy embert meglátogatni. Akkor hozzám szegődött egy kis konfirmált csapat és elkezdtek járni a gyermek-istentiszteletekre. Miután tönkretették az alkalmakat – hátsó sorban ülve, nevetgélve – megkértem őket, hogy legyenek inkább a „munkatársaim” a gyermek-istentiszteleten. Akik ezt nem akarták, azok beültek a felnőtt istentiszteletre, s utána együtt beszélgettünk. Volt egy emlékezetes őrségi túránk, ahol ez a kis társaság közösséggé formálódott. Ebből körből került ki Bölcsföldiné Türk Emese és Harmathy András is – ez a csapat Isten ajándéka volt számomra. Ezután Hollandiába mentem egy évre ösztöndíjra, ahol katechetikát tanultam, s az ifjúsági- és gyermekmunkába még mélyebben ástam bele magam. Első önálló gyülekezeti helyemre, Gerjenbe – egy 1200 lelkes kis faluba – is eljöttek a fasori fiatalok énekelni, bizonyságot tenni.   
De a holland alapítvánnyal is megmaradt a kapcsolatom, meghívtam őket, hogy csináljanak gyermekmunkás-képzőt nálunk – Tolna megyei szinten –, és megyei gyermeknapokat is szerveztünk. Ez akkor a ’80-as évek közepén még kuriózum volt – látta a falu, hogy valami elindult. Hívtunk holland fiatalokat, akik a fasoriakkal együtt ott töltöttek egy hetet a parókián – s akiket valamilyen munkával is megbíztunk a gyülekezetben, a falu pedig örömmel főzött rájuk.

Így, visszagondolva azt látom, hogy a legfontosabb szolgálatom ott akkor az volt, hogy reményt adjunk – van jövő, érdemes imádkozni és elkezdeni valami fontosat Isten ügyében.

Három év gerjeni szolgálat után egyszer csak kaptam egy levelet Szabó Gábortól, akivel együtt szolgáltunk Tahiban és Kölkeden konfirmandusheteken. Majd személyesen megjelent Varga László is, aki eljött Gerjenbe és felkért Kecskemétre ifjúsági lelkésznek.

​Konfirmáció Kecskeméten, Varga László és Szabó Gábor lelkipásztorokkal

Ezzel a feladattal keresett konkrétan?

Igen. 1989 februárjában azután elhívott Kecskemétre, hogy töltsek ott egy hétvégét és ismerjem meg azt a kisifis közösséget, amelyik már ott összegyülekezett. Összebarátkoztunk a fiatalokkal, amiből aztán az is következett, hogy a nyári ifihetet már én tartottam az Emmaus házban, amelyik '86 óta fogadta a gyerekeket, fiatalokat.
A történet része, hogy 1949-ben még volt ifjúsági lelkész Kecskeméten, de a református iskolák államosításával megszüntették ezt a státuszt is. Negyven év szünet után, a kecskeméti presbitériumnak mégis volt reménye arra nézve, hogy ezen a szolgálaton áldás lesz, úgyhogy beiktattak – ami nagyon nagy megerősítés volt, mert addig teljes állású ifjúsági lelkész nem volt még az országban.

Az 1990-es év hatalmas ajtót nyitott a nagy álomra, hogy a fiatalokat és a gyerekeket be lehet vonzani a gyülekezetbe, és olyan közösséget teremteni a számukra, ami majd ott is tartja őket az egyházban.
A két parókus lelkész szívügye volt, hogy olyan konfirmandusórákat tartsanak a fiataloknak, amelyek megszólítják őket, és mindig voltak segédlelkészek, akik foglalkoztak velük konfirmáció után is. De az én a feladatom volt az is, hogy a városi hittanoktatást is újraindítsuk – először a gyülekezet termeiben, majd 1990-től már kimehettünk az iskolákba is csoportokat szervezni. Ez a törekvés váratlanul sokakat megmozgatott, s hirtelen az lett a legnagyobb gondunk, hogy nem volt elég hittanoktató.

Bementem akkor az egyik gimnáziumba Kecskeméten, ahol a teljesen ateista igazgató azt mondta, hogy ott nem kell hittanórát tartani, mert nincsenek olyan gyerekek.
Az ön kötelessége az, hogy nekem termet biztosítson, de hogy oda jöjjön egy fiatal, az már az én dolgom – vágtam vissza akkor kicsit vakmerően, mint akinek semmi vesztenivalója nincs.
A kémiaszertárban gyűltünk össze négyen. A következő évben már barátságosabb volt, s a négy ember között ott volt Kodácsy Tamás is, aki lelkipásztor lett.

Az „aranykorban”, az 1990-es években, nyolc csoportban folyt vasárnaponként gyermek-istentisztelet és nagyjából ötszáz hittanos volt a város iskoláiban.

Az általunk szervezett megyei képzések eredményeként több gyerekmunkás és hitoktató is formálódott, de később elkezdődött a hivatalos hitoktatóképzés is Nagykőrösön.

​Hittan faktosokkal 1994-ben

Nem volt ellenszél az egyházi vezetés szintjén?

Ami városi vagy egyházkerületi szinten lett volna, azt az akadályt Varga László legyőzte helyettem, annyira akarta és küzdött érte, őt egyértelműen Isten vezette. Nekem csak az volt a dolgom – ahogy ő mondta később –, hogy töltsem meg azt a helyet, azt a teret, amit ő előkészített, amit kiharcolt és felépített.

Amikor megérkeztél, hány fiatal fogadott?

Nagyjából tizenöt-húsz fő várt, majd egyre többen csatlakoztak.
Elmentem a város három főiskolájára bibliaköröket tartani, amit először „filmklubnak” szerveztünk, de akikkel ott kezdtünk beszélgetni, azok nagy része felnőtt konfirmációval valóban megérkezett az egyházba.

Óriási volt a missziós terület: gyerekektől a fiatal felnőttekig. Napi tizenhét órát dolgoztam az első három évben. Egyedülálló voltam és nagy lelkesedés volt bennem. A kis, falusi szolgálati hely után úgy éreztem, hogy Kecskeméten mindent lehet. (Nevet.)
1990-ben visszakapta az egyház a gimnáziumot, majd 1994-ben az általános iskolát is. Időközben abban a szolgálatban, ahol addig egyedül voltam, négyen lettünk. Ifjúsági lelkész, hitoktató lelkész és vallástanár. Emmausban nyaranta három gyermek-, két konfirmandus- és több ifjúsági hetet is tarthattunk – a gimnáziumi gólyaheteken kívül –, s ezek mindegyike sokszor hetven-nyolcvan fős tábor volt.

​Ifjúsági hét az Emmaus-házban 1993.

Hogyan lett telített az Emmaus ház egész nyáron? Hogyan értetted meg, hogy mit kell csinálni? Mindig van ezer és egy választásunk.

Alapvetően az volt a mozgatórugója a gondolkodásomnak, hogy Jézus Krisztust mindenkinek meg kell ismernie és minél hamarabb megismeri, annál jobb, mert ez az ismeret megőrzi majd a helyes úton.
A missziói tűz nagyon erőteljes volt bennem: ott voltam a Refisz alakulásánál is, mert hittem abban, hogy egy ifjúsági mozgalomnak óriási lehetőségei vannak országos szinten. Az ő felkérésükre írtam meg a két ifjúsági munkáról szóló kis könyvemet is.

Egy újabb mérföldkő volt az életemben a kötelező iskolai jelenlét, az intézeti lelkészi feladat. Nagy változás még nagyobb lehetőségekkel. Ehhez pedagógiát is kellett tanulnom, mert egy iskola életébe kellett a hittant beilleszteni, amihez nem voltak mintáink. Más módszerekre volt szükség, mert oda már nem „önként” jártak a fiatalok.

Mindent összevetve azt gondolom, hogy ez egyfajta kegyelmi időt, ébredési időt jelentett ott, akkor Kecskeméten. Volt benne rengeteg munka, amelynek csak egyik része volt a tanítás, másik része a közösség megélése, a harmadik pedig a szolgálatok kiosztása – akkor nagyon komolyan foglalkoztam a lelki ajándékok kérdésével is.

A közel nyolcvan fiatal növekedésre várt, nem lehetett parlagon hagyni senkit, hiszen Isten mindenkivel tervez.

A fiatalok szolgálatvállalásából többféle misszió is elindult: iszákosmentő misszió és kórházi szolgálat, de természetesen részt vettek a gyermek- és ifjúsági munkában. Ebből a nagy létszámú ifiből sokan lettek iskoláinkban tanítóink, tanáraink, diakónusok, de lettek lelkészek és presbiterek is. Ki-ki megtalálta a saját helyét és beilleszkedett a gyülekezetbe. Mindez jórészt nem rajtam múlt, hanem Isten terve és ajándéka volt. Mi megértettük és megcsináltuk. Ennyi történt.

Azt mondod, hogy ez az Isten kegyelme, és így van, merthogy kegyelemből élünk. De tényleg csak ezen múlott egy ifjúsági ébredés?

Nem tudom másnak tulajdonítani, mint hogy engedelmesek voltunk. Nem volt túl sok időm gondolkodni, tervezgetni, kizárni a bizonytalan részeket, hanem amit megértettem, azt megcsináltam. Az első lépés egy hatestés ifjúsági evangelizáció megszervezése volt, s ennek első gyümölcseként jött ez a hatalmas ifis létszám. Imádkoztunk és napról napra egyre többen lettek, és ott is maradtak. A szülők nem örültek, hogy miért maradnak ott a fiatalok éjszakáig, pénteken és szombaton is – amikor tanulhatnának is… azután szerveztünk „házi ifiket”, s akkor már támogatták, mert látták, hogy jó közösséget találtak.
A személyes kapcsolatok ápolását mindig nagyon fontosnak tartottam, a fiatalok erőteljesen jelezték vissza, hogy erre szükségük is van. De a közösségteremtésben kapott készségeimet is javukra használtam.

Ez a pásztori szemlélet, nem?

Mondhatjuk így is. Volt lelkigondozás, bátorítás és szolgálatba állítás, de volt védelem is. Megjelent például egy későbbi ifjúsági evangelizáción egy dunaföldvári szekta négy tagja, akik az őskeresztények mintáját követve kommunában éltek, és elkezdték szólítgatni a frissen hitre jutottakat. Ellenük nagyon határozottan léptem fel, arra kértem őket, hogy hagyják békén a kecskeméti ifit. Később ez a határozott fellépés minta más városban is megmentett egy közösséget, amikor egy valamikori ifis visszaemlékezett erre.

Az egész ébredési időnek nagyon fontos része volt, hogy nem egyedül szolgáltam, ahogy abban is, ami aztán tovább élt belőle. Az ifi a maga természetes rendjében részben pároskör, majd családos kör lett – aminek most ünnepeltük a harmincadik évfordulóját.
Mindig lelkesen jöttek munkatársak, s azt látom, hogy amit csak én akartam, az nem maradt meg.

Viszont a gyümölcsök nagy részét is láthatod a mai napig

Igen és nagyon hálás vagyok értük. De látom a hiányokat is. Azokat is látom, akik elvesztek útközben, akiket nem sikerült megtartani. Próbálom vigasztalni magam, hogy nem érthetek mindenhez és mindenkihez, s végső soron ők a jó Pásztor bárányai, nem az enyémek – de fáj látni a régi névsorokat.

Mindig mindenkit az Úristenre bíztam, hiszem, hogy igaz, hogy Ő meg tud ott is szólítani, ahol én már nem, vagy ahol én rosszul szóltam. Imádkozunk értük – akik jelen vagyunk a gyülekezetben. A magvető sem csak a jó földbe szórja a magot, és a magról is mindig Isten gondoskodik. Biztosak lehetünk benne, hogy „nem tér vissza hozzá üresen”.

 

Fotók: Családi archívum