A 2022-ben megjelent Kitelepítés nagyjából húsz év munkája volt – három hónap alatt érte meg a harmadik kiadást. Most, három évvel később egy ugyanolyan súlyú regény felett üldögélünk. Veled mi történt ez alatt az idő alatt?

A Kitelepítésnek most jelenik meg a kilencedik kiadása, és valóban szokatlanul hamar derült ki, hogy felzavarta a vizeket.

Bennem föl sem vetődött a sikeresség kérdése, egészen másképpen viszonyultam hozzá: egy feladat becsületes véghezvitele elé állítottam magamat, és ez tartott sokféle fölemelő kudarccal együtt csaknem húsz évig.

A könyv sikerét látva némi tépelődés vagy ahogyan a mi köreinkben mondják, tusakodás meg az önmagammal való szembenézés után eldöntöttem, hogy mindenképpen odaadok egy évet az életemből, és megyek a könyv után. Nagyon sok helyen voltam, de nem a könyv szerzőjeként „léptem fel”. Meg szerettem volna ismerni és érteni, látni szerettem volna, hogy mit tesz a könyv az olvasók arcával. Egy regény mérhetetlenül több, mint a regényíró.

Most viszont egészen más helyzetben vagyok, ugyanis a Kitelepítés előtt már készen volt több mint száz történetre rúgó anyagom, de az összegyűjtött és megírt történetekből kevesebb, mint ötöt használtam fel az új regényben, mert egészen mást kért ez a könyv.

Bedeszkázott ablakok kezdtek egyszer csak kinyílni előttem, úgyhogy olyan térségekre, tájakra, eseményekre, emberi kapcsolatokra, történelmi relációkra láttam rá, amelyekről sejtelmem sem volt korábban.

Ebben a könyvben van néhány pillérszöveg. Meg kellett írni dr. Szép Lukács történetét, föl kellett tárnom Richard Weisberg életének azt a szakaszát, amit csak a román királyi titkosszolgálati jelentésekkel, majd később a kommunista elhárítás segítségével lehetett felépíteni, el kellett dönteni, hogyan jelenik meg ebben az építményben Szentéletű Ferenc. Mindig sokféle út kínálkozik, de csak egyetlenegy a tiéd.

Miután ezek az anyagok megszülettek, hagyni kellett, hogy a szerkezet megszülje magát, egészen másként, mint a Kitelepítés. Ha úgy tetszik, a Kitelepítés egy lélegzet, az Illegalisták meg a levegő kapkodása. Légszomjregény. Ráadásul több nyelvi regisztert kért a szöveg, ezeket mind meg kellett tanulni az írás folyamatában. És hát ott bujkál benne a bibliai forma.

2022 egyik irodalmi szenzációja volt Visky András regénye, a Kitelepítés, amely egyebek mellett elnyerte az Artisjus Irodalmi Díjat és a Margó-díjat. 2025. október 20-án jelent meg az Illegalisták (borítóterv: Féder Márta) a Jelenkor Kiadónál, amely egyszerre folytatása és előzménye a Kitelepítésnek. „Az Illegalisták szereplői valamennyien valóságos személyek, de a legvalóságosabbá az elbeszélés teszi őket."

Ha azt mondom, hogy a regény Visky Ferenc, a szerző édesapja börtönéveinek és rabtársainak története, az erdélyi Bethánia Mozgalom története vagy a mártírok története, akkor nem mondok igazat. Megjelenik a regényben Szentéletű Ferenc nevű szereplő, megjelennek a bethánisták, de mindennek értelmezése az olvasóra bízott feladat.

"Semmivel sem bírunk, csak a történetünkkel – visszhangozza a trilógia második könyve az elsőt. Ne rémüljünk meg, ha a folytatást olvasva arra a felismerésre jutunk, hogy az ötvenes évek szelleme itt van velünk! Már csak azért se, mert az emberi méltóság megóvása mindig adott lehetőség, a szabadságnak az ember számára nincs más alternatívája. Szabad ember az, aki nem okoz másoknak szenvedést. A legjobb védekezés a feltámadás.”

Forrás: Jelenkor Kiadó Facebook-oldala. 

A könyv 2025. október 22-től kapható a budapesti Ráday Ház Bibliás Könyvesboltjában (Ráday utca 28).

Az Illegalisták olyan cím, amiben minden áldott alkalommal hasra lehet esni. Botlatókő. Amikor megpróbálom kimondani, sokszor illuzionistákat mondok, te viszont, ha jól értettem, elmaszatolod az illegalisták fogalmának jelentését, ami ugyancsak bátor tett.

Maszatolni talán nem maszatolom el, inkább kifordítom azonnali jelentéseiből. Szándékom szerint legalábbis. Ha valaki, akkor a Názáreti például biztosan illegalista. Sőt a legnagyobbak közül való. És ő meg is maradt annak. Földi életében a hatalom, az uralomgyakorlás ha meg is kísértette, szelíden ellenállt neki. A keresztény egyházak és gyülekezetek uralmi vágya aligha krisztusi örökség. A gyülekezetvezetők látványos meggazdagodása pedig színtiszta árulás. Már a rókáknak sincs barlangjuk, sőt a vaddisznócsaládoknak sem, őket is kiforgatták otthonaikból, a városközpontban kóborolnak, mert nincs hova lehajtsák a fejüket.

Komoly tehertételként elvállaltad azt is, hogy 2024-ben egyházunkban az Élő Ige évének a fővédnöke leszel.

Az Élő Ige évének nehézsége, hogy valaminek a képviseletében kellett megjelenni. Egy regényíró egyébként csak önmagát bírja képviselni, ezt a rezgő semmiséget. Az akkori megszólítottságra nem tudtam nemet mondani, mert egy felsőbb akarat hangját hallottam benne. Lehetett érezni a levegőben, hogy nehéz helyzetben van az egyház, de hát ha kiteszi magát az Élő Igének, ez annak a jele, hogy talán öntudatlanul – de ez mindegy –, a Lélek átvilágításával és bizony a lehetséges összeomlással is kész szembenézni.

Az egyház ma már sokkal több problémával él a világban, mint egy évvel korábban, és ez szemmel láthatóan előnyére van vagy lehetne.

Író vagyok, abban a helyzetben – és most is – engem nagyon érdekel(t), milyen nyelvet beszél az egyház.

Úgy érted, hogy érthetőt vagy érthetetlent?

Nem feltétlenül. Amikor túlzottan érthető az egyház nyelve, az nagyon súlyos problémákat fedhet el. Amikor pedig teljesen érthetetlen, az olykor lehet jó állapot, mert élessé válnak a jelentések. Az Élő Ige évének megnyitásakor a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét írtam át, ahol ahogy mondani szoktuk, a hit hősei vannak felsorolva. Bár nem szeretem a hős kifejezést, szerintem félrevezető.

Mi a baj vele?

Nincs is benne a szent szövegben a szó, hanem csak a fejezet címében. Az újabb fordítás finomított ezen, példaképeknek nevezi a hit hőseit. Ott van például a hit hősei között Sámson, akinek a történetét illik nagy elbukásként értelmezni – én nem így értelmezem. Jézus útja is a nagy golgotai elbukáshoz vezetett. A kérdés mindig az, feltámadunk-e az elbukásból, meg tudunk-e újulni az arcra esésből és arcvesztésből.
De ott van az Ábrahám, aki egyáltalán nem hőse a saját életének, ő úgy élt, hogy kifinomuljon a hallása és meghallja az Örökkévalót. Ha végignézzük ezt a tüneményes listát, azt látjuk, hogy nem az elbukás a katasztrófa, hanem a feltámadás kimódolt és eltökélt visszautasítása.
Missziói üzenete a feltámadásnak van, és nem a bukás miatti bőséges magyarázatoknak. Aminek része az „ellenség” megnevezése és szenvedélyes gyalázása.

A regényben valós emberek valós történetét használod, akik most megszületnek regényhősként. Korábban úgy fogalmaztál, hogy mellettük az ember nem Isten létét kérdőjelezte már meg, hanem a saját autentikus létezésében kezdett kételkedni. Számoltál-e azzal, hogy létrejön ugyanaz az élmény az olvasóban, ami a beszélők mellett létrejött annak idején a hallgatókban?

Nagyon érdekelt a tanítványság és tanúságtevés kérdése. Mit jelent tanúságot tenni? A tanúságtevés a mártírium egy formája. Tanúságot hitelesen az tesz, aki eltűnik a tanúságtevésben. Ha nem tűnik el, akkor elfedi az alapító eseményt.

A Galata-levélben azt a zseniális mondatot írja le Pál, hogy ti esztelen galaták, kicsoda igézett meg benneteket, hiszen úgy írtuk le közöttetek a Krisztust, mintha közöttetek feszíttetett volna meg? – A tanúságtevés ezt jelenti.

Tettessé válni és ismét tettessé válni. Tehát belelépünk a jelen idejű megváltásba. Amire mondhatatlanul rászorulok. A könyv szereplőire úgy tekintek, mint akik a boldogság feladatának a terhét is rám helyezték, sőt a mi nemzedékünkre, meg persze az utánunk jövő nemzedékre. Nagyon nehéz teher. A múltbéli szenvedés terhe könnyebbnek látszik előttem, de az, hogy boldog légy ezzel az örökséggel, iszonyatosan nehéz. Alig lehet kezdeni vele valamit.
Ez olyan, mintha rólad vagy rólam írták volna a boldogmondásokat a Máté evangéliumában, pedig azok a boldogmondások egy kihalt emberi fajról szólnak. Mert a boldogságnak olyan formái jelennek meg bennük, amelyek számunkra teljesen ismeretlenek. Mintha nem ezeket a formákat üldöznénk a nap 24 órájában kimerülésig. Megtapasztaltam, hogy a Hegyi beszédben javasolt boldogság valóságos és kisajátíthatatlan. Az egyén boldogsága összeér a közösségével, és fordítva.

Dr. Széplaki Kálmán kapcsán fogalmaztad meg, hogy ő hitt abban a kálvini alapvetésben, hogy az egyháznak van politikai szerepe. Szerinted van az egyháznak politikai szerepe? Ha igen, akkor micsoda? Ő azt hiszem, prófétai szerepet jelölt meg az egyház számára.

Volt-e az egyház Urának politikai szerepe?

Szerintem nem.

Hogyne lett volna, meg kellett ölni.

Ez politikai szerep?

Hogyne. Hiszen a népre hivatkozva tették el láb alól.

„Jobb, hogyha egy ember hal meg a népért?” De miért mondod ezt politikai szerepnek? Ez nem pusztán üdvtörténeti kérdés?

Ahogy itt ülünk, a történelemben vagyunk benne. Az, hogy mi üdvtörténetként értelmezzük, abból nem következik, hogy ne lett volna történelem- és civilizációformáló. Jézus ugyanúgy a történelem szereplője, mint Pilátus. Emberségük, választásaik, döntéseik tekintetében semmi különbség nem volt közöttük. Az a mondat, hogy inkább egy ember haljon meg a népért, akkor igaz, ha az az ember, aki meghal, én vagyok, és amennyiben a saját szabad választásom. Ezt a szerepet nem oszthatom ki másnak.

Hogyne volna az egyháznak politikai szerepe akkor, amikor a társadalom szellemi higiénéjével foglalkozik? Amennyiben persze valóban foglalkozik.

Nagyon is van az egyháznak politikai szerepe: a periférián levés. Szellemi és spirituális értelemben tükröt tartani a kornak, amiben él. Szabadon, szeretettel, elfogadással. Olyan nyelven beszélni a nyilvánosságban, ami világossá teszi, hogy nem a győztesek oldalán áll, mert ez egy teljességgel idegen szerep a számára. Az egyház politikai szerepe az, hogy maradjon a periférián. Amiképpen az alapítója.

Van egy mondat az Illegalistákban, talán már az első oldalon. Ez a mondat később született, mint maga a könyv, tehát bele kellett írni. Így hangzik: „A legjobb védekezés a feltámadás”. Ez jól leírja az egyház ’80-as évekbeli szerepét, a ’60-as évekbeli szerepét, az ’50-es évekbeli szerepét. Vannak történelmi pillanatok, amikor az intézményi fennmaradás imperatívusza helyett a lelkek megszólítása, a testvériség underground gyakorlása kerül előtérbe. Az egyháznak politikai értelemben kedvezőnek látszó helyzetek a szakadék felé nyitnak széles utat.

Az egyház Urának életben maradnia nagyon könnyű döntés lett volna. De Ő annak a példáját hozta, hogy nem kell bizonyos helyzetekben győzni, mert az egyháznak az első és legintenzívebb és legragyogóbb üzenete a feltámadás volt, nem a túlélés. Ha elveszítjük a hitünket a feltámadásban, nincs közvetíthető üzenet. Óhatatlanul a wellness-egyház korába lépünk.

A kereszténység egyik legabszurdabb üzenete igenis a feltámadás, ezért a könyv többször is tematizálja: lehet-e feltámadni és lehet-e más embernek lenni, és mit jelent ez, hogy valaki más emberré lesz? Ez az, amit a keresztény gondolatkörben megtérésnek nevezünk.

Az egyház a feltámadásnak a tere. Ha az egyházban nincsenek feltámadások, megszűnik.

A regény elején elmagyarázod a bethánisták fogalmát egy példázatban. Már-már az fogalmazódott meg bennem, hogy csak nem azt akarod mondani, hogy a parázna nők és a vámszedők megelőznek bennünket az Isten országában?

Ezt nem én mondom, hanem az evangélium mondja. De hát szemmel láthatólag megelőznek bennünket. Szeretném, ha az olvasónak is eszébe jutna az evangéliumi mondat.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez a prológus utáni első fejezete a spirituális ars poeticája, nem tudom. Ezt a bátorságot kaptam írás közben, ezt a majdhogynem könnyed, légies, poétikus magától értetődőséget. Belemerültem a szövegbe, megnéztem a hagyományait és többszörösen is fölragyogott bennem a Lélek, hogy hát igen, én lehet, hogy jól érezném magam Bethániában. Lázár mellett is, aki mégiscsak egy kudarctörténet, de egyes hagyományok szerint Mária Magdolnának is köze volt Bethániához. Éppen Jézus megkenetésének története veti fel ezeket az írásértelmezési gyönyörűségeket.

Szeretem Mártát is, akin látszik, hogy nagyon mélyen hívő. Abban is látszik, hogy nem udvariaskodja el a helyzetet. Nem a szolidaritását fejezi ki Jézus felé, hanem nyíltan vállalja: Jézus, ezt elszúrtad! Az egyetlen valóság a halál.

Mindig Márta a hunyó ennek a történetnek az értelmezésében, mert mi valahogy szeretjük, hogyha van kire mutogatni. De szeretnék én olyan hunyó lenni, mint Márta! Bizony, nagyon szeretnék!

Nagyon megszerettem ezeket az embereket, az ötvenes évek bethánistáit. Azok a történetek, amelyek később elmesélődnek a könyvben, ebből a bethániai helyzetből robbannak ki.

A Kitelepítésnél egy társadalmi seb kibeszélésének a lehetősége már ott volt a címben, sokan tudtak azonosulni vele, akik a ti történeteteket esetleg addig nem ismerték.

Az Illegalistákban is egy mindmáig tátongó társadalmi seb megérintése történik. A regény egyszerre két dolgot visz véghez. Végrehajt egy valóságrekonstrukciót, miközben nagyon is személyes, egy családra és környezetére szabott, partikuláris történetet beszél el. A lélegző forma teszi ezt egyszerre otthonossá, univerzálissá, átélhetővé mások számára is.

Én abban vagyok érdekelt, hogy tágabb olvasói közösséget szólítsak meg, és felhívjam a figyelmet arra, hogy a történelem elzárt mozgásainak is a közös tapasztalatok, a közös emlékezet tárházában van a helye.

Jó, ha gondolunk erre, hogy mindabból vagyunk, ami megtörtént velünk. 

Nem voltunk jelen, mégis a mi életünk abból formálódik, abból az emlékezetből, kulturális tradícióból vagy elhallgatásból szökken szárba. Mindez a jelenünk része.
A regény pedig azért tud jelentős tett lenni, ha az olvasó felismeri magát benne. A saját családját, a családjának a történeteit, önmagát, a társadalmi viszonyrendszereket, még akkor is, hogyha egészen más kulturális környezetben zajlottak, mint amiket a regény elmesél.

Általánosságban véve nincsen túl sok történetünk nekünk, valamiképpen összetartozó embereknek. Sőt, azt akarom mondani, hogy szerkezetileg, strukturálisan a történeteink nagyon is megegyeznek egymással.

Ha viszont a Kitelepítés blaszfémiagyanús, az Illegalisták halmozottan az.

Ahelyett, hogy vígasztalnál, azt üzened nekem, hogy a hívő olvasók máglyán fognak megégetni engem.

Kövezésre gondoltam, úgyhogy készítheted a kenyereket.

Igen, valóban, a kövezés megfordításának kísérlete is helyet kapott a könyvben. (Nevet.) Hiszen valóban az a valódi kérdés, hogy eltalált-e a kenyér? Az Életnek Kenyere. A kő könnyen eltalál bennünket, de abból nincs megváltás. A megváltás abból van, hogyha a kenyér is eltalál.

Az olvasóim tudják, hogy a Szentíráson, a Biblia nyelvén, a bibliai történeteken nőttem fel. Kevés olyan blaszfém irodalmi korpuszt ismerek, mint a Biblia. Jézust a blaszfémia vádjával ölik meg. Valójában örülnék annak, ha az egyház nem volna ilyen polgári módon jól fésült, hogy még az olajok is szép rendben pompáznak a haján, csak nem biztos, hogy ez amaz olaj, ami lecsorog az Áron szakállán a köntöse pereméig, és boldogan lehet táncolni a megváltás örömében.

Az egyház története a blaszfémia története. Reformáció sincs blaszfémia nélkül. A reformáció ikonoklaszta vallások előtt nyitott utat, kérdés persze, hogy jól járt-e a szenvedélyes képrombolással. Lehet persze, hogy Luther nem szögezte ki a 95 tételt a genfi templom ajtajára, de ez már mindegy, a mi képzeletünknek részévé vált, látjuk függeni a tételeket a templomajtón. Szívünk hústábláin biztosan függenek, és ez sokkal lényegesebb. Blaszfém tett, amikor Luther azt mondja, hogy itt állok, másként nem tehetek, amivel egyszersmind azt jelenti ki, hogy ő a maga részéről már nem tud visszalépni. A Lélek eltorlaszolta mögötte az utat.  

Írhatnék én is olyan hitbuzgalmi irodalmat, ami nem zavarná fel a vallási vizeket. Csak ha nem zavarjuk fel a vizeket, nincs gyógyulás. 

A Genezáreti-tó vizét persze nem én zavarom fel, eszembe sem jutna, hiszen én egy gyáva ember vagyok. A vizeket az angyalok zavarják fel írás közben, és én nem tudom egy angyalnak sem azt mondani, hogy vond vissza, kérlek, a szárnyadat, nem merem leírni, amit mondasz nekem. Nem feddem meg az angyalt, amiért belecsüng a szárnya a képernyőmbe. Az író írás közben nagyon sokszor megvakul, és valóságos megragadottságból születik a szöveg. Közben nagyon sokszor felkínáltatik neki a gyávaság vagy a vicceskedés széles útja. Szeretem a humort, az evangélium is tele van vele, de a tetszeni akaró vicceskedést megvetem.

Valószínűleg fölöslegesen próbálnám meg belőled annak a romantikus missziói látásnak az igazolását kipréselni, hogy a kereszténységnek vonzónak kell lennie.

Valóságosnak kell lennie, vonzónak semmiképpen sem. Úgy kell megkerülhetetlennek lennie, hogy folyamatosan felajánlja: kerüljetek meg! Fel kell ajánlani ezt a szabadságot is. Amennyiben persze valóságos, úgy megkerülhetetlen is egyszersmind. Vonzónak lenni: ez piaci működésre, logikára vall. Hagyjuk ezt. A Lélek és a szentség kiáradása nem piaci esemény. A piacosítási kísérletek nem kongruensek a keresztény gondolattal.

A Kossuth-díj sorsfordulat volt a számodra? A Római levél egy szakaszával vetted ezt tudomásul: non est volentis…

Abban a pillanatban jött ez, amikor már tisztázódott a Kitelepítéssel kapcsolatos viszonyom. A siker nem mérhető össze azzal, hogy négyszáz emberrel találkozom egy térben, akik nem pusztán kérdéseket tesznek fel a könyvről, hanem a saját történeteiket is beleszövik a könyv elbeszélésébe. Azt is mondhatnám, megismertem Magyarországot, olyan sok addig ismeretlen helyen jártam.

Tehát a könyv megnyitotta a maga terét, emberek elkezdtek belelépni. Óriási ajándék volna, ha ez történne az Illegalistákkal is, meglátjuk, nem tudom, mi fog történni.

Túl vagyok a Kossuth-díj-baleseten, felépültem belőle, nagyon hamar átadtam azoknak, akiket ez megillet. Kaptam szeretetet és kaptam bántást is miatta. Egy díjtól nagyon hamar meg kell szabadulni.

Hogyan szabadulsz meg egy díjtól? Ennek a terhe már rajtad van.

Nem lehet összehasonlítani egy díjat a regényírás iszonyatosan intenzív lobogásával, amikor megsüketülsz és megvakulsz minden dolgok iránt. Az Illegalistákat nem egy Kossuth-díjas író írta, hanem egy olyan író, aki tele volt izgalommal és intellektuális boldogsággal, amikor elkezdte olvasni a titkosszolgálati anyagokat, és összehasonlította a királyi Románia titkosszolgálati anyagait az ötvenes évek kommunizmusának az anyagaival, majd a Securitate anyagaival, és abból megpróbálja rekonstruálni a valóságot. Mindeközben személyesen ismeri azt a személyt, akiről mindezt írták, hallja a hangját.

Engem igenis mélységes felismeréspillanatokkal ajándékozott meg az Illegalisták, mert azokat az embereket, akiket ismertem, most még mélyebben megismertem, mert megpróbáltam valóban közel menni hozzájuk. Látom, hogyan „élődtek le” olykor ezek az életek elképesztő veszteségekkel, miközben én nagyon ritkán hallottam őket panaszkodni a szenvedéseik miatt.

Ennek mi az oka szerinted?

Otthon voltak a világban, megtalálták a saját életüket, mindig a saját életük irányába szöktek.

Nehéz lehet a saját valóságunk is, olykor nehezen kibírható helyzeteket produkál, de nem a valóságból kell disszidálnunk, hanem mindig a saját életünk irányába kellene megpróbálni szökni, hogy azt teljesítsük be. Megismételhetetlen esemény, fogadjuk be szeretettel és bátran a történelemben mindegyre hajléktalanná váló önmagunkat!

2023-ban a hét közül az egyik testvér elment, előrement a szüleitekkel való találkozásba. Neked volt egy olyan megfogalmazásod, hogy hét lélekből vagy, amelyből a Lídia nevű lélekrész visszavonhatatlanul kiszakadt.

Nekem volt talán valami miatt a legnehezebb elengednem őt a hat gyerekből, és ennek még mindig nem tudom a magyarázatát. Ezzel biztosan valamiképpen összefügg, hogy én hetedik gyerekként úgy gondoltam, hogy a hét mindig hét marad, amíg a világ létezik.
Ahogy a szüleim halálának ténye is feldolgozhatatlan volt. Valahol mélyen azt hittem, hogy esztétikusabb elragadtatásban lesz részük. Lám-lám, jobban kiegyeztem volna a giccsel, mint a halál iszonyatos valóságával.

Reggel, amikor Lídia halálának híre érkezett, éppen az Eszter könyvét olvastam, és arra gondoltam, hogy Lídia bement a királyhoz, hogy mi életben maradjunk. Ha nem ment volna be a királyhoz, akkor lehet, hogy már nem is léteznénk.

Lídia a Megváltóhoz ment be: adj még nekik időt! Látod, hogy árulók, de adj még nekik időt!

Képek: Füle Tamás