Újra ősz van, az iskolakezdés ideje. Amikor ezt olvassák, nyilván sokan legyintenek: na és, nincs ebben semmi új, minden úgy történt, ahogy lenni szokott. A tanárok elfoglalták katedráikat, a diákok immár – ki örömmel, ki kényszerből – beálltak a sorba a tantervben meghatározott átadandó tudásért. Mert hát tanulni mégiscsak muszáj, az elsajátítanivaló tananyag sok, az elvárás egyre nő, a munkaerőpiac pedig egyértelműen bizonyítja: a tudás valóban hatalom.

Bizony, nagy fejtörést okoz a szülőknek, hogy gyermeküket melyik iskolába írassák be. A szomszédok, ismerősök egymástól kérnek referenciákat, hiszen még a döntéshozatal előtt tudni szeretnék, hogy milyenek a tanárok, milyen az iskola felszereltsége, és nem utolsósorban hogy a nebulók milyen esélyekkel léphetnek tovább a felsőbb oktatási intézményekbe. Tanulni és tudni. Igen, ez minden céltudatos szülő vágya, s már-már maguk előtt látják, ahogy gyermekeik habzsolják a tudományt.

Ugye ismerős? Hát persze, hogy ismerős, hiszen valamilyen módon szinte mindenki érintett. Mindannyiunknak szükségünk van tudásra, sőt még az idősebb generáció is – a talpon maradás érdekében – folyamatos tanulásra, képzésre, önképzésre van késztetve, mi több, kényszerítve. A nagy kérdés azonban az, hogy elegendő-e ez a tudás minden tekintetben? Szabad-e ennyire egyoldalúnak lenni?

A napokban ismét föllapoztam a 139. zsoltárt. Nagyon szeretem. Sok kiemelendő verset találunk benne, bár az is igaz, hogy az egész, úgy, ahogy van, kiemelendő, annyira egységes, annyira rólunk szóló, még akkor is, ha talán olykor a 19. verstől a 22. versig terjedő szakaszt elhagynánk. Lassan, ünnepélyesen, de legfőképpen átélve, magamra alkalmazva kezdtem olvasni. S ahogy haladtam, egyszer csak a következő kijelentésre lettem figyelmes: „… és lelkem jól tudja ezt.” (14. vers) Hogyan? Miről van szó? Mi, emberek, ugyanis állandóan a fejünket akarjuk teletömni, akár egy könyvtárt, és azt szeretnénk, ha gyermekeink is erre törekednének. De vajon mi ez az ész és lélek kettősség? Mindig a racionalitást keressük, a logikust, az objektívet, az egzakt információt, mindent ésszel akarunk fölfogni, így hát okkal lepődünk meg ezen az ima-közlésen, ezen az alázatos megvalláson.

Igen, a léleknek is van tudása. Talán nem véletlen, hogy az ókeresztény korban, különösen Evagriosznál (345k–399) nagy hangsúlyt kapott a nousz, a lelki-értelmi megismerőképesség kifejezése. Szerinte a nousz (értelem) az a „belső Sínai-hegy”, ahol a lélek az Istennel való találkozást élheti át, s az isteni valóság szemlélésében gyakorolhatja magát. Pál apostol egyenesen lelki emberről beszél, akiben Krisztus-értelem (nousz) van (1Kor 2,6–16).  De bárhogy vélekedünk is, azt bizonnyal mindannyian megtapasztaltuk, hogy vannak dolgok, amelyeket ésszel nem tudunk fölfogni – ilyen maga az élet is mint jelenség, vagy a transzcendens iránti vágy és fogékonyság, és még folytathatnánk –, a lelkünkkel azonban mégis megbízható információt találunk. Megértünk valamit a megérthetetlenből. Persze itt a megértés inkább tudás – nem véletlenül olvashatjuk e kifejezést –, amely ugyan még sok fölfedésre váró titkot és kérdést tartalmaz, de a legfontosabbat már bírja, ismeri, amelyhez a részletek már alapvetően semmi olyat nem adnak hozzá, ami döntően a lényeget érintené, és bár az összetevők megismerésében elmélyítenek, finomítanak, ám e részletek újabb eszközzé válnak, amelyek még inkább fokozzák csodálatunkat. És erre világít rá a már említett 14. vers is.  „Magasztallak téged, / mert félelmetes vagy és csodálatos; / csodálatosak alkotásaid, / és lelkem jól tudja ezt.”

Mi az, amit a zsoltáros lelke tud? Tudja, hogy van Isten, bár minden istenérv pusztán elbizakodott kísérlet a bizonyításhoz. Tehát nem keres sem elméleteket, sem képleteket, és a számítások próbáját, ellenőrzését sem kívánja elvégezni. Tudja, hogy félelmetes és csodálatos az Úr, és ezért magasztalni is tudja. És tudja azt is, hogy Isten, teremtő Isten, s hogy az ő alkotásai „igen jók”, sőt, még azt is tudja, hogy jelen van az ő életében. Nem véletlen, hogy már a 6. versben ezt írja: „Csodálatos nekem ez a tudás, / igen magas, nem tudom felfogni.” S bár nem érti e tudást, mégis bőven elegendő ahhoz, hogy immár imádja Őt. Leborul előtte, dicsőíti, hitet tesz, hozzáfordul, önvizsgálatért könyörög, és ez mind-mind az ő tudásának, pontosabban a lélek tudásának eredménye. Mi ehhez képest a csupán tárgyilagosság elvéhez ragaszkodó ész ismerete?! Összemérhető-e vele a sok elfelejtett tudományos disszertáció? Igaz, ezt a tudást semmilyen bizottság előtt sem lehet megvédeni, de nincs is rá szükség. Ez a lélek tudása. A léleké, amelyen keresztül Isten oktat, ha kell, int, ugyanakkor föl is emel, mégpedig abba az elkülönített és megszentelt magasságba, amelyben Őt hallgatva iskolásokká, sőt, tanítványokká válhatunk.

Ősz van. Az iskolakezdés ideje. No, nem mintha Isten a kezdést évszakhoz kötné, de ha még nem iratkoztunk be az ő iskolájába, ne halasszuk tovább! S hogy magunk is érezzük ennek fontosságát, meg kell vizsgálni, hogy miből is áll a mi tudásunk. Csupán korszerű technikai-informatikai, pénzügyi és marketing ismeretekből? Vajon az „évmilliók” helyét átvette-e a „teremtette”? Magunkévá tettük-e, hogy „Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” (Zsid 11,3) A két tudást párhuzamba állítva talán már magunk is látjuk az isteni referencia keresésének hiányát, és esetleg észrevesszük az aránytalan eltolódást is. Szerezzünk tudást a lélek számára! Váljék elemi szükségletté, hogy aztán fölsőbb osztályba léphessünk, és Isten munkaerőpiacán is megálljuk helyünket. Keressük ezt a tudást, hogy Jóbbal együtt elmondhassuk: „… én tudom, / hogy az én megváltóm él, / és utoljára megáll a por fölött, / és ha ez a bőröm szertefoszlik is, / testem nélkül is meglátom az Istent. / Saját magam látom meg őt, / tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, / bár veséim is megemésztetnek.”  (Jób 19,25-27) Vajon mit tehet ehhez a medicina? Pál apostol pedig egyszerűen és tömören így vall: „… tudom, kiben hiszek…” (2Tim 1,12) Dávid, Jób és Pál tudása minden emberi tudományt meghalad. Ez a lélek tudása.

Képek: Füle Tamás