Az igazat megvallva, bennem az első óra hagyott a legnagyobb nyomot. Mintegy búvópatakként végig kísért a többi órán, sőt, olykor-olykor, amikor dolgozni mentem, hittanórára tartottam és kétségeim támadtak, felmerült bennem, hogy miért gondoljuk, hogy a lelkészi szolgálat kihívás? Hadd fogalmazzak pontosabban: miért gondoljuk, hogy a lelkészi szolgálat másfajta kihívás?

Az egész félév során olyan kérdéseket vettünk végig, amely minden felnőtt ember életében kihívást jelent: pénz, hatalom, szexualitás, család, a vállalkozás növekedése (intézmények), siker-sikertelenség, konfliktusok felvállalása. A szeminárium címe miatt úgy álltunk ezekhez, mint amelyek a legnagyobb kihívásai a lelkészi szolgálatnak. De hát ez minden ember életében megvan! Egy katona hogyan tudná kialakítani a családja egységét, ha 3-4 évente külszolgálatot vállal? Egy bíró hogyan tudná megőrizni a lelki egészségét, ha a jogértelmezése folytán emberek szabadságáról dönthet (hatalom)? Hogy nem hűl ki egy házasság 5-10-20 év együttélés után (szexualitás)? Hogyan viseljük azt a krízist, amikor a vállalkozásunk növekedik? Pl. édesapám, amikor gyermekotthon-igazgató lett, egyetlen államigondozott-intézmény tartozott hozzá, tizenöt év múlva, amikor kényszerűségből váltott, négy intézményt adott át az utódjának. Nővérem a munkahelyén három év alatt jogi főosztályvezető lett. Vezetőként milyen konfliktusokat szükséges felvállalnia? Hogyan viseli a hatalom ugrásszerű növekedését? A nyár folyamán kertépítő segédmunkásként dolgoztam, egyik nap rám bíztak egy feladatot, és nem tudtam ellátni. Először bíztak meg valamivel, és nem jól csináltam meg (sikertelenség). Milyen lehet újra és újra visszamenni oda dolgozni, ahol nem értem el a tőlem elvárt növekedést?

A fentebb említett krízisek minden ember életében előfordulnak. Nagyképűség lenne azt állítani, hogy csak mi, lelkészek találkozunk ezekkel a kihívásokkal. Mégis, miért nehezebb ezt a terhet elhordozni, mint más szakmában? Miért lesz a lelkészi szolgálat más?

Nem éppen könnyebbnek kéne lennie? Hiszen a lelkész – szigorúan elméletben – hitben meggyökerezett presbitériummal, baráti körrel van körülvéve. A lelkész munkaidejébe tartozik az Isten-kapcsolatban való elmélyülés. 150-200 fős kapcsolati háló áll mögötte és vállalja fel az anyagi kihívásait. Gyermekeit más keresztyén szülők gyermekei veszik körbe. Országosan, sőt világszinten kiterjedt támogatói rendszer áll mögötte. Ki számára nyitott annyira a világ, mint egy lelkésznek? Mehet Amerikába, Ausztráliába, Svájcba munkát vállalni. Izraelben szívesen várják ösztöndíjasként. Afrikába missziós tanulmányútra mehet, amelyet a munkáltatója (Zsinat) finanszíroz. (Hadd hangsúlyozzam újra: én is tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyen a szolgálat.)

Micsoda munkahely! Mégis miért választják olyan kevesen ezt a hivatást? Miért állunk úgy a lelkipásztorsághoz, hogy a kiégés elkerülhetetlen, inkább csak az ideje a kérdés?

Az élet alapvető nehézségei mégis mitől lesznek a lelkészi szolgálat legnagyobb kihívásai? Egy krízis mitől lesz a lelkészi szolgálatban nagyobb kihívás, mint a társadalom bármely más területén?

A lelkész két fronton vív háborút.

A földi szinten először. A lelkipásztor nem belesodródik ezekbe a kihívásokba, hanem beleáll. A lelkész maga vállalja fel ezeket a kríziseket. Nem a világ hozza számára elő, hanem ő megy a krízis elébe. Sőt, ezek mind egyszerre jönnek.

Bár Ravasz László Szerb Antalra használta az ubiquiter (mindenütt jelen lévő) szót, mégis mondhatjuk, hogy a lelkész is ilyen ubiquiter. Mindenhol megtalálható, mindennel megkereshető, mindenről tud teológiai reflexiót megfogalmazni. Ám a lelkész mégis magából tud igazán dolgozni. Azt tudja csak átadni, amit maga is átélt. Azt tudja hitelesen továbbadni, amit maga is szinte átszenvedett magán. „Amit másban lángra akarsz gyújtani, annak benned is égni kell!” – juthat eszünkbe Augustinus.

A legnagyobb földi problémákhoz kell tudnia teológiai, illetve személyes reflexiót is hoznia, hiszen így tudja csak átadni hitelesen, mi segíthet.

Ilyen és ehhez hasonló elvárások tornyosulnak a lelkész elé: a saját életén mutassa meg, hogyan működik egy jó házasság, hogyan lehet jól menedzselni egy épület átvételét, hogyan lehet hívő, keresztyén, rendes gyermekeket nevelni stb.!

A helyzet komplexitását növeli, hogy a lelkészhez akkor is fordulnak tanácsért, meghallgatásért vagy pusztán megértésért, amikor az élethelyzetéből adódóan nem tud mit kezdeni a problémával. Micsoda nehézség lehet 25-26 évesen, friss diplomával, egy karrier elején beszélgetni egy gyülekezeti taggal, aki éppen most ment nyugdíjba, és nem tud mit kezdeni a hirtelen felszabadult idejével? Az egyszerű empátián túl nem kellene még valamit adni, ami helyzet- és emberspecifikus?

Véleményem szerint ez csak akkor lehetséges, ha az illető a teológiai éveket nem csak túlélte, nem csupán valamilyen elvárásnak vagy az átlag lelkészképnek akart megfelelni, hanem az egész teológiát, az egész krisztocentrikus tudományt, az egész Jézus-történetet adaptálta, magáévá tette, magán átszenvedte és úgy kerül ki a tanulmányaiból. Nyilván nem hagyja abba ezt az „átszenvedést”, de csak így tudja az evangélium egzisztenciálisan is megragadni. Ha megtörténik ez a megragadottság, akkor tud jól viszonyulni minden kihíváshoz, mindenki kihívásához.

Tehát a földi kihívás a gyülekezet oldaláról támadó elvárásokat jelenti, amelyet ún. „egzisztenciális megragadottsággal” tud kiküszöbölni.

Ám a lelki szinten élesedik ki igazán a kihívás, hiszen: „…mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen…” (Ef 6,12) Az igazi harc a lelki dimenzióban történik. Hiszen a lelkipásztor nagyobb közösség lelki életében játszik vezető szerepet. Ha a lelkész elbukik nagyobb, botrányt, nagyobb megbotránkozást vált ki, sőt, neadjisten, egyes hívők eltávolodhatnak Krisztustól, ha a lelkészben nincs meg az előbb említett megragadottság! Ebből egyenesen következik, hogy a Sátánnak is nagyobb eredmény, ha egy ilyen hívő embert győz le a kísértésével, vagy éppen sodorja a képmutatás bűnébe.

Pontosan úgy van ez, mint a mesterlövészeknél. Ezek a katonák több napon keresztül fekszenek egy búvóhelyen és várnak arra, hogy egy magasrangú tisztet meglássanak. A mesterlövészek nem lőnek mindenkire, nem lövik a közkatonákat, hanem a kiemelt, a presztízzsel bíró tiszteket célozzák.

A lelkipásztor maga veszi fel ezt a tábornoki jelzést, maga tünteti fel magát, és ajánlja magát a lövések célpontjául.

Ez az igazi kihívás. Ettől lesz igazán kihívás a lelkipásztori szolgálat. Ezért lesz egy átlagos életviteli krízis a lelkész legnagyobb kihívásai között. A Sátán minden fronton arra készül, hogy szétdobálja a mi életünket. Megtörje a házassági egységünk, szétzilálja a családi egységet, konfliktust vigyen a gyülekezetbe, elégedetlenséget támasszon anyagilag, hitéletileg stb. Ettől az elkerülhetetlen támadástól lesz az egyszerű krízis a lelkész számára hitéleti buktató, sőt, a legnagyobb kihívás.

A lelkész egyetlen kiútja ebből a körből a Krisztusban való elmélyülés.

Ám még egy kérdés nem hagyott nyugodni a szeminárium kapcsán. Én magam milyen lelkész szeretnék lenni? Akarok mindenre egzakt válaszokat adni? Természetesen nem. Szeretnék mindent egyedül menedzselni? Természetesen nem. Vágyom arra, hogy mindenki féljen tőlem, és ne vitatkozzanak velem? Természetesen nem. Szeretnék hibátlan gyermekeket, konfliktus nélküli házaséletet? Természetesen igen – de nem lehetséges… Szeretném, hogy a templomba járók a legérettebb hívőt és „legjobb embert” lássák bennem? Természtesen nem! Ám megengedik-e majd ezt a gyülekezeti tagok, hogy gyenge legyek, hogy ne mindig az én kezemben legyen a kormány, hogy ne mindig enyém legyen az utolsó szó? Én engedném ezt a lelkészemnek? Sőt! Engedni fogom saját magamnak?

A gyülekezet a kapcsolataiban él. Tudunk-e majd közösségben Krisztushoz kapcsolódni? És ezzel a kapcsolódással, ezzel a kapcsolattal szembenézni az élet legnagyobb kihívásaival?

Jó reménységem (és tapasztalatom) van afelől, hogy igen!