A boltok polcai már most zsúfolásig megteltek karácsonyi édességgel és dekorációkkal. Ellentétesek az érzéseim ezzel kapcsolatban, egyrészt a karácsony szelének – legyen az bármilyen üzleti érdekkel átszőtt – kétségtelenül van valami megmagyarázhatatlanul meleg hangulata. Másrészt ott az a sok család, ahol nem szól sokkal többről az ünnep, mint ennek a sok terméknek a megvásárlásáról.

Miközben a boltok polcai között sétálok, nekem mégis egy festmény jár a fejemben. Egy festmény, ami közismert és mégis titokzatos.

A lila ruhás nő képe lebeg a szemem előtt: az a festmény, amelynek másolatai kultúrát csentek megannyi magyar család nappalijába két generációval ezelőtt.

Nem tudom, mit jelent a kép. Nem tudom, mire gondolt a festő alkotás közben. Csak azt tudom, hogy a nő ruhája lila – pont úgy, mint az adventi koszorú első gyertyája.

Minden művész álma, hogy amit alkot, egyszer olyan népszerűségre tegyen szert, hogy már nem az alkotó szándéka, nem a magánélete és nem az alkotás precizitása a téma, hanem maga a mű.

A lila ruhás nő képe ilyen alkotás. Feldereng a kép a szemünk előtt, még ha nem is rajongunk a művészetért, mert ez alapmű. Egy kép, amelynek üzenetét fejtegetve mindenkinek lehet saját megoldása, amelyben ott rejlik valamilyen általános igazság.

Az én szemem ebben a műben bűnbánatot lát. Bűnbánat van a képen vagy a nőben vagy a festőben. A lila szín utal nekem erre, a nő testtartása vagy a festő szándéka, aki akár bűnbánatból is festhette a képet. Hogy igaz-e, nem számít, a sejtés már megszületett.

A bűnbánatnak pedig, amely mély rétegekből fakadhat fel, sok hely jut az adventben.

A boltok karácsonyi polcait nézve többféle bűnbánat is megkörnyékez. Bőség van, azt sem tudom, melyik terméket válasszam, mihez nyúljak – tudom, fölösleges megvenni, nélküle is elmúlna az ünnep, de azért kell. Meg kell vennem, fel kell halmoznom, kell ajándék neki is meg neki is. Sok szemét lesz, vajon hol végzi az a sok csomagolópapír és a sok el nem adott csokoládé? Á, mindegy, nem az én hibám, hogy ennyit gyártanak, végülis nem én dobom be az óceánba a szemetet.

Ezek a kételyek olyan közhelyesek már. Csak egy pillanatra villannak át az agyamon, hagyom őket elmenni. Ne gyötörjön olyan bűntudat, amelynek megoldása túlmutat rajtam. Annyira azért nem erős a lelkiismeretem, hogy a szemetelés miatt ne ajándékozzam meg a családom. Aztán eszembe jut, hogy nagyon jó helyen élek a világon, nem kell nélkülöznöm, nem kell ügyeskednem hozzá, hogy kerüljön étel az asztalra. Na, de csak nem lehet olyasmiért bűntudatom, amiről aztán tényleg nem tehetek.

Az általános pazarlás miatti szorongást útjára engedem, de aztán rám tör valami nagyobb, valami kollektívabb bűnnek a felismerése – valami igazán nyomasztó és ellentmondásos érzés.

A betlehemi csendes éjbe „Feszítsd meg!”-et üvölt a csőcselék – és a csőcselékből az egyik én vagyok.

Jó érzés kilopni a karácsonyból a meghittséget, félresöpörve ezzel minden más érzelmet, amit felölel az ünnepkör – olyan ez, mint a család fekete bárányát nem meghívni az összejövetelre, vagy kienni a zselés szaloncukrot a vegyes tálból. Bűntudat nélkül nem egész az ünnep. Helyet kell adnunk neki az asztalnál, vagy a takargatás árnyékot vet az örömre.

A bűntudatnak helye van a szívünkben karácsonyra készülve, nem törölhetjük ki és tagadhatjuk meg, mert megszűnni ettől még nem fog.

A bűntudat helyet készít annak a kegyelemnek, amiért nekünk dolgozni nem kell – csak értékelni lehet. Hogyan is értékelhetné a kegyelmet a bűn nélküli ünneplő?

Ahogy a kasszához érek a boltban, csillapodnak a gondolataim, a kosaramban vajkaramellás szaloncukorral ábrándozom: vajon a lilaruhás nő egyetértene-e velem?

Akárhogy is, az első adventi lila gyertyát bűntudattal a szívem sarkában gyújtom meg ma.

Bárdos-Blatt Boglárka

A szerző az első baranyai gyülekezetgondozó központ hatodéves gyakornok lelkipásztora.