„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
A magától növő vetés
Mit jelent nekem a magától növő vetés – Márk evangéliumában és az alsószentiváni határban.
Számos példázatnak van mezőgazdasági vonatkozása, ezek közül is az egyik legismertebb és legtöbbet magyarázott a magvetőé. Keveset beszélünk azonban ennek a Márk evangéliumában található függelékéről, a magától növő vetésről – vagy, ha ez az állításom nem lenne is helytálló, az biztos, hogy eddig átsiklottam felette, mert mindeddig teljesen egyértelműnek tartottam a benne leírtakat. Ez az írás arról szól, mit jelent nekem a magától növő vetés – Márk evangéliumában és az alsószentiváni határban.
Verőfényes, május végi nap volt. A hűvös, esős napok után buján zöldellt a szentiváni határ, amikor a szüleim felvittek minket az öcsémmel egy dombtetőre, hogy megmutassák, hogyan sikerült a rovarirtás a tavaszi árpánkban. A dízelmotor elégedetten morgott, ahogyan mentünk felfelé a művelőnyomon, alattunk surrogtak az alváznak ütköző árpalevelek. Felérve nekem a vetésfehérítő kártételét kellett volna látnom, de, bevallom, én abból nem érzékeltem semmit. Egybefüggő, hatalmas, zöld tábla feküdt előttem, ragyogott felette a nap. Az élet tárult elém, és eltöltött az öröm.
Ötletem sem volt, mire kellene figyelnem – erre tanítgattak ott a szüleim, ahogy bementünk a sorok közé, és kézbe vettem egy-egy növénykét, szétpukkantottam pár rovart. Először tehát látni kell megtanulni a sorok között. Nem kis feladat az.
Ez a bizonyos árpa visszatérő szereplője az évemnek: párleveles kora óta ismerem. A vidékünkön nem igazán dívik a tavasziárpa-termesztés, egyszerűen nem optimális az időjárás, a szüleim valamiért mégis úgy döntöttek, hogy az egyik földünkbe ez a kultúrnövény kerüljön. Minden alkalommal, amikor hazalátogattunk a férjemmel, kapacitáltak minket, hogy menjünk, nézzük meg a vetést. A főútról is oda-odakukucskáltunk, mint ahogy az ember a gyermekágyban szendergő babára les oda, és boldogan nyugtázza: megvan, jól van, boldog. Na, a mi árpánknak nehéz gyermekkora volt. Alig hajtottak ki a kis fűcsomószerű növénykék, máris rájuk lehelt a fagy, és – ha ez még nem lett volna elég – össze-vissza tépkedték őket a kora tavaszi szelek. Mikrosérülések milliárdjait állták ki a szürkén didergő levelek, amikor végigsöpört rajtuk egy-egy földes-homokos szélvihar. Borzalmasan nézett ki a tábla, főleg a szomszédjában viruló, életerős búzavetés mellett. Más talán kitárcsázta volna, és megpróbált volna más növénnyel boldogulni, de a szüleim kivártak. „Aki mezőgazdasággal foglalkozik, annak legyenek jók az idegei” – jegyezte meg egyszer az anyám. Nem tehettünk mást, imádkoztunk: szeretteinkért, betegeinkért, hazánkért – és a tavaszi árpáért.
A fagyok múltával a csenevész kis árpácskák kezdtek magukra találni. Itt-ott megrágta őket a vetésfehérítő, de sikerült idejében nyakon csípni őket. Kaptak kellő mennyiségű tápanyagot, június elején délcegen himbálták selymes, zöld kalászaikat a bárányfelhős ég felé. Ki-kijártunk gyönyörködni benne – mást nem is tehettünk, túl nagy volt már ahhoz, hogy bármilyen erőgéppel belemenjünk. Az országot le-letaroló jégviharok elkerülték ugyan a szentiváni határt, de a lezúduló csapadék földre kényszerítette az árpánkat. Szomorúak voltunk, de tudtuk: beérhet így is. Amikor ezeket a sorokat írom, a szüleim mindennap lesik, neki lehet-e már állni az aratásnak.
Mindezt azért mondom el, mert a növekedés automatikus volta nem jelenti azt, hogy nincsenek az életben krízisidőszakok. Napjainkban a vetéskor nincsen kódolva az, hogy aratás is lesz a dologból. Illetve kell hozzá egy-egy olyan gazda, akinek kötélből vannak az idegei, és nem fogja a haszon érdekében kitárcsázni azt, amit egyszer elvetett. Az Újszövetség szemlélete ilyen: az Úr semmiképpen nem irtja ki a vetést (még a konkolyt sem szabad kitépni), nem szakítja meg az elkezdett munkát. Türelmes, azért nincs még végünk. Ezt a türelmet fontos nekünk is megtanulni.
Hogyan lehettem eddig ennyire vak erre az igeszakaszra? Az lehetett a baj, hogy eddig sem a vetéshez, sem az aratáshoz nem volt annyi közöm sem, mint mostanában. A magától növő vetés példázata már nem a sokaságnak szól, hanem a tanítványoknak: segít láttatni, megértetni velük a munkájuk határait. Az ige hirdetésének emberéletekre gyakorolt hatása csak a legritkább esetekben látszik meg gyorsan, markánsan, nyilvánvalóan. Azonban tudnunk kell, hogy a hirdetett igének mindig van hatása. „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10–11) Az eső is céllal hull a földre, a mag is céllal kerül a föld alá. „Azt hitték, eltemettek minket – nem tudták, hogy magok vagyunk” – tartja egy mexikói közmondásnak tartott internetes bölcsesség. A zsidók és a tanítványok is azt hitték, eltemették a keresztre feszített Jézust, akiből az örök élet kenyere lett számunkra, és akiben a megváltás munkája láthatatlanul, egyben megállíthatatlanul zajlik a világban.
Ahogy újraolvastam ezeket a szakaszokat, rácsodálkoztam, hogy bennem mindig bűntudatot keltett a magvető példázata: „itt a szívem, kemény föld”, Istenem, miért vagyok én ilyen műveletlen, mi lesz a megfojtott magokkal, és így tovább. Nem értettem a példázatban megjelenő végtelen bőkezűséget, és elsiklottam a magától növő vetés kis függeléke felett is. Van felelősségünk – de nem minden a mi felelősségünk. Mostanra kezd beérni bennem, hogy a szégyenérzet nem egyenlő a tudatossággal, ahogyan a szorongás sem a jelenléttel, a figyelemmel. Ez a függelék most olyan nekem, mint a felmentő ítélet: ne aggodalmaskodjál, csak vess, aztán várj, és legyél készen mindenkor számot adni a benned lévő reménységről. Összecseng ez bennem a Prédikátor könyvével: minden hiábavalóság, azaz nem kell aggódni, élni kell. Isten országának eljövetele ugyanis nem szabályozható, de, amikor jön az aratás ideje, készenlétben állunk, hogy nekieredjünk, ha megérett rá a helyzet.
Bagdán Zsuzsanna
Képek: Bagdán Miklós, Bagdán Zsuzsanna, Sirán Zita