Eddig 27 évet töltöttem lelkészi szolgálatban. Ez idő alatt voltam falusi gyülekezeti lelkész (Csurgó-Alsok), azután a Dunántúli Református Egyházkerület egyik legnagyobb városi gyülekezetének (Kaposvár) lettem lelkipásztora. Közben hat éven át voltam a Somogyi Református Egyházmegye esperese, a rendszerváltozás környékén tevékenyen részt vettem intézmények alapításában és újraalapításában. 1986 óta vagyok a MRE Zsinatának tagja, és 1990 óta a zsinati gazdasági bizottság elnöke. Az elmúlt 27 év alatt tehát voltam „betyár" is, meg „pandúr" is, így azután megismerhettem az egyházi élet, és ezen belül az egyházi gazdálkodás szinte valamennyi területét.
Meggyőződésem: ahhoz, hogy az Egyház betölthesse küldetését, a hagyományosan-biblikusan megfogalmazott feltételeken túl még három dolog feltétlenül szükséges: pénz, pénz, pénz!
Következésképpen a pénzügyek, a gazdálkodás nem lehet az Egyház életének mellékesen, vagy éppen szemérmesen kezelt területe, hanem éppen megfordítva: a gazdálkodás mindig is súlyponti kérdése az Egyház mindennapi életének, ma meg talán még inkább az!

I.

Ennyi bevezető után vegyük szemügyre, melyek is a Magyarországi Református Egyház gazdasági életének súlypontjai!? Valójában három területről lehet és szükséges beszélni:

gyülekezetek
fokozatos egyházi testületek és közegyház
intézmények.

Értelemszerűen: erről a három területről nagyon nehéz egymástól elkülönítetten szólni, sőt bizonyos tekintetben lehetetlen is. Ezért mondandómat - mindig szem előtt tartva mindhárom területet - öt tézis köré építettem fel. Ezek a következők:
1. A Magyarországi Református Egyház 2001-ben mintegy 14-15 milliárd Ft-ból él, beleértve a gyülekezeteket, a fokozatos egyházi testületeket és az intézményeket. Ez az összeg ma nagyjából egy nyolcvanezres magyar város költségvetésének felel meg.
2. Gyülekezeteink mintegy 80 százaléka - vagy talán még több - nem képes önfenntartásra, azaz „elműködget" valahol a „semmi és valami mezsgyéjén", de a működéshez szükséges infrastruktúrát már nem képes önállóan fenntartani és karbantartani, újat meg végképpen nem képes létrehozni.
3. A fokozatos egyházi testületek sorában elhibázott az egyházkerület (méginkább a püspök!) domináns szerepe. A Magyarországi Református Egyház utolsó - még működőképes - fokozatos testülete az egyházmegye, természetesen „partiképes" vezetéssel és testületekkel.
4. Közegyházi szinten ebben az évben befejeződik a gazdálkodás áttekinthetővé tételének folyamata. Nem mondható ez el ugyanakkor a fokozatos testületekről, elsősorban az egyházkerületekről. A jelenlegi egyházalkotmányos keretek között az egyházkerületek gazdálkodása tulajdonképpen ellenőrizhetetlen.
5. Az intézményfenntartók - akármelyik önkormányzati szinten - képtelenek intézményük-intézményeik fenntartására. Intézményeink - mert közfeladatot látnak el - állami normatívákból és kiegészítő támogatásokból élnek, infrastrukturális fejlesztésük túlnyomó részben állami pénzeszközökből valósul meg. A fenntartók még a kisebb horderejű vis maior-helyze-teket is alig tudják kezelni.

II.

Vegyük szemügyre egyenként és részletesebben ezeket a téziseket!

1. Általános vélemény - ez elhangzik az Egyházon kívülről is meg belülről is -, hogy az Egyház ma lényegesen jobb anyagi viszonyok között él, mint az elmúlt 40-50 évben bármikor. Ez természetesen így igaz! Még él emlékeimben, amikor a Magyarországi Református Egyház költségvetése (a központi költségvetésre gondolok!) évi 45 millió Ft körül volt. A 2001. évi országos egyházi költségvetés végösszege 4,7 milliárd Ft körül van. Emellett ott van a mintegy 1.200 gyülekezet költségvetése, valamint a különböző fenntartású intézmények költségvetése is, így jön össze (becsült adatként!!!) az a 14-15 milliárd Ft, amelyről első tézisemben szóltam.
Ez az összeg első hallásra hatalmasnak és elkölthetetlennek tűnik egy olyan egyházi gyülekezeti közegben, amelyben legfeljebb milliós nagyságrendben vagyunk képesek gondolkodni. Ha azonban meggondoljuk, hogy ebből a 14-15 milliárdból él és működik 1.200 gyülekezet, a teljes egyházi struktúra, valamint az intézményhálózat, akkor azt vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy ez a nagyságrend minimálisan 32-35 milliárd Ft-ot igényelne ahhoz, hogy biztonságosan lehessen működtetni, fejleszteni, az amortizálódott épületeket és eszközöket-felszereléseket újakkal kiváltani.
Mondtam korábban, hogy a 14-15 milliárd Ft. egy kb. nyolcvanezres magyar város éves költségvetésének felel meg. Egy ekkora városnak Magyarországon 35-40 oktatási intézménye (óvodától a középiskolákig) és két-három szociális intézménye van, ezzel szemben a Magyarországi Református Egyház jelenleg mintegy 80 közoktatatási és mintegy 30 szociális intézményt tart fenn, hogy a felsőoktatási intézményekről, a kórházunkról, a különböző társadalmi missziókról ne is szóljunk.
Az első hallásra rengetegnek tűnő pénz tehát abban a pillanatban nagyon kevés lesz, amikor meggondoljuk, hogy milyen hatalmas intézményi struktúra társul hozzá.
Néhány dolgot azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni!
a) Amikor az országos egyházi költségvetésünk 45 millió Ft volt, akkor a saját bevételünk (közalap és egyebek) ennek majdnem 50 százalékát tette ki. Ma az országos egyházi költségvetés kb. 1,5 százaléka a saját bevétel, a többi különböző állami forrásokból származik.
b) Nem ismert igazán - mert nem állnak rendelkezésre összesítések - az 1.200 gyülekezet gazdálkodásának adatai. Csak becsülni lehet, hogy gyülekezeteink éves bevétele megközelítőleg azonos (remélem, hogy így van!) az országos egyházi költségvetés bevételi oldalával, azaz valahol 5 milliárd Ft körül mozog. Ha komolyan vesszük, hogy a Magyarországi Református Egyháznak mintegy kétmillió nyilvántartott tagja van, akkor ez nyilvántartott egyháztagonként 2.500 Ft-ot jelent (fenntartói járulékot, perselypénzt és adományokat is beleértve)
c) Intézményeink működési költségvetésében a bevételek döntő többségét az állami normatívák és kiegészítő támogatások teszik ki. Oktatási intézmények esetében a saját bevétel 10 százalék körül, szociális intézmények esetében pedig 30 százalék körül mozoghat.
d) Mindent összevetve: saját bevételeink az első tézisben szereplő 14-15 milliárd Ft-nak legjobb esetben maximum 40 százalékát teszik ki, a többi - különböző jogcímeken - állami forrásokból származik. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a Magyarországi Református Egyház jelenlegi gazdálkodása - finoman fogalmazva is - állami támogatás-függő!
Mármost: ha kivonulna gazdálkodásunkból az állami támogatás, akkor a gyülekezetek - úgy-ahogy - még csak-csak működnének tovább, a fokozatos egyházi struktúra azonban garantáltan működésképtelenné válna, de veszélybe kerülne azoknak az intézményeknek a működése is, amelyek az országos egyházi költségvetésből vagy a fokozatos egyházi testületek költségvetéséből több-kevesebb működési támogatást élveznek. Szerencsére - és ez a gazdálkodást tekintve nagyon nagy eredménye a mögöttünk lévő évtizednek! - az állam által folyósított támogatások túlnyomó többségét törvények és megállapodások garantálják, részben a közfeladat átvállalásra, részben pedig a különböző járadékokra tekintettel.

2. Első hallásra talán meghökkentő, az is lehet, hogy tiltakozást vált ki, de - sajnos - mégis igaz, hogy a gyülekezetek legalább 80 százaléka ma nem önfenntartó. Ennek az okai nagyon szerteágazóak, és jelenlegi helyzetünkben nincs is sok esély arra, hogy ezek az okok belátható időn belül megváltoznak.
Vegyünk sorra közülük néhányat!
a) Az ország egyes vidékein az önfenntartás hiányának alapvető oka a gyüle-kezetek lélekszámának drasztikus csökkenése. Dunántúlon, a Tiszáninneni Egy-házkerületben, de Dunamellék és Tiszántúl egyes egyházmegyéiben is vannak olyan anyaegyházaink, amelyek lélekszáma oly mértékben lecsökkent - különböző okok miatt -, hogy már régen nem képesek a lelkészi álláshely feltételeit biztosítani, de képtelenek arra is, hogy épületeiket karbantartsák vagy felújítsák.
A lelkészi szolgálat folyamatosságát még csak-csak lehet úgy biztosítani ezeken a helyeken, hogy három-négy vagy olykor még több gyülekezet lát el - úgy, ahogyan - egy lelkipásztor, olykor még ehhez is szükség van külső segítségre, az egyházközségi lét külső feltételeinek biztosítására (megfelelően karbantartott épületek, gépjármű és annak fenntartása) azonban ezek a közösségek már sem önállóan, sem együtt nem képesek, annak ellenére, hogy a gyülekezeti tagok áldozatvállalásának mértéke sok esetben messze meghaladja az országos átlagot.
Természetesen felmerülhet - és nem pusztán gazdasági okok miatt - az a kérdés, hogy ezek a gyülekezetek megfelelnek-e egyáltalán az anyaegyházi kritériumoknak?! Sajnos, azt kell megállapítani, hogy már régen nem! Az utóbbi évtizedekben azonban egyik egyházkerület sem mert ehhez a - szerintem - neuralgikus ponthoz még csak közelíteni sem. Voltak próbálkozások, vannak elgondolások, de azok már a kezdeteknél elhalnak, mert a népegyházi látszat fenntartása fontosabbnak tűnik, mint a problémával való szembenézés, és annak kezelése.
b) Az önfenntartás hiányának egészen más oldalát szemlélhetjük azokban a mammut-gyülekezetekben, amelyek népegyházi lélekszáma olykor a tízezret is meghaladja, a terheket vállaló és hordozó gyülekezeti tagok száma azonban csak a töredéke ennek. Ahhoz, hogy a népegyházi létben vegetáló gyülekezet magára találjon, sok-sok ott dolgozó lelkészre, missziói munkatársra, hitoktatóra volna szükség, nem is szólva az egyre inkább az Egyházra háruló szociális gondoskodásról, azonban álláshelyek létesítésére, a munkafeltételek és a lakhatás feltételeinek biztosítására már csak ritkán jut pénz. Ráadásul ott vannak a több ezer férőhelyes templomok, amelyek az utóbbi évtizedek során úgy lepusztultak, hogy olykor egy tető felújítása is 80-100 millió Ft-ba kerül.
Véleményem szerint ezek a gyülekezetek lehetnének a Magyarországi Református Egyház kitörési pontjai, amennyiben a talpra álláshoz és az elinduláshoz hathatós segítséget kapnának, elsősorban nem ahhoz, hogy a templomot fel tudják újítani, hanem ahhoz, hogy a gyülekezet feléledjen. Általában véve is igaz, ezeken a pontokon pedig különösen is az, hogy a misszió személyi-tárgyi-anyagi feltételei hiányoznak, következésképpen a gyülekezetépítés esetleges és nem tudatos, miközben súlyos milliók mennek el olyan felújításokra, amelyeket egy megújult, talpra állt gyülekezet - hogy saját megújult életének megfelelő teret teremtsen - néhány év múlva maga is finanszírozni tudna.
Vannak külországi példák, amelyek azt mutatják, hogy gyülekezetépítésre áldozott pénz „megtérül", és vannak itthoni példák, amelyek meg azt mutatják, hogy a hatalmas összegeken felújított templomokban hiába hangzik a hálaadó ünnepre összefutott gyülekezet felé a püspöki buzdítás, hogy „ti magatok is épüljetek fel lelki házzá", a templom a következő vasárnapon ugyanúgy kong az ürességtől. Régi igazság, hogy nem a templom épít gyülekezetet, hanem a gyülekezet épít templomot! Mi azonban itt Magyarországon vagy félünk szembenézni a régi igazságokkal, vagy azt hisszük, hogy az axiómákat mi képesek vagyunk cáfolni, így aztán erőlködünk, próbálkozunk, reménykedünk - minden kudarcélményünk ellenére!
c) Miből fakad ez az anyagi ellehetetlenülés? Vagy mindig is így volt?! Tudjuk nagyon jól, hogy nem volt mindig így. Azért sem, mert gyülekezeteink a múltban sokkal nagyobb áldozatvállalásokra voltak képesek, meg azért sem, mert rendelkeztek egy olyan anyagi bázissal, amelytől az államosítások megfosztották őket. Az elsőről néhány szót: becslések szerint ma a Magyarországi Református Egyházban egy egyháztag átlagosan 2.500,- Ft-al járul hozzá saját gyülekezete és ily módon egyháza fenntartásához, beleértve ebbe az összegbe a fenntartói járulékot, a perselypénzt és külön cél nélküli adományokat. A kisebb gyülekezetek ettől anyagilag ellehetetlenülnek, még a lelkészi álláshelyet sem képesek fenntartani, a nagyobbak képesek ugyan fedezni működésük költségeit, de másra már náluk sem futja! Csak zárójelben jegyzem meg, a kisebbek mentségére: általános tapasztalat, hogy a kisebb gyülekezetekben az áldozatvállalás lényegesen jobb, mint a nagyobb gyülekezetekben, csak sajnos még ez sem elegendő.
Az anyagi „mélyrepülés" igazi oka azonban nem ez! Gyülekezeteink ma azért kényszerülnek az önfenntartásukat (működés, fenntartás, karbantartás) biztosító összegek összekoldulására, mert biztonságukat adó, gyakran évszázadokon át összegyűjtött javaikat elvették tőlük! Az 1948. évi államosítások elvitték földjeiket, erdeiket, szőlőiket, amelyek éves bevételei az esetek túlnyomó többségében elegendők voltak ahhoz, hogy működésüket, épületeik fenntartását és felújítását finanszírozni tudják. Hosszú éveken át voltam egy olyan falusi gyülekezet lelkipásztora, ahol az államosítások előtt a gyülekezet olyan ingatlanvagyonnal rendelkezett - nem készen kapták, hanem másfél évszázad alatt gyűjtötték össze -, amely minden tekintetben biztonságot jelentett.
Mi történt a rendszerváltozás után? Született egy felemás kárpótlási törvény, amely épületeket visszajuttat a gyülekezetek birtokába, a földingatlanokról azon-ban nem akar tudni. Vagy: ha egy gyülekezet nem az épületét igényli vissza, hanem pénzbeli kárpótlást, akkor a törvény különbséget tesz az önkormányzat és az egyház között, mert az önkormányzat ún. újraelőállítási összegre tarthat igényt, míg az egyház csak az államosításkori értéket kaphatja meg, amely viszont nem elég az újraelőállításhoz. A legjobban valószínűleg azok a gyülekezetek jártak, akiknek - egy későbbi törvénymódosítás nyomán - volt lehetőségük ún. örökjáradékot igényelni az egykori épületingatlanuk helyett.
Mindent összevetve: gyülekezeteink nagy többségének anyagi helyzete csak akkor változhat meg számottevő módon, ha a kártalanítás egyszer majd kiterjed - valószínűleg járadék formájában - az egykori földingatlanokra is.
Mindez természetesen a jelenleg is a népegyházi keretek között élő Magyarországi Református Egyházra vonatkozik. Más formáció a mi egyházunkban ma csak elvétve - szabályt erősítő kivételként - létezik, és nincs is sok jele annak, hogy e tekintetben volna valamiféle elmozdulás, sőt úgy tűnik, mintha a meglévő struktúra örökkévaló volna!?
d) Külön fejezetet érdemelnek, ezért külön fejezetben is kívánom tárgyalni az intézményfenntartó gyülekezetek dolgát.

3. Valószínűleg ez a tézis az, amely egyeseket különösen is bosszantani fog, azonban mégis szükségesnek tartom, hogy erről a kérdésről részletesebben szól-jak. Amit elmondok, az részben hatéves esperesi múltam tapasztalataiból, részben pedig zsinati bizottsági elnöki tapasztalataimból táplálkozik.
a) Meggyőződésem, hogy a jól szervezett, testületek által irányított egyházmegyék a Magyarországi Református Egyház azon szervezeti egységei, amelyekben még megvalósulhatnak a sok évszázados egyházalkotmányi alapelvek. Egyházunkat a történelem folyamán is az egyházmegyék hatékony működése jellemezte még akkor is, amikor egy-egy nagy püspök-egyéniség meghatározó szerepet töltött be az egyházi és világi közéletben. Az egyházmegye szerepvesztését és az egyházkerület (még inkább a püspök!) pozíciójának megerősödését valójában az 1950-es évek kommunista egyházpolitikája eredményezte. Tíz évvel vagyunk túl a rendszerváltáson, a világ körülöttünk - reméljük visszafordíthatatlanul - megváltozott, mi meg úgy kezeljük ezt az egyházi struktúrát, mint valami „szent tehenet".
Ha valakinek kétségei volnának a tekintetben, hogy ez a struktúra valóban az ötvenes évek szüleménye, vegye a fáradtságot, és hasonlítsa össze, hogy milyen hatáskört ad a két világháború közötti egyházalkotmányunk az egyházmegyének és az egyházkerületnek!
Melyek azok az egyértelmű jelek, amelyek azt igazolják, hogy - jóllehet nem mindegyik egyházkerületben azonos mértékben - hatalomkoncentráció vagy legalábbis arra való törekvés történik az egyházkerületek szintjén? Más területeken is sok ilyen van, véleményem szerint, de leglátványosabban az egyházi gazdálkodásban nyilvánul meg.
b) Szembetűnő, ahogyan zsinati szinten az egyházkerületek megakadályoznak minden olyan törekvést, amely egy quasi egyházi kincstári rendszer bevezetését szorgalmazná. Kétségbeesetten tiltakoznak mindenféle központi alap ellen, még akkor is, amikor ezek mellett megannyi érv szól! Hogy egy konkrét példát említsek: az országos egyházi költségvetésben pár éve különböző célalapokat hoztunk létre, többek között például egy ún. motorizációs alapot, nagyon tekintélyes, százmilliónál nagyobb összeggel. Az eredeti szándék az volt, hogy központi beszerzéssel vásárolunk autókat, amelyeket azután a jelenlegi egyházkerületi százalékkulcs alapján osztunk le az egyházkerületeknek. A szándék meghiúsult, az egyházkerületek ragaszkodtak autók helyett a pénzhez, hogy ti. majd ők vásárolnak autókat. Nem nehéz kiszámítani, hogy egy több évre tervezett ilyen akció, ilyen nagyságrendben sokkal jobb alkupozíciókat biztosított volna országos egyházi szinten, mint egy-egy egyházkerület szintjén, négy év alatt legalább 10 autóval többhöz juthattunk volna hozzá. A szándék azonban szándék maradt, és nem ez az egyetlen eset!
c) Jól látható, hogy zsinati szinten az egyházkerületek foggal körömmel ragaszkodnak a rendelkezésre álló pénzek leosztásához, ugyanakkor „otthon" a lehető legkisebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy a központi költségvetésből kapott összegeket - megtartva azt, ami működésükhöz szükséges - leadják az egyházmegyékhez. „Az a jó, ha az egyházkerület (a püspök és -esetleg - a főgondnok) rendelkezik a pénzek felett" - lehet hallani úton-útfélen, csak az a kérdés, hogy kinek jó?! Akinél van, annak feltétlenül, mert alkalmas hatalomfitogtatásra, „uralkodói kegy" gyakorlására, jutalmazásra vagy büntetésre. Sok esetben nem az a leosztás döntő szempontja, hogy hol van rá égetően szükség, hanem úgymond „egyházpolitikai szempontok" érvényesülnek.
Számomra elképesztő, hogy ehhez egyik-másik egyházkerületben az egyházmegyék és espereseik képesek asszisztálni!
d) Úgy gondolom, hogy az egyházkerület (és a püspök) hatalmi pozícióján mielőbb szükséges volna változtatni. Amikor új egyházalkotmányunk és új választójogi törvényünk készült, nagyon bíztam a változásban, azután minden maradt a régiben! Akiknek ez érdekükben állt, azoknak sikerült a törvényalkotás menetét úgy befolyásolni, hogy túl sok minden a korábbiakhoz képest ne változzék. Így történhetett meg, hogy a püspöki-esperesi kétszer hat év helyett a végleges törvényszövegben már háromszor hat év van, és ne legyünk már annyira naivak, hogy ne lássuk: a pozícióban lévővel szemben - ha csak nem követett el valami óriási hibát! - az új jelöltnek vagy jelölteknek gyakorlatilag nincs esélyük. Így történhetett meg az is, hogy az egyházi szintek l967. évi szabályozása gyakorlatilag érvényben maradt a jelenlegi egyházalkotmányban is.

2002-ben választások lesznek a Magyarországi Református Egyházban. Sem egyházalkotmányunk, sem választójogi törvényünk nem „a médek és perzsák visszavonhatatlan törvénye", amelyeken ne lehetne változtatni! Jól látható azonban, hogy vannak, akiknek nem érdekük semmiféle változtatás, mert hatalmi pozícióikat sértené. Kérdés, hogy akik változásokat szeretnének, vannak-e olyan erősek és kitartók, hogy szándékaikat, elképzeléseiket képesek lesznek érvényre juttatni?!

4. Az elmúlt évek során nagyon sokszor hangzott el az az észrevétel, hogy az egyházi közvéleménynek nincs lehetősége úgymond „belelátni" a közegyházi gazdálkodásba. Tény: voltak olyan évtizedek a Magyarországi Református Egyház történetében, amikor tabutéma volt a Zsinati Iroda működése, és ezen belül különösen a pénzügyek kérdése.
Minthogy 1990. óta folyamatosan a Zsinat gazdasági bizottságának elnöke voltam és vagyok, nyugodt lelkiismerettel merem kijelenteni, hogy a rendszerváltozás óta senkinek, aki felelős volt a gazdálkodásért nem volt szándékában e téren ködösíteni. Ha mégis volt egyeseknek olyan érzése, hogy nem látnak tisztán, hogy az országos központ egy olyan „vízfej", amely számolatlanul falja fel azokat a pénzeket, amelyeknek bárhol másutt jobb helye volna, annak valójában két nyomós oka lehetett:
a) Az országos egyház költségvetései és számadásai az utóbbi évekig nem voltak köznyilvánosak, így az egyházi közvéleménynek sejtelme sem volt arról, hogy a közegyház mennyi pénzzel rendelkezik, azt hogyan osztja fel, abból hogyan gazdálkodik. Jelenlegi gazdasági bizottságunk működésének egyik nagy eredménye, hogy az utóbbi években a Magyarországi Református Egyház költségvetése és annak végrehajtási utasítása, valamint a hozzá fűződő határozatok nyilvánosak lettek.
Sajnos nem mondható el ugyanez az éves költségvetési beszámolókról, közismertebb néven a záró számadásokról, aminek a jelenleg érvényben lévő 1967. évi IV. Etv. az oka. Ugyanis e törvény értelmében készül ugyan számvizsgálói jelentés a gazdálkodás egyes területeiről, ez oda is kerül a Zsinati Tanács elé, de nem készül olyan egységes beszámoló, amely a költségvetés szerinti gazdálkodás eredményét egységesen bemutatná. Mint köztudott: készülőben van egyházunk új gazdálkodási törvénye. Az a törekvésünk, hogy abban már helyére kerüljön a beszámoló ügye is.
Egyébként folyamatban van a Zsinati Iroda és a zsinati intézmények gazdálkodásának átvilágítása. Mivel még nem fejeződött be, ezért nem kívánok erről most még nyilatkozni, de azt elmondhatom: a jelenlegi zsinati elnökségnek és a jelenlegi gazdasági bizottságnak feltett szándéka, hogy 2002. végére tiszta állapotokat teremtsen a közegyházi gazdálkodásban.
b) Egy sokkal keményebb ügy a Zsinati Iroda és „csatolt részei", amelyet egyesek - nem minden ok nélkül - „közegyházi vízfej"-ként szoktak emlegetni, amely ráadásul az egyháznak nagyon sok pénzbe is kerül.
Meggyőződésem, és ennek már minden lehetséges fórumon hangot is adtam, hogy a Zsinati Iroda jelenlegi struktúrája nemcsak méregdrága, hanem alkalmat-lan is arra, hogy feladatát betöltse. A Zsinati Iroda egy felduzzasztott, 1990. előtti struktúrában élő, működésképtelen intézménye a Magyarországi Református Egyháznak. Nincs a jelenlegi egyházi helyzethez igazodó szervezeti és működési szabályzata, csak egy-két területen vannak kvalifikált munkatársai, vezetésének fogalma sincs arról, hogy az egyházi központnak mi is volna a dolga.
Ehhez képest iszonyatosan sokba kerül, azzal együtt, hogy az állományban lévők egy része ténylegesen nem is a székházban dolgozik, hanem valamelyik misszióban. A Zsinati Iroda működtetése ebben a struktúrában, ezzel a vezetéssel, és ezzel a hozzáállással a leggazdaságtalanabb területe az egyházi életnek. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mint egy pénznyelő automata, amely falja a pénzt, de alig ad vissza valamit.
Mindez ideig nem sikerült előrelépni, mert állandóan ellentétes érdekekbe ütközünk - ezen a területen.
c) Ugyanakkor fontos elmondanom, hogy a közegyházi „központi" gazdálkodás dolgában nagyon sok igaztalan vád is megfogalmazódik azok részéről, akik minduntalan elfelejtik, hogy a közegyház nem csupán egy zsinati irodát működtet, hanem intézmények hosszú sorát tartja fenn, működteti a különböző missziókat, és támogat olyan ügyeket, amelyek pénzügyi része az országos központban csapódik le, de jó hatással vannak az egyházi élet egészére.
Hogy példákat is mondjak: pl. a Bethesda Gyermekkórház zsinati fenntartású intézmény, költségvetési támogatást a közegyházi feladatok ellátására fordítható összegből kap. Ugyanez elmondható a szeretetszolgálati intézményekről, a lelkészi nyugdíjintézetről, de másokról is. Hasonlóképpen jelentős támogatást kapnak a különböző missziói munkaágak azáltal, hogy munkatársaikat a központi költségvetésből fizetjük, a támogatott ügyek között pedig ott van pl. Balatonszárszó, az Evangéliumi Színház, a Protestáns Missziói Intézet és mások.
Összefoglalva: az utóbbi években nagyon sokat léptünk előre a közegyházi gazdálkodás áttekinthetősége dolgában. Van ugyan egy-két terület (pl. a Zsinati Iroda), amelyeknek a gazdálkodását még rendbe kell szedni, folyamatosan dolgozunk ezen, és remélem, hogy a zsinati ciklus végére ezeknek az ügyeknek is a végére járunk.

5. Utolsó fejezetként vegyük szemügyre intézményeink anyagi helyzetét, illetve azt, hogy az intézmények fenntartói mennyire képesek fenntartói kötelezettségeiknek eleget tenni!?

a) Az elmúlt tíz év során a Magyarországi Református Egyházban intézmények tömege kezdte el működését. Közöttük legnagyobb számban vannak az oktatási intézmények, de számos szociális intézményt is találunk, nem beszélve olyan nagy intézményekről mint a Bethesda Gyermekkórház vagy a Károli Gáspár Református Egyetem.
Az alapítók és fenntartók tekintetében nagyon vegyes a kép, hiszen vannak zsinati alapítású és fenntartású intézmények, de ugyanígy vannak egyházkerületi, egyházmegyei és egyházközségi alapítású és fenntartású intézmények is.
Mármost: megalapítani egy-egy intézményt - mert igazában „csak" elvi döntés szükséges hozzá - mindig egyszerűbb, mint fenntartani. A fenntartás - nem is beszélve a bővítésről, fejlesztésről - már sokkal inkább húsbavágó kérdés.
b) Egy intézmény fenntartása nagyon kemény feladat, bármelyik fokozatos egyházi szinten, és kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy saját erőből - különös tekintettel a 2. tézisben hangoztatottakra - ezt a feladatot egyetlen fokozatos egyházi testület sem képes megoldani. Ez különösképpen igaz az egyházközségekre és az egyházmegyékre, talán kevésbé igaz az egyházkerületekre és a közegyházra.
Gondoljunk csak bele: egy egyházközség fenntart mondjuk egy általános iskolát. Az egyházközség éves bevétele legyen 10,0 millió Ft, ugyanakkor egy 400 fős általános iskola éves költségvetése meg 100,0 millió Ft körül mozog. A képlet meglehetősen egyértelmű: a fenntartó az intézmény működéséhez csak jelképes összeggel képes hozzájárulni, ha meg felújítási, fejlesztési feladatok jelentkeznek, azokat képtelen saját erőből megoldani.
Intézményeink dolgában elmondhatjuk, hogy a működtetés - megfelelő tanuló- vagy gondozotti létszám esetén -, hála az egyház és a magyar állam közötti megállapodásoknak, immár megoldottnak látszik. Nem mondható el ugyanez a folyamatos karbantartás, felújítás, fejlesztés tekintetében. Az a helyzet ugyanis, hogy ezekre a feladatokra egyszerűen nem vagyunk képesek saját erőt mozgósítani, többek között amiatt, amiről a 2. tézis kifejtésének végén szóltam.
Ráadásul az állami forrásokhoz sem könnyű hozzáférni, jóllehet közfeladatot ellátó intézményekről van szó. Arról van szó ugyanis, hogy az egyházak számára az állami cél- és címzett támogatások jelen pillanatban hozzáférhetetlenek. A rendszerváltozás óta egyik kormány sem volt hajlandó eddig ezzel az üggyel érdemben foglalkozni, pedig álláspontunk szerint a közfeladat ellátása feljogosítaná az egyházakat arra, hogy ezekben a pályázati lehetőségekben részt vehessenek. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi kormányzat mutat hajlandóságot e kérdésben is az egyeztetésre, és remélhetjük, hogy a kormányzati ciklus végére talán már felszáll a fehér füst...

Befejezésül csupán annyit: köszönöm a hallgatóság türelmét, várom a kérdéseket és ellenvetéseket. Amire tudok, szívesen válaszolok, meg készséggel vállalom a vitát és a kritikát is minden felvetett kérdéskörben.