Miközben elévülhetetlen szerepe volt a világsajtónak és a magyar médiának abban, hogy idejében értesüljünk a járvány következményeiről, talán Ön is azok között van, akik egy idő után azt mondták: nem akarok több félelemkeltő cikket olvasni a témában, vagy még egy számadatot hallani a megbetegedésekről. Talán a járvány gazdasági következményeit a saját bőrén érezve kétségbe vonja azt is, szükséges volt-e ennyire drasztikus lépésekhez folyamodni annak visszaszorításában. Természetes, ha elbizonytalanodunk a média hitelességében, a kormány szándékában, a szakemberek hozzáértésében, sőt, még a saját ítélőképességünkben is. Cikksorozatunkban ezért foglalkozunk azzal, aminek nagy része van abban, milyen utat jártunk be a bizalomban és a bizalmatlanságban, a szorongásban és a tagadásban. Témánk: hogyan működik a média, és mi jellemzi a mi viszonyunkat hozzá – azaz hogyan működünk mi, médiafogyasztók. Célunk nem az, hogy megválaszoljuk a járvánnyal kapcsolatos kérdéseiket vagy az arról alkotott véleményüket bármilyen irányban befolyásoljuk, csupán az, hogy segítsünk rálátni az arra vonatkozó híreket, információkat közvetítő közeghez való viszonyunkra. Annak reményében, hogy ezzel tehetünk egy lépést afelé, hogy felszabaduljunk egy szabadabb, ugyanakkor felelősebb, és csupán az egészséges félelemnek teret adó médiafogyasztói jelenlétre.

Pandémia – infodémia
Egy olyan súlyos téttel bíró élethelyzetben, mint egy világméretű járvány, a legalapvetőbb kérdés, hogy melyik hírforrásnak hihetünk az értesülések, híresztelések és a valódi történések sodró áradatában. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) infodémiának keresztelte el a szelektálatlan információözönt, ami azt jelenti, hiteles és kétes forrásból egyaránt kapunk híreket és álhíreket. Túlmediatizált, -informált és technicizált világunkban ilyenkor tanácstalanságunkban már-már csodaszerként oldja szorongásainkat a személyesség. Két, merőben más jellegű, ám bizonyos értelemben egyaránt médiumként funkcionáló közeg, a könyvtárak és az egyházak ebben a krízisben helyi szinteken válaszolhatták meg maguknak a kérdést: akarnak-e eligazítást és más-más értelemben, de oltalmat nyújtani a hozzájuk fordulóknak, esetleg ők maguk kezdeményezik-e a kapcsolatfelvételt az emberekkel.

Nincsenek arról adataim, hogy vajon hány lelkész vagy gyülekezeti szolgáló közösség vállalta magára, hogy nemcsak a bevásárlásban segít a látókörébe kerülőknek a veszélyhelyzet idején, de az eligazodásban is kapaszkodókat nyújt: hétköznapi értelemben egyfajta hírszűrőként funkcionál, lelki értelemben pedig nagyobb narratívába helyezi az eseményeket és pásztorol. Mégis meggyőződésem, hogy sokan, valószínűleg a legtöbben így járhattak el, mindkét dimenzióban gyakorolva az önzetlen és áldozatos szeretetet és felelősségvállalást.

Saját értékét és a krízishelyzetben rejlő lehetőséget ismerte fel a könyvtárszakma is, amely az internet elterjedésével bizonyára komoly változásokat tapasztalt a látogatók könyvtárhasználati szokásaiban, a könyvtár szerepének értékelésében. Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének munkatársai által összeállított Álhírek és infodémia a koronavírus korában – mit tehetnek a könyvtárak? című cikkében olyan oldalakra hívja fel a figyelmet, amelyek segítenek kiszűrni, illetve megcáfolni az álhíreket. Mint írják, a koronavírus-járvánnyal robbanásszerűen, 900 %-kal nőtt a tényellenőrzők látókörébe került hírek száma. Az információéhség és –túlterheltség, persze, kedvez az álhírek és az összeesküvéselméletek szaporodásának is. Ugyanez a cikk mutatja be azt is, hogy a járvány eddigi tetőzésekor az álhíreknek csupán 38 %-a volt teljesen hamisított hír, 59 %-ban inkább a részigazságok eltorzítása, a kontextus meghamisítása történt.

Véleménybuborékban élünk
De mi van akkor, ha nemcsak az álhírek közvetíthetnek torz képet a valóságról, hanem az igaz állítások is? Véleménybuboréknak nevezik, amikor csak a miénkkel közel azonos vélekedések jutnak el hozzánk, akár azért, mert csak egyféle sajtótermékből tájékozódunk, akár azért, mert azokat az ismerőseinket követjük a Facebookon, akiknek például az általuk hangoztatott politikai nézeteivel egyetértünk. Így a gyakran a hírfogyasztásunk elsődleges szűrőjeként funkcionáló közösségi oldalakon egy platformra kerül a gagyi és a tudományos, az álhír és a politikai propaganda, a magyarázat nélküli adathalmaz és az önérdek nélküli, vagy éppen valamilyen célnak eleve alárendelt értelmezés, a tény és a vélemény. Azaz, csupán az is torzíthat a valóságérzékelésünkön, ha valamilyen valóságdarabka önmagában marad, mert csupán abból próbálunk következtetni a nagy egészre.

Közismert személyekből gyakran akaratlanul is véleményvezérek válnak – akár hozzájuk, akár ismerőseinkhez kapcsolódunk, megélhetjük az összetartozásnak azt az édes élményét, hogy többen ugyanazt gondoljuk a világról általában vagy épp aktuálisan. Ha pedig a valóságról alkotott képünket többen is igazolják, az erősíti azt a képzetünket, hogy a valóságról alkotott képünk igaz. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne valóban igaz. Mindenesetre, egy biztos:

szükségünk van arra, hogy legyen igazság, amihez tarthatjuk magunkat, és ami megtart minket.

Kutatások szerint a legtöbben ragaszkodunk például ahhoz a híradóhoz vagy hírműsorhoz, amelyet a kereskedelmi csatornák egyikén kezdtünk el követni az új csatornák megjelenésekor. Ön emlékszik arra, hogy a kereskedelmi tévék 1997-es magyarországi indulásakor melyik hírműsor ragadta meg inkább? Tudja rekonstruálni, az évek során hogyan változott a véleménye erről a hírműsorról? Netán, ennek ellenére is azt nézi? Nem vélekedéseink tárgya, hanem forrása az, ami leginkább befolyásol minket. Azaz nem azért hisszük el ma is, hogy a világ mennyire kriminális hely, mert arról Pulitzer-díjas riportokat láthattunk kedvenc hírműsorunkban, hanem mert aránytalanul sok a kriminológiai esetfeldolgozás, a rossz hír, és mert ezek összessége önmagán túlmutató módon üzen valamit a világunkról – méghozzá annak a szerkesztőségnek a tálalásában, amely mellett évek, évtizedek óta hűségesen kitartunk médiafogyasztóként. Ráadásul, meglehet, olyan tévénézőként, aki még emlékszik, milyen volt egy valódi híradó, a műfaj, amely tiszteletet érdemelt. Most sokan visszaélnek figyelmünkkel.

Érzelemvezéreltek vagyunk
Akármennyire megbízható forrásokból tájékozódunk és tájékoztatunk is, a közvéleményt nem annyira a tények, mint inkább az érzelmek és a hiedelmek formálják. Ez utóbbiak kapcsolaton, bevonódáson keresztül fejtik ki leginkább hatásukat, a történeteknek ezért is van nagyobb mozgósító ereje, mint az információknak. Egy rászoruló családról szóló riport valószínűleg több embert szólít meg és késztet adakozásra, mint mondjuk, egy elemzés arról, hogy Magyarországon milyen mértékű a mélyszegénység. Egy újságíró ezért válogat a műfajok közül attól függően, mi a célja a híradással. De gondoljunk bele, milyen következményekkel jár az érzelmi alapú működésünk akkor, amikor a sajtóban azt állítják, amit hallani szeretnénk! Minden szerkesztőségnek van világértelmezése, illetve -nézete, és nemcsak témaválasztásaival, hanem narratíváival is ez alapján látja és láttatja (akár szándékos torzítással is) a valóságot. Vagyis, úgy beszéli el az adott történetet, olyan értelmezési keretbe helyezi el a tudható tényeket és a nem tudható részleteket (ami a vélelmezések melegágya), hogy azok arra az eredményre vezessenek, ami neki eleve szándékában, érdekében áll. Kérdés, megéri-e nekünk a valósággal való szembesülést feladni az önigazolásért cserébe.

Félelem: a manipuláció eszköze
A legerősebb érzelem, ami a járvány idején felélénkülhetett bennünk, a félelem volt. A félelemmel pedig jól lehet manipulálni. Egyes médiumok most is úgy tettek, mintha a nagyközönség érdekében tennének közzé újabb és újabb, látszólag valódi hírértékkel bíró cikkeket, pedig valójában egészen mást akartak elérni. Például, a kattintásszám növelését, mert a látogatottságra hivatkozva emelhetik a fizetett hirdetésekért elkérhető összeget is, vagy éppen politikai céloknak rendelhetik alá a tudatosan szerkesztett tartalmat. Sokan tudjuk, hogy az újságírás nemcsak hivatás, hanem legtöbbször üzlet is, ám épp emiatt vagyunk hajlamosak nem egyszer bizalmatlanul fogadni a korrekt információkat is. Például akkor, amikor nem áll a hírek mögött általunk hitelesnek tartott személy vagy intézmény (ami egyébként jogos elvárás, és stabil kapaszkodó lehet), vagy nem az általunk követett lapból vagy csatornából értesültünk róluk. Tulajdonképpen, nem olyan tálalásban, hogy az jólessen nekünk – megerősítsen előfeltevéseinkben, igazságérzetünkben, vágyaink létjogosultságában.

De még akkor is megelégelhettük a járvánnyal kapcsolatos híreket, ha egyszerűen csak mi fogyasztottunk belőlük sokat. És végsősoron miért tettük? Ugyanazért, amiért médiamunkások – még ha a legjobb szándékkal is – újra és újra feltálalták nekünk a legjelentéktelenebb, és adott ponton túl kontraproduktív (azaz már csak a bizonytalanságérzetünket erősítő) információkat: mert a rossz hírek hallatán szorongunk, és szeretnénk kontroll alatt tartani a ránk és a szeretteinkre nézve veszélyes folyamatokat. Kérdés, persze, hogy mennyire etikus ijesztgetéssel óvni másokat – még akkor is, ha a félelemkeltés nem cél volt, hanem eszköz.

Ebből is látszik: még csak nem is szükséges, hogy szándékos félrevezetés álljon a háttérben – azaz, manipulálva legyünk – ahhoz, hogy hírfüggővé váljunk. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki a veszélyhelyzet kihirdetésekor el sem tudta kezdeni a napot, míg nem tájékozódott alaposan a megelőző 12 óra újabb fejleményeiről. Nemrégiben rábukkantam egy jegyzetemre, amelyben a karantén idejére összeállított napirendemben mindössze napi egy órát engedélyezek magamnak a koronavírussal kapcsolatos hírek olvasására. Eközben mint újságíró, munkatársaimmal együtt igyekeztem csak annyira tematizálni a járványhelyzet különböző aspektusait, amennyiben az valóban közérdekű lehetett. Nem akartuk, hogy a csapból is ez folyjon, de felelősséget éreztünk olyan dolgokról írni és szót adni másoknak, amelyeket egyházi közösségünk világi sajtótermékeket is fogyasztó tagjai más platformokon nem találnak meg, és ami közvetlenül érinti őket, Önöket. Ez a zsonglőrködés állandó része a munkánknak – ám amennyiben ez a szándék öncélúvá válna, azzal működésünk valódi értelmét és hitelét veszítenénk el, még akkor is, ha esetleg népszerűségünk ideig-óráig megnövekedne. Egy szerkesztőség, bizony, könnyen nárcisztikussá válhat.

Hogy működik a média?
Tisztában vagyok vele, hogy nem mindannyian vagyunk könnyen befolyásolhatók. Mégis elő-előfordul, különösen, amikor egy médiában tudósított esemény kulisszái mögött jelen voltunk, és a történteket másként látjuk viszont a sajtóban, vagy úgy érezzük: nem pontosan idézték, amit mondtunk, talán még becsapva is érezzük magunkat. Ha eltekintünk a szándékos kiforgatástól vagy az emberi hibalehetőségektől, még akkor is ott marad a kérdés: mi alapján és voltaképpen mit is várunk a médiától? Ezért jó tisztán látnunk, mi a média, és mi nem. A teljesség igénye nélkül hadd emeljem ki működése néhány jellemzőjét!

• A szerkesztők előzetes világmagyarázó narratívák alapján rendezik el a tényeket és a véleményeket (amelyeket gyakran elmulasztanak megkülönböztetni a tényektől). Így még ha a hírek hitelesek is, akkor sem teljesek önmagukban, hiszen egy nagyobb történet részei. Hogy miként, azt a mögöttes szándékok vagy csak szimplán emberi korlátaink miatt legtöbbször nem látjuk, nem láthatjuk. Az, hogy valaki szerepelt már a médiában, semmire sem garancia.
   
• Annak ellenére, hogy a világ jelenségei összetettek, túl gyorsan, az eseményekkel egy időben reflektálunk. Így próbáljuk a jövőt kontroll alatt tartani, és olykor nem vesszük észre, hogy ez a jelenünket őrli fel. Számunkra, médiafogyasztók számára gyakran a fontos elé tolakszik a sürgős, az, ami közvetlen hatással van akár a mai napunkra is. Ezzel pedig igényt is támasztunk a hírversenyre mi magunk is. Régen időbe telt, mire a hírek eljutottak távoli vidékekre, és jó eséllyel csak azok jutottak el, amelyeknek valóban volt jelentősége. Érzésem szerint megvan az egészséges mértéke és idői tartománya annak, hogy megérlelődjenek a dolgok, az ember és a hír összhangja az életre termékenyen hasson. A felgyorsult világ kliséje épp azért született meg, mert ez a tempó gyorsabb, mint amit úgy tudunk követni, hogy az még az életet szolgálja. Sokaknak ennek feszültsége miatt lett elege a járványhelyzet alatti „félelemkeltésből” is – még akkor is, ha az ilyennek titulált információk egy részét valóban felelősségteljes volt kommunikálni.
   
• A már említett előzetes narratíva okán a média mindig reflektorral világít rá a számára legfontosabbra, azaz adott témán belül is úgy rendezi el a tényeket, hogy abból egyértelmű legyen, mi ebben a hír, vagy miként értelmezzük az eseményeket. Amikor egy állítás mégsem ilyen megvilágításban jelenik meg, akkor annak oka van. A járványügyi veszélyhelyzet alatt például több fórumon is hallottuk, hány százezer védőeszközt hoztak be az országba. Ha lett volna elegendő védőfelszerelés, ugyanez a bejelentés vélhetően úgy hangzott volna, hogy jól értsük a jelentőségét: például egy-egy kórházi dolgozóra vonatkoztatva napi vagy heti bontásban.
   
• Gyakran dohogunk amiatt, hogy a sajtó „felkap” egy-egy témát, akkor egy másikat miért nem? Pedig egy téma akkor tart számot közérdeklődésre, ha minél több tényező növeli a hírértékét: például az aktualitás, a rendkívüliség vagy a földrajzi közelség. Igaz, hogy sok mindenről nem esik szó a médiában, de meg kell különböztetnünk, mikor van szó tudatos elhallgatásról és mikor nem. Ami nem történik meg, arról nem lehet írni – kivéve, ha mulasztás történt. A sajtó szolgálhat is, nemcsak szolgáltathat, épp ezért kezdeményezheti egy-egy fontos téma napirendre kerülését. A volt perui nagykövet ügye kapcsán például lehet és kell is gyermekvédelmi kérdésekről beszélni. Ezeket a cikkeket a történtek után többen el fogják olvasni, mert bizony az érzelmeink is részei a képletnek. A felháborodásunk hatással van a sajtóra, a média pedig akár a törvényhozásra is hatással lehet.
   
• Bár a koronavírus-járvány bőven ellátta új hírekkel a hírműsorokat, sok esemény el is maradt, a hírműsorokat pedig valamivel meg kellett tölteni. Szomorú, hogy ezek a hírek gyakran szintén a járvány közvetett hatásairól szóltak: gyilkosságokról és öngyilkosságokról, brutalitásról Magyarországon és szerte a világon egyaránt. A más-más megszólalásokban azonban más-más lélek nyilvánul meg. Minden megnyilatkozásban – történjen az a médiában, de akár a szószéken is – megnyilvánulhat „jó” és „rossz” lélek is. A legjobb lakmuszpapír megvizsgálni: mit vált ki az adott kijelentés és beszédmód. Félelmet vagy józanságot, elerőtlenedést vagy erőre kapást, gyűlöletet vagy mások iránti szeretetet és együttérzést? Ezt a segítő kérdést újságírók és igehirdetők is feltehetnék maguknak olykor.

Az egyház mint médium
Az utolsó pontban írhattam volna az egyházról, hiszen az egyház is médium, azaz közvetítő, és azért az, mert az emberiség történelmén végighúzódó nagy történetbe, Isten történetébe ágyazva képes látni és értékelni mindazt, ami ezen a Földön történik. Ezért volt óriási jelentősége azoknak az online közvetített igehirdetéseknek a kijárási korlátozás idején, amelyek konkrét válaszokkal ugyan nem tudtak szolgálni a közeli jövőre nézve, de a legmélyebb szorongásainkat is oldani képes távlatba helyezték az eseményeket. Isten óvó karjaiba terelgetve minket, ahol már szembesülhettünk törékenységünkkel. Amikor ez megtörténhet, akkor már nincs szükség önmegváltási kísérletekre, sebezhetetlenségre, kontrollra, a szenvedés elkerülésére, mert ismerjük azt az Istent, aki emberré lett, meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűn és a halál fogságából. Ez a leghosszabb ideje ható hír a Földön – a szó legteljesebb értelmében vett örömhír, amit nem csak szavakkal, hanem megváltozott életünkkel közvetíthetünk azok felé az emberek felé, akikkel ugyanazokban a megpróbáltatásokban osztozunk. Mindez pedig azon múlik, ki van a történetünk középpontjában: Isten vagy az ember.

A folytatásban az újságírók és a médiafogyasztók választási lehetőségeiről és felelősségéről olvashatnak.