Sosem gondolták, hogy egyszer Budapest lesz az otthonuk, hiszen korábban csak a történelemkönyvekben olvastak Magyarországról. Njeri Kenyában, Wylie az Amerikai Egyesült Államokban nőtt fel. Njeri a Károli Gáspár Református Egyetemen végezte a teológiát, most doktori iskolába jár, közben pedig neveli nyolchónapos kislányukat, Nonit.
A családfő, Wylie szintén lelkipásztor, de tanárként dolgozik; két gimnáziumban tanít angolt, mellette pedig magánórákat ad és korrepetál, hogy fenntartsa a családot. Albérletben élnek egy budapesti panelben, szerény körülmények között. A kis családot otthonában látogattuk meg, és kértük, hogy meséljenek az életükről és arról, hogy mi szél hozta őket hozzánk.

Értem, amit mondanak
A magyar kultúráról és nyelvről nem tudtam semmit, de azt igen, hogy a magyarok segítették az amerikaiakat a britek ellen vívott függetlenségi háborúban – idézi fel Wylie hazánkról szerzett történelmi ismereteit, majd az itteni tapasztalataival folytatja. – Budapest gyönyörű város, gazdag kultúrával, elkápráztat a sok történelmi emlék. Az is meglepett ideérkezésemkor, hogy milyen sok zárkózott emberrel találkoztam. A metrón gyakran megbámulnak, mintha sosem láttak volna a magukétól eltérő bőrszínű embert. Néha úgy érzem, hogy számukra csupán egy fekete vagyok, mindegy is, hogy milyen ember, honnan jöttem és hogyan gondolkodom.

Folytatva férje gondolatait Njeri azt mondja, hogy megérti, ha valakinek furcsa egy színesbőrű ember, és már hozzászokott, hogy megbámulják. – Az viszont nagyon bánt, amikor nagy ívben kikerülnek vagy átmennek a túloldalra, ha meglátnak. Mivel jól beszélek magyarul, értem is, amit mondanak rólunk, Wylie inkább csak a testbeszédből következtet. A múltkoriban, amikor ebolajárvány volt valahol messze innen, valaki azt vágta a fejemhez, hogy fertőzést terjesztek. De előfordult az is, hogy amikor a kisbabámmal sétáltunk az utcán, beszóltak, hogy „Menjetek vissza Afrikába, ne itt szaporodjatok!”.
Njeri nem reagál a rosszindulatú megjegyzésekre, nem akar vitát, inkább továbbmegy. – Jobb hallgatni. Ha egyedül vagyok Nonival, felelős vagyok a gyerekemért is, és sosem tudhatom, hogy kinek mi van a fejében, a lelkében.

Lelkészként szolgálni
Njeri Kenya fővárosában, Nairobiban született keresztény családban. A világ számos pontján élt hosszabb-rövidebb ideig. Mielőtt teológiát tanult, egy Miskolchoz közeli aprócska borsodi faluban, Novajidrányban dolgozott önkéntesként. Wylie-val akkor ismerkedett meg, amikor cserediákként tanult Amerikában az atlantai teológián. A szerelemből házasság lett, azonban az esküvő után nem tudtak Amerikában letelepedni, mert Njeri nem kapott vízumot. Ez a furcsa kényszerszituáció hozta, hogy egy afrikai és egy amerikai fiatal Európában talált hazát.

– Átmeneti helyzetben vagyunk – mondja Wylie –, és azt találtuk a optimális megoldásnak, ha Magyarországon maradunk, hiszen Njeri kötődik az országhoz, jól beszéli a nyelvet, ráadásul itt doktorizik.  Nem akartunk távkapcsolatban élni, mert szeretjük egymást, és valódi családként, együtt akartuk tölteni a mindennapokat. Támogatom Njeri karrierjét, ezzel azonban az enyém véget is ért Amerikában. Közös álmunk, hogy mindketten lelkipásztorként szolgálhassunk majd, hiszen nagyon sokat tanultunk és dolgoztunk azért, hogy lelkészek lehessünk. Szeretnénk hasznosnak érezni magunkat és pozitív változást előidézni a környezetünkben – mondják egybehangzóan.

Okos, határozott és szép
Wylie a feleségéről mesél, okos és határozott lánynak nevezi Njerit, aki nem szokványos életúttal rendelkezik, ez is imponált neki, no meg a lány szépsége – teszi hozzá gyorsan. Njeri azt mondja megismerkedésükről, hogy Wylie más volt, mint a legtöbb amerikai. Nem csupán afrikai egzotikumnak tartotta őt, hanem egyenlő partnerként tekintett rá. – Az első perctől kezdve nagyon jó volt vele beszélgetni. Szerettem az őszinte, egyenes istenhitét, a szerelem pedig szinte észrevétlenül lopakodott az életünkbe. Persze sokat nyomott a latban, hogy Wylie nagyon kitartóan udvarolt – fűzi hozzá nevetve.

Njeri és Wylie szülei is elfogadták a fiatalok döntését, bár a férfi édesanyja eleinte aggódott fia boldogságáért. Njeri édesapja a biztonságra törekedett, nem bízta a véletlenre lánya párválasztását. Lenyomoztatta a fiút az amerikai presbiteriánus egyházon, sőt az Interpolon keresztül is, így aztán nem volt semmi akadálya a frigynek.

Alapszomorúság
Beszélgetésünk az egyházakra terelődik. Njeri azt mondja, hogy Kenyában hasonló az istentiszteleti liturgia, mint nálunk, ami viszont különbség, hogy itt, Magyarországon van az emberekben „valami alapszomorúság”. – Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést, de Kenyában hiába van sok probléma, valahogy más a lelkület. Ez nem azt jelenti, hogy Nairobiban mindenki folyamatosan mosolyog, de ahhoz képest a magyarországi közeg olyan, mintha az emberek állandóan gyászolnának. Talán itt magányosabbak, mint nálunk, más a társadalom struktúrája és eltérőek a közösségeink is.

Wylie szerint a magyar református egyházban sokkal inkább érezni a gyökereket, a tradíciókat, mint Amerikában. – Olyan ez számomra, mintha visszalépnék az időben. A magyarországi egyház konzervatívabb teológiailag, társadalmilag és kulturálisan is. Amerikában kevésbé formális az egyház, lazább, befogadóbb, elfogadóbb. Ezt látom fontos különbségnek, de jól tudom, hogy az eltérések zöme éppen a történelemben gyökeredzik.

Húszperces háború
És ha már konzervativizmusról esett szó, rákérdezek Wylie tetoválásaira, hiszen a tetkó nem szokványos egy lelkipásztor esetében. A kérdésre adott válasz egészen új világot tár elénk. – A katonai szolgálatom alatt tetováltattam a kezemre az egyiptomi feliratokat – kezdi a férfi. – Öt évig szolgáltam az amerikai hadseregben miután befejeztem az egyetemet. Akkoriban nem volt háború, azt gondoltam, hogy leszolgálom az időmet, majd leszerelek és az összegyűlt pénzből kifizetem a diákhitelemet, a tanulmányi költségeimet. 2001 augusztusa volt. Talán mondanom sem kell, hogy egy hónap múlva, 2001. szeptember 11-én minden megváltozott. Szolgálati időm alatt kétszer jártam háborúban, szolgáltam Irakban, Falludzsában. (A Bagdadtól 50 km-re fekvő város véres harcok színtere volt hosszú éveken át. Falludzsa volt Szaddám Huszein rezsimjének egyik fellegvára, és 2016 májusáig az iszlám állam egyik központja – a szerk. )

Aztán megint hosszú csend
Wylie szerint a háború nem olyan, mint amit a tévében látunk, vagyis nem állandó harc, hanem apró pillanatokból áll. – Gondold el! Arra képeznek ki, hogy harcolj, te pedig csak ülsz a támaszponton és napokig nem történik semmi. Aztán hirtelen jön az ellenség, harcolsz húsz percig, és ennyi. Ez a háború. Robbanások, lövöldözések, elveszted a bajtársaidat, a fiúkat, akikkel még együtt vacsoráztál előző este. Aztán megint hosszú csend, de mindig készen kell állni, éberen várni, ami kimerítő, érzelmileg, intellektuálisan és fizikailag egyaránt. Borzasztó az egész. Csak egy biztos: reggel arra ébredsz, hogy tudod, nemsokára emberek halnak meg körülötted, talán a legjobb barátod, talán te magad – mondja. Wylie egész életét, gondolkodását megváltoztatta a háború. – Minden megváltozik, más ember leszel. Én már 24 éves voltam akkor, de voltak Irakban kölykök, 18-19 évesek, akik még nem is jártak távol a szüleiktől, a biztonságos otthonból mentek el katonának. És vagy megtanulják, hogyan kell ölni, vagy meghalnak – mondja keserűen. Wylie-nak is kellett ölnie. – Vagy te halsz meg, vagy az ellenség. És én haza akartam menni, a családomhoz, meg kellett védenem magamat, az életemet, nem volt más választásom. Nem éreztem, hogy megsértenék ezzel bármilyen törvényt, a háborúban mások a szabályok – mondja, és közben az ölében ülő kislánya arcára cuppanós puszit nyom.

Egyenruhát palástra
Nagy váltás volt a katonaruhát lelkészi palástra cserélni, és mint mondja, traumatikus is.  – Még mindig dolgozom ezzel. A katonai kultúra nagyon strukturális, fegyelmezett, így ahhoz szoktam hozzá, hogy a mellettem lévő katona is a lehető legjobban teszi a dolgát, nem kell szólnom azért, hogy ne felejtsen el valamit. Azt gondoltam, hogy az egyháznál is hasonlóan mennek a dolgok, de tévedtem. Itt mindenféle kifogást felhoznak, pedig én úgy vagyok vele, hogyha valamit megbeszéltünk, akkor arra számítok. Még most is emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez nem a katonaság, hanem az egyház. A teológián még nehezebb volt, mert úgy éreztem, hogy a legtöbb hallgatónak még csak elképzelése sincs a valódi világról. Így amikor beiratkoztam a teológiára és vittem magammal ezeket a tapasztalatokat, egyszerűen nem is tudtak vele mit kezdeni, és fogalmuk sem volt, hogyan bánjanak velem.

A megfelelő hely
Magyarországon egészen más az élet, mint Amerikában, Irakban vagy Kenyában. Wylie, Njeri és Noni itt egymásra utalva élnek. Nincs itt a családjuk, nehéz segítséget kérni. A múltkoriban mindhárman lázasak, betegek voltak, de nem akartak a barátokra akaszkodni, így inkább húzták-vonták magukat, de megoldották valahogy a hétköznapokat. Njeri azt mondja, hogy sehol nem tökéletes az élet. – Nincs tökéletes ember, tökéletes család vagy egyház, de az emberek vágyai hasonlók, bárhol éljenek. A legtöbb ember ugyanazt akarja: egészséget, normális életkörülményeket, boldogságot a gyerekének, jó szomszédokat, hűséges barátokat.

Éltem Nairobiban, Budapesten, Atlantában, Londonban, Oxfordban, jártam több mint 27 országban, és mindenütt ugyanezt tapasztaltam. A világon mindenhol vannak rosszindulatú és jóakaratú emberek, mindenhol találnak okot arra, hogy együtt legyenek vagy éppen kerüljék egymást. Ha együtt akarnak lenni, akkor az egységet keresik, ha a különbséget, legyen az vallási, törzsi vagy osztálykülönbség, akkor azt meg is találják. Ezért is érzem úgy, nincs olyan a világban, hogy „megfelelő hely”. Budapesten vannak nagyon jó barátaink, akik olyanok nekünk, mintha a családunk lennének. Ebben a nagy társasházban is, ahol lakunk, van néhány nagyon kedves szomszéd. És ha elmennénk egy másik városba, ott is lennének nagyon jóságosak és szörnyűek is. Ilyen a világ, meg kell találni a jót az emberekben, valahol meg kell találni a jót – fejtegeti Njeri. Férje egyetértően bólogat, majd hozzáteszi: ha örömöt keresel, örömet találsz.

Njeri és Wylie kislánya Budapesten született. Amikor arról faggatom a szülőket, vajon európai lesz-e egy kenyai édesanya és egy amerikai édesapa gyereke, azt felelik, hogy nem ez számít. Az a lényeg, hogy Noni legyen mindig nyitott az új emberekre, a különböző kultúrákra, gondolatokra. Legyen barátságos, elfogadó és szerény. – Szeretnénk, ha tudná, a világot Isten teremtette, bárhová kerül is, mindig van helye benne.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás