Bár az egyetemi missziói közösségek már tavaly ősszel birtokba vették, hivatalosan 2025. március 25-én került sor a Szó-Tér nevű ifjúsági közösségi hely felavatására, amelyet az egykori Adna kávézó helyén, a Török Pál utca 6. címen alapított a Dunamelléki Református Egyházkerület elnöksége a Budapest-Északi Református Egyházmegye támogatásával. „Értetek van ez a hely és értetek van ez a kezdeményezés is” – szólította meg az ünnepi alkalmon a jelen lévő fiatalokat Hajdú Bálint Kadosa, a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat vezetője, aki kifejtette: a Szó-Tér egyik célja az, hogy ajtó legyen a járókelő emberek felé, hogy közülük is minél többeket megszólíthasson az evangélium ereje.



A megszólítás mint alapgondolat végigkísérte az egész alkalmat: érkezésükkor a fiatalok odajöttek egymáshoz, kezet nyújtottak, bemutatkoztak – még nekem is, aki tudósítóként érkeztem közéjük. Pedig akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan az odafordulás, a néven nevezés tér- és közösségteremtő erejéről fogunk hallani. Valahogy ez tűnt természetesnek, magától értetődőnek, hiszen azért jöttünk, hogy kapcsolatba lépünk egymással, hogy Jézus általi megszólítottságunkra közösen adjunk választ, hogy valódi tartalmat adjunk ennek az együttlétnek. A Szó-Tér név egyszerre utal minderre, és a görög szotér fogalomra, amely megváltót, szabadítót, üdvözítőt jelent.



Teret teremtő odafordulás
„Nagy öröm számunkra, akik ezen dolgoztunk, hogy ez a hely a korábbi erősebb és erőtlenebb próbálkozások után végre olyan találkozóhellyé lehet, mint amilyennek eredetileg szánták. Egyházunk egyik lényegét, a közösségteremtés áldását reméljük ettől” – fogalmazott Balog Zoltán dunamelléki püspök. Áhítatában Zákeus története alapján (Lukács evangéliuma 19. fejezet, 1-10. vers) arról beszélt, hogy életünk minden fontosabb állomása ugyanazzal kezdődik: Jézus odafordulásával, megszólításával. „A kimondott név az, amelyben megszólít minket az isteni valóság, ez a néven szólítás kíséri az embert a teremtés óta.” Zákeus válasza erre egy újabb odafordulás volt: ezúttal ő fordult Jézus felé.



A püspök Martin Buber vallásfilozófust idézve kifejtette, hogy két alapszó kapcsolata határozza meg az életünket: az én és a te. Ha kimondjuk, hogy te, az egyúttal tett, cselekedet, mozdulat, odafordulás, amely teret teremt. „A névnek személyes jellege van, és az a kívánságunk, hogy ez a hely olyan hely legyen, ahol lesznek, akik Jézus nevében mondják ki a másik ember nevét. Aki ugyanis magának akar nevet teremteni, az előbb-utóbb a bábeli torony romjai alatt találja magát.” Balog Zoltán ennek kapcsán felidézte azt a kárpátaljai élményét is, hogy a nagydobronyi gyermekotthonban milyen sokat számított a gyerekeknek, amikor egy játékos feladat során megtudhatták, mit jelent a nevük.



Kegyelemből épült
Ez az épületrész nem annak épült, amivé mostanra vált, de minden generáció hozzátette a maga álmait, és kegyelemből lett azzá, amivé lett, kegyelemből épült – emlékeztette a fiatalokat Szloboda József, a Budapest-Északi Református Egyházmegye esperese. „Olyan ez a hely, mint egy inkubátor, ahol össze lehet gyűlni, összeszedve gondolatokat, érzéseket, de soha nem lehet elfelejteni, hogy innen majd ki kell mennetek, és be kell épülnötök azokba a gyülekezetekbe, ahol szükség van rátok. A ti feladatotok az, hogy elmenve innen bizonyságot tegyetek arról, akár a gimnazistáknak is, hogy van itt egy közösség, ahol várják őket. Álljatok bele egyházunk építésébe, és vigyétek el az evangéliumot azoknak, akik még nem ismerik!”



Az elhangzottakra a helyszínen rögtönzött kiscsoportos körökön belül lehetett reflektálni. A három-négyfős beszélgetések során a személyes történetek ugyanúgy szóba kerültek, mint az, hogy Istenhez emberi kapcsolatokkal közelebb lehet kerülni, mint a tudományok segítségével. Éppen ezért érdemes tárgyak helyett emberek felé elindulnunk. Volt azonban, aki árnyalta ezt, és arról beszélt, hogy olykor a tárgyak is az emberi kapcsolatainkra emlékeztetnek minket. Az én és a te viszonyáról pedig elhangzott: attól leszek azzá, aki vagyok, hogy van egy másik személy, aki valamilyen módon tükröt tart elém, ezért ha más emberekkel találkoztam volna, most valamennyire más ember lennék.



A szótól a névig
„Nahát, nem is tudtam, hogy Bálintnak hívnak és nem Barnának” – csodálkozott rá valaki még az alkalom elején a nevemre. Nem ő volt az első, aki felcserélte a keresztnevemet a családnevemmel, hiszen sok internetes szolgáltatás az angolszász mintából kiindulva rakja sorba nevünk elemeit, ráadásul gyakori a Bálint mint családnév, a Barna mint keresztnév. „A Barnabás még jobban illene hozzád” – jegyezte meg valaki más, aki becsatlakozott a nevem körüli beszélgetésbe. Mindezek különösen utólag, az átadón elhangzottak fényében gondolkodtattak el engem. Milyennek látnak engem a nevek tükrében? Milyen néven vagyok megszólítható és melyiken szólít meg Isten? Mivel több a név egy-egy szónál?



„Csak egy szót adj” – énekelte felvételről a néhai Cseh Tamás a Bereményi Gézával közösen alkotott Ima című dalában, a művészet nyelvén felmutatva számunkra, hogyan teremt az isteni szó életet, teret, viszonyulást. Mi, jelenlévők pedig nem csupán imával válaszoltunk Isten minket megszólító szavára, hanem dicsőítéssel, amelyet az egyetemi missziók szolgálói kísértek hangszeres zenével. Ez volt a mi közös odafordulásunk, ezzel töltöttük be a számunkra adatott teret. Az ünnepi alkalom végül püspöki áldással, szeretetvendégséggel és kötetlen beszélgetésekkel zárult. A Szó-Tér története azonban csak most kezdődik: ezzel az ajtónyitással, amely az utcán lévőket is odafordulásra szólítja.

Barna Bálint
Képek: Vargosz