Amikor Balog Zoltán püspök úrtól felkérést kaptam erre a szolgálatra, egy régi megújulás-történet volt rögtön a szívemben, és annak tanulságai. Az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon hol van most Isten ebben az egész, megrendítő, nehéz helyzetben. Hol van jelen Isten? Mert az egyháznak is ott kell lennie, ahol ő van. Sok évvel ezelőtt a Wheaton College könyvtárában bukkantam egy könyvre, amelynek szerzője azt a teológiai állítást fogalmazta meg, hogy a kálvinizmus nagy központi gondolata Isten. „Ahogy a metodisták a bűnös megváltásának gondolatát helyezik előtérbe, a baptisták az újjászületés misztériumát, a lutheránusok a hit általi megigazulást, a cseh-morva testvérek Krisztus sebeit, a görög katolikusok a Szentlélek miszticizmusát, a római katolikusok pedig az egyház egyetemességét, a kálvinisták Isten gondolatát állítják előtérbe.”¹ A református gondolkodás Istenből indul ki, ezért bármiféle református megújulásnak is az ő valóságához kell kötődnie. Látjuk, hol vannak a politikai törésvonalak, látjuk, hol vannak lelkiségi törésvonalak, látjuk, hol vannak személyes konfliktusok. De hol van Isten?

Egy ősi történetre szeretném irányítani a figyelmet, amely a Kr. e. 9. században, Izráelben játszódott le. A történet egy megújulásról szól, amelyben Isten hívja megtérésre a tőle elszakadt népet. Kiinduló textusom a 2Királyok 2,1-25:

„Amikor az ÚR Illést forgószélben az égbe akarta ragadni, Illés és Elizeus elment Gilgálból. ²Illés ezt mondta Elizeusnak: Maradj itt, mert engem Bételbe küldött az ÚR. De Elizeus így felelt: Az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy nem hagylak el! Elmentek tehát Bételbe. ³A bételi prófétatanítványok odamentek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! ⁴Akkor ezt mondta neki Illés: Maradj itt, Elizeus, mert engem Jerikóba küldött az ÚR. Ő azonban így felelt: Az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy nem hagylak el! Megérkeztek hát Jerikóba. ⁵A jerikói prófétatanítványok odaléptek Elizeushoz, és ezt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja mellőled uradat? Ő így felelt: Én is tudom, de hallgassatok! ⁶Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. Ő így felelt: Az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy nem hagylak el! Így hát együtt, ketten mentek tovább. ⁷Velük ment ötven prófétatanítvány is, és amikor ők ketten megálltak a Jordánnál, tőlük távolabb azok is megálltak. ⁸Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. ⁹Amikor átértek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus így felelt: Jusson nekem kétszeres rész a benned munkálkodó lélekből! ¹⁰Ő erre így felelt: Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadtatom tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. ¹¹Amikor azután beszélgetve továbbmentek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe. ¹²Elizeus látta ezt, és így kiáltozott: Atyám, atyám, Izráel harci kocsija és annak hajtója! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra tépte. ¹³Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. ¹⁴Fogta Illés leesett palástját, ráütött vele a vízre, és így szólt: Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta. ¹⁵Látták ezt a jerikói prófétatanítványok, akik átellenben voltak, és ezt mondták: Az Illésben munkálkodó lélek Elizeusra szállt! És eléje menve a földre borultak előtte. ¹⁶Majd ezt mondták neki: Van itt a te szolgáid között ötven ember, bátor férfiak: hadd menjenek el megkeresni uradat, hátha az ÚR lelke ragadta el, és letette valamelyik hegyre vagy völgybe. De ő így felelt: Ne küldjetek senkit! ¹⁷Addig-addig unszolták azonban, míg végül azt mondta: Hát küldjetek! El is küldték az ötven embert; azok három napig keresték, de nem találták meg. ¹⁸Visszatértek azért hozzá, mert még Jerikóban tartózkodott. Ő így szólt hozzájuk: Mondtam nektek, hogy ne menjetek. ¹⁹Egyszer a városbeliek ezt mondták Elizeusnak: Uram, magad is látod, hogy ez a város jó lakóhely, de a vize rossz, és a földje terméketlen. ²⁰Erre ő így felelt: Hozzatok ide egy új tálat, és tegyetek bele sót! Oda is vitték neki. ²¹Ő pedig kiment a víz forrásához, sót dobott bele, és ezt mondta: Így szól az ÚR: Meggyógyítom ezt a vizet, nem okoz többé halált és terméketlenséget. ²²És a víz meggyógyult, így van ez még ma is, Elizeus szava szerint, amelyet kimondott. ²³Onnan azután elment Bételbe. Miközben fölfelé ment az úton, kisfiúk jöttek ki a városból, és így csúfolták őt: Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz! ²⁴Ő azonban hátrafordult, rájuk nézett, és megátkozta őket az ÚR nevében. Ekkor két nőstény medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük negyvenkét gyermeket. ²⁵Innen fölment a Karmel-hegyre, onnan pedig visszatért Samáriába.”

A továbbiakban ebből a történetből kiindulva három kérdésre keresem a választ: 1) Hol van Illés Istene? 2) Miben áll Elizeus szolgálata? 3) Hogy alkalmazható mindez a református egyházra?

1) Hol van Illés Istene?

A Királyok két könyve a Héber Bibliában egyetlen (khiasztikus szerkesztésű) könyv, amelynek a közepén két személyt látunk: Illést és Elizeust. A héber gondolkodásmód szerint a szerző erre a két prófétára irányítja a figyelmet, ezért ha meg akarjuk érteni a történet szívét, figyelnünk kell Illésre és Elizeusra. A 2. részben Elizeus szolgálatának kezdeteit látjuk. Illés felvétetik a mennybe tüzes szekéren, Elizeus pedig a Jordán partján állva felkiált: „Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van Ő?” Ez az időszak a hitehagyás időszaka volt Izráelben. Elizeus szolgálata Áháb és Jórám király uralkodása idején játszódik. Az északi törzsek elszakadtak Dávid házától, egyik királyuk sem volt istenfélő király, de Omri háza különösen gonosznak számított. Az emberek elhagyták az ÚR szövetségét, még Júda is Izráel útján járt. És most Illés is elragadtatott a mennybe! Az az ember, aki egy kis fénysugarat jelentett a sötétben, elment. Elizeustól lelki atyja is elragadtatott, és a sötétség most az eddigieknél is sűrűbbnek látszik: Hol van Illés Istene? Hol van ő?

Elizeus kérdésére azonban sokkal közelebb van a válasz, mint gondolta vagy sejtette. A héber elbeszélés műfaja finom, festői és szűkszavú, de a Királyok könyvének szerzője adott nekünk néhány nyomot, amelyeken olvasókként elindulhatunk, hogy megértsük a kérdésre a választ. Kettő ezek közül ebben a fejezetben és az 1Kir 19-ben található.

Első nyom: Elizeus és Józsué párhuzama

A szerző tudatos áthallást képez Elizeus szolgálatának kezdete és egy korábbi esemény között. Illés felvétetik a mennybe a Jordán keleti partján, Izráel területén kívül, a Jordán kettéválik Elizeus előtt és ő száraz lábbal kel át rajta. Az első város, ahova elérkezik: Jerikó, aztán a próféta először áldást hoz, majd egy átkot mond ki. Ezek a motívumok nyilvánvalóan Józsuéra emlékeztetnek bennünket. Mózes a Jordántól keletre Izráel területén kívül halt meg. Amikor Józsué bevezette Izráelt az ígéret földjére, a Jordán kettévált előttük, az első város, amelyet elfoglaltak, Jerikó volt, majd megálltak az Ébál és a Garizim hegyénél, és kimondták a szövetség áldásait és átkait.

Érdekes párhuzam figyelhető meg a Mózes-Józsué és az Illés-Elizeus páros között. A Szentírásban két embernek jelent meg Isten a Hóreben: Mózesnek és Illésnek. Mózes és Illést együtt látjuk később a megdicsőülés hegyén Jézussal. Életük végének helyszíne is hasonló. Illés a Jordán túlpartján ragadtatott a mennybe, Mózes testét Isten maga temette el szintén a Kánaán földjén kívül. Mózes helyére Józsué lépett, Illés helyére Elizeus. A nevük szinte ugyanazt jelenti: Jehósuá: „Az Úr a szabadító”, Elísá: „Isten a szabadító”. Elizeusról írt doktori dolgozatában W. Brian Aucker (ószövetséges professzorom) így fogalmaz: „Miután Elizeus otthagyta »Mózesét« a Jordán túlsó oldalán, második Józsuéként vonul be az ígéret földjére.”² Célja pedig az, hogy visszahódítsa az ÚRnak a nép szívét.

Második nyom: Isten szava Illéshez

A Királyok első könyve 19. részében olvasunk arról, hogy Illés a Baál-papok felett aratott győzelme után mély lelki melankóliába esik és a halált kívánja. Az ÚR angyala azonban felkelti és arra buzdítja, hogy menjen a Hóreb hegyre. A hegyen megjelenik neki maga az ÚR. A történet így szól:

„Itt bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Egyszer csak így szólt hozzá az ÚR igéje: Mit csinálsz itt, Illés? ¹⁰Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. ¹¹Az ÚR ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az ÚR színe elé! És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. ¹²A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.” (1Kir 19,9-12)

A dramatizált párbeszédben a kérdés itt is az, hogy hol van Isten.

„Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19,13)

Isten kérdése ugyanaz, amit először is feltett Illésnek. Illés válasza is hajszálpontosan megegyezik az első válaszával:

„Ő így felelt: Nagyon buzgólkodtam az ÚRért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni. ¹⁵Ekkor azt mondta neki az ÚR: Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. ¹⁶Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábél-mehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! ¹⁷És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. ¹⁸De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt.” (1Kir 19,14-18)

A héber elbeszélés finom utalásokkal van tele, és fontos eleme az ismétlés és a gondolatritmus. A megismételt szakaszokban az első két elem megegyezik, és az egymásnak szintén megfeleltethető harmadik elemben van a különbség. Isten tesz látványos dolgokat (vihar, földrengés, tűz), de ezekben nincsen benne („de az ÚR nem volt ott”), és tesz kevésbé látványosat, amelyekben feltehetően jelen van. Az ismétlés gondolatritmusa alapján a látványos dolgoknak Jéhú és Hazáél pusztítása felel meg, a halk és szelíd hangnak pedig Elizeus. Mintha a dramatizált üzenet az lenne, hogy Isten alapvetően nem a történelmi léptékű ítélet tüzében lesz jelen, hanem Elizeus személyében. Erre utalhat a befejezés csattanója is:

„Amikor elment onnan, rátalált Elizeusra, Sáfát fiára, aki éppen szántott. Tizenkét iga ökör volt előtte, ő maga a tizenkettediknél volt. Amikor Illés elment mellette, rádobta a palástját.” (1Kir 19,19)

A nyomok alapján Elizeus kiáltásában („Hol van az ÚR, Illés Istene, hol van ő?”) az az irónia látszik kibontakozni, hogy Illés Istene egészen különleges módon épp Elizeusban, az ő személyén és szolgálatán keresztül volt jelen Izráelben. A prófétatanítványok számára ez nyilvánvalóvá vált, amikor Elizeus ráütött a Jordánra és az kettévált. Mélyen leborultak előtte, elismerve, hogy Elizeuson keresztül maga Isten jött közel Izráel népéhez, a prófétában Illés Istene „halk, szelíd hangként” jelent meg közöttük.

2) Miben áll Elizeus szolgálata?

Elizeus ebben a történetben „második Józsuéként” képviseli Istent. Az utolsó két epizódnak (2Kir 2,19-25) a Józsué-Elizeus párhuzam adja meg a kulcsát. Elizeus visszafelé járja meg azt az utat, amelyet Illéssel együtt tettek meg. Az odafelé vivő út Gilgálból vezetett először Bételbe, majd Jerikóba, onnan a Jordánhoz, majd a Jordánon át a túlsó partra. Elizeus innen indul vissza, először a Jordánon kel át, majd Jerikóba ér, onnan pedig tovább Bételbe. Otthagyja a Jordánon túl a maga Mózesét, hogy megkezdje a lelki honfoglalás prófétai szolgálatát a hitehagyott Izráelben. Kettéválasztja a Jordánt, mint annak idején Józsué, majd Jerikóba érkezve áldást mond (2Kir 2,19-22), Bételbe érkezve pedig átkot (2Kir 2,23-25). A két epizód a Józsué 8,30-35 fényében nyer értelmet:

„Ekkor oltárt épített Józsué az ÚRnak, Izráel Istenének az Ébál-hegyen, ³¹ahogyan megparancsolta Mózes, az ÚR szolgája Izráel fiainak, és ahogyan meg is van írva Mózes törvénykönyvében. Oltárt épített faragatlan kövekből, amelyekhez nem nyúltak vassal. Égőáldozatokat áldoztak azon az ÚRnak, és békeáldozatokat vágtak. ³²És felírta ott a kövekre Mózes törvényének a mását; Izráel fiai előtt írta fel. ³³Az egész Izráel, annak vénei, elöljárói és bírái ott álltak kétfelől a láda mellett, az ÚR szövetségládáját vivő lévita papokkal szemben, mind a jövevények, mind a született izráeliek, fele a Garizim hegye irányában, fele pedig az Ébál hegye irányában, ahogyan Mózes, az ÚR szolgája megparancsolta, hogy így áldják meg Izráel népét első ízben. ³⁴Azután fölolvasta Józsué a törvény minden igéjét, az áldást és az átkot, pontosan úgy, ahogyan meg van írva a törvénykönyvben ³⁵Mindabból, amit Mózes megparancsolt, egyetlen szó sem volt, amit ne olvasott volna föl Józsué Izráel egész gyülekezete előtt, meg az asszonyok, gyermekek és jövevények előtt, akik köztük éltek.”

A szakasz azt mondja el, mi történik, ha megtartják a szövetséget, és mi történik akkor, ha megszegik azt. Fontos tény: a gyermekek is hallgatták a felolvasást.

Az áldás kimondása Jerikóban történik. Annak idején Józsué megátkozta a várost: „Abban az időben mondta ezt az esküt Józsué: Átkozott legyen az ÚR előtt az az ember, aki hozzáfog, hogy fölépítse ezt a várost, Jerikót! Elsőszülöttjére rakja le az alapjait, és legkisebb fiára állítsa föl kapuit!” (Józs 6,26) Az átok nem sokkal Elizeus ideje előtt beteljesült: „Abban az időben építette újjá Jerikót a bételi Hiél. Elsőszülöt fián, Abirámon vetette meg annak alapját, és legkisebb fián, Szegúbon állította fel a kapuját, az ÚR szava szerint, amelyet megmondott Józsué, Nún fia által.” (1Kir 16,34) A város most is valamiféle átok alatt van, mert a vize rossz, a földje terméketlen. Elizeuson keresztül az ÚR azonban most meglátogatja népét, és meg akarja áldani őket. Ez történik Jerikóban, az első városban, ahova Elizeus megérkezik. A város vízének meggyógyulása Isten áldása (és az átok vége) Jerikó számára. „Elizeus csodája teljesen elfordítja az ősi ítéletet, hogy a vidék számára egy új kor kezdődhessen el.”³ A tálat és a sót a város lakosai viszik Elizeusnak. A gyógyírt Elizeus a Jerikó népe által rendelkezésre bocsátott eszközökkel végezte. A hitüket megerősíthette, hogy engedelmesen és aktívan részt vettek Isten tisztító munkájában.

Az átok kimondásának helyszíne Bétel. Ez az epizód megrázó és felkavaró. Első olvasatra úgy tűnhet, mintha egy hiú és indulatos próféta sértettségében és hirtelen haragjában megátkozna ártatlanul viccelődő kisgyerekeket, Isten pedig hallgatna a prófétára, kegyetlenül megbüntetve a gyermekeket. Elizeus kopaszsága azonban a gyász jele volt. A megborotvált fej a gyász egyik kifejeződésének számított abban az időben, Elizeus valószínűleg Illés eltávozását gyászolta. A „Menj föl, kopasz!” felszólítás mögött az a kívánság állhatott, hogy Elizeus is távozzon el a földről. Ugyanaz az ige (הָלָע)szerepel itt, mint a 11. versben, ahol Illés felmeneteléről olvasunk. A fiatal fiúk (a héber szavak valószínűleg olyan kisebb fiúkra utalnak, akik már tudatában voltak cselekedeteiknek, ezért feleltek is érte)⁴ Isten emberét „küldték melegebb égtájakra”, azzal gúnyolódva, hogy ha Illést gyászolja, menjen ő is utána! Miért volt annyira súlyos ez a cselekedetük, hogy Elizeus megátkozta őket? Elizeusban Isten jelenléte volt Izráelben, a próféta magát Jahvét képviselte, ezek a fiúk az URat vetették el, amikor az ÚR prófétáját szólították fel távozásra. Könnyen lehet, hogy a szüleiktől hallották ezeket a szavakat a vacsoraasztalnál: „Menjen fel Elizeus is, ha már Illést siratja! Bárcsak békén hagyna minket, és nem folytatná azt, amit Illés csinált, aki miatt három és fél évig szárazság volt!”

A törvény megmondta előre, hogy a szülők hitetlenségét és bálványimádását a gyermekeikben is megbünteti: „megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig” (2Móz 34,7) A törvény átka magában foglalta, hogy a gyermekeknek is árt a szülők törvényszegése. „Ha mégis szembeszálltok velem, és nem akartok rám hallgatni, akkor hétszeresen verlek meg benneteket vétkeitek miatt. Rátok küldöm a mezei vadakat, és elragadják gyermekeiteket, kiirtják állataitokat, és megritkítanak benneteket, útjaitok kihaltak lesznek.” (3Móz 26,21-22) Ezékiel így prófétált később: „Éhséget és vadállatokat bocsátok rád, amelyek megfosztanak gyermekeidtől, dögvész és vérontás gázol át rajtad, és fegyvert bocsátok rád. Én, az ÚR, megmondtam!” (Ez 5,17)

Fontos tény, hogy a gyermekek Bételből jöttek ki. Bétel volt az a megszentelt hely, ahol Isten annak idején megjelent Jákóbnak (1Móz 28,16-19). Azonban a Királyok könyvében Bétel már az ott felállított oltár és borjú miatt kerül elő újra és újra: Jeroboám, Nébát fiának ez a vétke vitte vétekbe egész Izráelt.⁵ Az Elizeus által Bételben jelenvalóvá tett átok az egész város ellen szól: negyvenkét gyermeket gyászolt a családja ott, ahol a csúf oltár állt. Isten számon kérte a szülők vétkeit a gyermekeiken.

Az a történet-mozaik, amelyben a könyv szerzője Elizeus szolgálatát elénk tárja, izgalmas áthallásokat képez Jézus szolgálatával, de ebben a fejezetben két dolog látszik különösen hangsúlyosnak. Az egyik az, hogy Elizeus a Szentlélek erejében szolgált. Elizeus azt kérte Illéstől, hogy a benne lévő Lélek kettős mértéke legyen rajta (2Kir 2,9). Illés a válaszában jelezte, hogy nem ura a Léleknek (2Kir 2,10), de a Lélek végül leszállt Elizeusra, és ezt a prófétatanítványok is észlelték, amikor Illés a palástjával szétválasztotta a Jordánt (2Kir 2,15). Ami Elizeuson keresztül ezután történik, az ennek a Léleknek a munkája. Olyan események mennek végbe Izráelben, amelyek nem emberi erővel, nem emberi eszközökkel, hanem Isten Lelke által történnek meg. Elizeus a Szentlélek erejében végezte szolgálatát.

Elizeus szolgálatának másik fontos eleme az, hogy Isten igéjét alkalmazza a nép életében, és az ige szétválaszt. Ahogy az imént láttuk, Elizeus prófétai szolgálata a törvény áldásait és a törvény átkait tette láthatóvá először Jerikóban, azután Bételben. A két város különbözőképpen találkozott Isten igéje beteljesedésével. Az egyik számára áldás volt, a másik számára átok. Isten keménysége és Isten jósága egyaránt megmutatkozott Elizeus szolgálatában, de mindkettő Isten igéjén alapult. Elizeus egyfajta ószövetségi verbum Dei minister szerepében drámai módon alkalmazta Isten igéjét Isten akkori népe életében. Az általa elkezdett lelki megújulás két eszköze a Szentlélek ereje és Isten szava volt: a Szó és a Lélek. Ugyanaz a két erő, amely által Isten a világot teremtette (vö. 1Móz 1,2-3), ugyanaz a két erő, amely az új szövetségben is hatékonyan munkálkodik.

3) Hogyan alkalmazható mindez a református egyházra?

Mielőtt rátérnék az alkalmazásra, három előzetes gondolatot hadd osszak meg.

1. Isten jelenléte a világban ma sem a nagy, látványos történelmi eseményekben ölt testet. Azok nem lényegtelenek, de egyáltalán nem olyan fontosak, mint a halk, szelíd hang. Van helye Isten tervében Hazáélnek meg Jéhunak, meg Orbán Viktornak, meg az ukrajnai háborúnak, és más politikai tényezőknek, de ahogy akkor a Jordán partján álló, gyászoló prófétában volt jelen Isten, úgy ma is erőtlenségben mutatkozik meg az ereje. Az új szövetségben Krisztus az Isten halk, szelíd hangja, aki „nem lármáz, senki sem hallja hangját az utcákon… [m]egrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki” (Mt 19,12-13). A Mózes-Józsué és Illés-Elizeus páros mellé odatehetjük harmadikként a Keresztelő János – Jézus párost, az előző kettő újszövetségi beteljesedését. Jézus a Jehósuá és Elisá: a Szabadító, Isten szabadító jelenléte a világban. Az egyház Jézus Teste: mi vagyunk a szelídek, akik öröklik majd a földet (Mt 5,5). A világ sokszor a mi hangunkat sem hallja, és amikor hallja, akkor sem teljesen érti.
    
2. Vannak különbségek a régi szövetség és az új szövetség között. Az új szövetségben hangsúlyosabban jelenik meg Isten kegyelme, mint a mózesi szövetségben. Eljött az igazi Szabadító, aki János evangéliuma szerint teljes volt kegyelemmel és igazsággal (Jn 1,14). Nemcsak kegyelemmel, hanem igazsággal is, de benne kaptunk kegyelmet kegyelemre (Jn 1,16). A kegyelem hangsúlyosabb eleme a Krisztusban megjelent új szövetségnek, mint a mózesi törvénynek. Ugyanakkor az új szövetség szolgálata is szétválaszt: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Pál is ezt hangsúlyozza: „hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.” (2Kor 2,14-16) Tehát az új szövetség alatt is olyan a szolgálatunk, hogy az elválaszt: áldást vagy átkot hoz. Isten jelenléte a világban ma is egyszerre okozhatja a források meggyógyítását és a gyermekek elvesztését. Amikor Isten közeledik, csodálatos és félelmetes dolgok egyaránt történnek.
    
3. Nem akarom átlépni az illetékességemet. Nagyon megtisztelő, hogy meghívtatok ebbe a körbe, értékelem és becsülöm a felém megnyilvánuló bizalmat. Talán nem illetlen, ha egy személyes tapasztalatomat is megosztom. Múlt csütörtökön váratlanul kórházba kerültem, teljesen bizonytalanná vált, hogy el tudok-e jönni közétek és el tudom-e mondani azt, amiről úgy hittem, Isten helyezte a szívemre. A kórházból ezt írtam sms-ben egy barátomnak: „Isten teljes függésben tart és valahogy abban erősít, hogy fontos, ami történik, de nem én vagyok benne fontos.” Hálás vagyok ezért a figyelmeztetésért. Ítéljétek meg, amit elmondok: tartsátok meg vagy vessétek el! A fenti történetből Krisztusban kistestvéretekként fogalmazok meg néhány gondolatot a református egyházra nézve. Három elemnek lehet különös jelentősége: a

Lélek erejének, Isten igéjének, és a só metaforájának.

A Lélek ereje

Elizeus prófétai szolgálatában azt látjuk, hogy a megújuláshoz a Lélek erejére van szükség, emberi erővel nem történhet meg. Ahogy Zakariás könyvében olvassuk: „nem hatalommal és erővel, hanem az én Lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6). A Lélek ott fúj, ahol akar (vö. Jn 3,8), a megújulások is az ő szuverén hatalmában állnak. Ez szorongással is eltölthetne bennünket, de azt hiszem, éppen a reformátusok azok, akik elismerik Isten szuverenitását. Isten szuverén akaratától függ ebben a helyzetben is, hogy ad-e megújulást vagy sem. Mégis, mi van akkor, ha az egész kegyelmi ügy által Isten most nekünk mondja: tényleg nem hatalommal és erővel, hanem az én Lelkemmel? És mi van, ha épp arra indít bennünket, hogy ezt kérjük tőle?

Az egyház régi, eleven gyakorlata az epiklézis, a Szentlélek segítségül hívása. Maga Jézus buzdított arra, hogy imádkozzunk Szentlélekért. „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,13) Kálvin is hangsúlyozta a Szentlélekért való ima fontosságát az eucharisztia előtt. A Szentlélek teológusának nevezték őt, mert teológiájában az egyház sákramentális hatalma helyére a Szentlélek hatalmát helyezte. Vajon mi történne, ha az egyház vezetői arra hívnák a református népet, hogy imádkozzanak Szentlélekért? Nem általánosságban, hanem konkrétan a mostani helyzetre nézve, elismerve a helyzet kritikusságát. Vajon mi lenne, ha a református gyülekezetek a Szentlélek megújító erejéért kezdenének buzgón imádkozni?

Kálvin szerint a lelkipásztori szolgálat egyik elengedhetetlen szükséglete a Szentlélek jelenléte. Az Institutio negyedik könyvében ezt mondja az egyház szolgáiról: „csak azokat szabad megválasztani, akiknek a tanítása egészséges, életük szent” (4.3.12).⁶ Ezt részletesebben is kifejti: „az egyház csak akkor maradhat meg sértetlenül, ha azon erők védelmére támaszkodik, amelyre tetszett az Úrnak biztonságát rábízni […] a szolgák révén, akikre ezt a feladatot bízta, és a tiszt ellátásához a kegyelmét adta […] ezzel személyes jelenlétét mutatja meg, mert Lelke erejét árasztja ebbe az intézménybe, hogy a szolgák munkája ne legyen hiábavaló és eredménytelen. Így megy végbe a szentek megújítása, így épül fel Krisztus teste, így növekedünk minden tekintetben abban, aki a fő, és kapcsolódunk össze egymással, így jutunk el Krisztus egységére, ha ugyan virágzik közöttünk a prófétálás, ha elfogadjuk az apostolokat, ha nem vetjük meg a nekünk átadott tanítást.” (4.3.2) ⁷ Philip Jacob Spener annak idején azt mondta, hogy „az egyház javulását illetően […] az a legfontosabb, hogy olyan lelkészeink legyenek, akik maguk a legelőrehaladottabb igazi keresztyének”.⁸ A lelkészeknek élen kell járniuk a Krisztus-követésben! Az apostolok is olyanokat állítottak szolgálatba, akik Lélekkel teljesek voltak – hogy ők maguk pedig az imádság és az ige szolgálatára szánhassák magukat (ApCsel 6,3-4).

Van-e olyan szándék az egyházban, hogy a lelkészek hitéletében keressék és bátorítsák a gyümölcsök meglétét? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy az egyháznak hívő, Szentlélekkel teljes pásztorai legyenek? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a pásztorok a Szentlélek erejével hirdessék az igét? Vajon nem ezen múlik az egyház hitelessége és ereje?

Isten igéje

Közismert tény, hogy a református egyház „az ige egyháza”. Nem hiszem, hogy lenne más, jobb eszköz az egyház kezében az ige tiszta hirdetésénél. Ez a hangsúly benne van a református egyház DNS-ében, és ez egy nagyszerű, irigylésre méltó örökség. Ezt az örökséget – az ige hangsúlyos szerepét – azonban folyamatos veszély fenyegeti. Jelenleg három fő veszélyforrást látok. Az első a lelkészek elbizonytalanodása abban, hogy az ige hirdetése a központi feladatuk. Az elvárások gyakran egészen mások. Sok lelkész azt az elvárást érzékeli, hogy a hivatása betöltése érdekében például mentálhigiénés szakemberré kellene válnia. Vagy menedzserré. Esetleg karbantartóvá, templomépítővé. Vagy közösségszervezővé. Intézményfenntartóvá, ceremóniamesterré. Az elvárások elbizonytalanítják a lelkészeket abban, hogy elsődleges feladatuk az ige hirdetése. A másik veszélyforrás a teológiai oktatás elbizonytalanító hatása abban, hogy Isten igéje megbízható. Ha a jövő lelkipásztorait, hitoktatóit elbizonytalanítják abban, hogy megbízhatnak Isten igéjében, erőtlen lesz az egyház szolgálata. Az ige szolgái másban, világi eszközökben fogják keresni szolgálatuk jelentőségét, erejét, célját, és mint a nyugati liberális, progresszív felekezetekben látjuk, az egyház szép lassan kiürül, elfogy, jelentéktelenné és feleslegessé válik. A megújulás szempontjából kulcsfontosságúnak látom, hogy a teológiákon olyanok oktassanak, akik a Szentírást Isten megbízható igéjének tartják, akik maguk is mélyen hívő emberek és Kálvinhoz hasonlóan megalázzák magukat Isten szava előtt; akik nem Isten igéjének bírái, hanem akiket Isten igéje bírálhat.

A harmadik veszélyforrás a lelkipásztorok elbizonytalanodása abban, hogy ők szakemberek. Egyre többször azt a rejtett félelmet érzékelem lelkészekben, hogy ők valójában csak kontárok. Olyanok, mint a pszichológusok és a mentálhigiénés szakemberek, csak „fapadosabb”, bénább változatban. Olyanok, mint a világi menedzserek, de csupán kedves amatőrök. Olyanok, mint a teológusok, csak alacsonyabb végzettséggel. A sort lehetne folytatni. Úgy gondolom, elengedhetetlen feladat a lelkészek megerősítése, hogy ők abban szakemberek, amire Isten igéje hatalmazta fel őket. A lelkipásztorok az ige szolgái, akik az igével pásztorolják a nyájat. Nekik ez a szakterületük, és tudniuk kell, hogy ez a szakterület kulcsfontosságú az egyházban.

A kontárság félelme összekapcsolódik az előző két veszélyforrással, mert ha a lelkészek úgy gondolják, hogy a Biblia megbízhatatlan vagy az emberek életében a pszichológiához képest irreleváns, akkor maguk is bizonytalanok lesznek a szolgálatukban. Ennek előre látható, gyakorlati következménye, hogy a férfi lelkészek előbb-utóbb eltűnnek a lelkészi pályáról, a lelkészi pálya fokozatosan elnőiesedik, a gyülekezetek amatőr „pszichoműhelyekké” válnak, a férfiak végleg otthagyják a gyülekezeteket is, az egyház pedig elveszíti prófétai tekintélyét és betagozódik a világba. Ezt a szomorú leépülési folyamatot tucatnyi nyugati protestáns felekezetben már végignézhettük.

A református egyháznak ellen kell állnia azoknak a szirénhangoknak, amelyek a pásztorok igehirdető szerepét csorbítanák. Kálvin így folytatja az előző gondolatmenetet: „Aki tehát a szóban forgó rendet és ezt a fajta kormányzást meg akarja szüntetni, vagy szükségességét vitatva mellőzi, az voltaképpen az egyház széthullását, vagy inkább tönkretételét és pusztulását munkálja. Ugyanis sem a nap fényére és melegére, sem az ételre és italra nincs akkora szükség az élet táplálásához és fenntartásához, mint amennyire szükséges az apostoli és lelkészi tiszt az egyház megtartásához itt a földön.” (4.3.2)⁹ Pál apostol arra buzdít, hogy „Isten igéje gazdagon lakjék közöttetek” (Kol 3,16). A megújulás kapcsán Spener is azt hangsúlyozza: „Gondoljunk arra, hogy Isten Igéjét gyakrabban szólaltassuk meg közöttünk.”¹⁰

A só metaforája

A jerikói források meggyógyulásában fontos volt a só. Nem lenne helyes túlfeszíteni a metafora jelentőségét, de tény, hogy Jerikóban a só része volt a gyógyulásnak. Kálvin éppen az egyház szolgái kapcsán tér ki a só metaforájára: „az apostolokat a világ világosságának és a föld sójának nevezi. Szebben nem is lehetett volna felmagasztalni ezt a szolgálatot, mint amikor ezt mondja: aki titeket hallgat, engem hallgat; aki titeket visszautasít, engem utasít vissza” (4.3.3).¹¹ Jézus mondta: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és megtapossák az emberek.” (Mt 5,13) Vajon ez mit jelenthet a református egyház esetében? Tim Keller szerint háromféle református van: konfesszionalista, kulturalista és pietista. Az elmúlt évtizedben nálunk leginkább a kulturalista megközelítés került fókuszba. Ennek eredményei igencsak vitatottak. Van, aki úgy gondolja, hogy a reformátusok nagyon mélyen hatottak a kultúra alakulására, van, aki szerint azonban még a megértés szintjére sem jutottak el, őskövületek a mai korban, és van olyan vélemény is, hogy valójában nem is a református egyház lett a világ sója, hanem a világ lett a református egyház sója. Talán mindháromban van igazság, de az biztos, hogy a reformátusságra a veszélyt ma az jelenti, ha úgy akar hatni a világra, hogy a sója megízetlenült. Ha az emberek nem azért vetik el, ami, hanem azért vetik el, ami nem. Ahhoz, hogy a református egyház só legyen a világ számára, amely „meggyógyítja Jerikó forrásait”, szüksége van mind a konfesszionalista, mind a pietista hangsúlyokra, amelyek belülről erősítik meg identitását és Istentől kapott küldetését. Ha a református egyház nem veszi komolyan a saját konfesszióiban megfogalmazott hittartalmat, elveszíti az ízét. Ha a református egyház nem veszi komolyan, hogy mint Krisztus teste csak a Lélek ereje által áll fenn, elveszíti az ízét. Ha a református egyház nem veszi komolyan, hogy az Ige egyháza, elveszíti az ízét. Ha a református egyház fő gondolata nem Isten, elveszíti az ízét.