„Néha arra gondolok, hogy a szégyen a maga kínosságával és értelmetlenségével több kárt okozott a jóságra és boldogságra való törekvésünkben, mint bármely más rossz tulajdonságunk." C.S.Lewis
A mérce
A legegzaktabb szakmák egyikének tartják a mérnökit, a pályán lévőknek azonban minden segítség elkél ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzanak szakemberként és Krisztus-követőként is – erről református mérnökök beszéltek a Keresztkapcsolat Mérnökmisszió összejövetelein.
Ha diplomát akarnak szerezni, talán az egyik legnehezebb dolga a műszaki képzésben részt vevőknek van. Sok mérnökhallgató szorong amiatt, hogyan végzi el az egyetemet, míg a versenyszférában dolgozók az embert próbáló munka miatt roskadnak meg időről időre. Pályamódosításról, a szakma nehézségeiről, egyenes beszédről és a mosolyról mint a bizonyságtétel egy formájáról meséltek református mérnökök a Műegyetemi Református Lelkészség által szervezett estéken. A Keresztkapcsolat Mérnökmisszió célja, hogy szakmai motivációt, közösséget és lelkigondozást nyújtson jelenlegi és a pályára készülő mérnököknek. Az elmúlt félévben a Budapesti Műszaki Egyetemen tartottak összejöveteleket, az alábbiakban az ott elhangzott bizonyságtételek közül válogattunk.
Vagy van, vagy nincs
„Elevenen él bennem egy műszakis vizsgaemlékem robottechnikából, amikor a professzor megkérdezte tőlem mentő kérdésként, hogy „mi az a jel?”. Sajnos nem tudtam a meghatározást, ezért azt mondtam: „a jel olyan, hogy vagy van, vagy nincs”. Tudjuk, erre, az 1 és a 0 végtelen sorozatainak variációira épül fel az egész digitális világ: ha van áram, van kapcsolat, az az egyes, az igen; ha nincs kapcsolat, az a nulla, a nem. Bár a vizsgán a válaszom humorosnak tűnt, ma már egy nagy bibliai igazságot juttat az eszembe: legyen az igenetek igen, és a nemetek nem (Jakab levele 5. rész, 12. vers)” – ezt Devich Márton, a budapest-fasori gyülekezet főgondnoka mondta a mérnökhallgatók előtt.
Majd így folytatta: „Isten mérnökként megmutatta nekem, hogy nincs félig-meddig igen, és félig-meddig nem, amint a „jel” is vagy van, vagy nincs. Jézus Krisztus megismerésével úgy kerültek helyükre a dolgok az életemben, mint egy mérnöki alkotás tervrajzában, ahol nincsenek felesleges dolgok, nincs kétértelműség. Jézus tanítása, az Ige is ilyen tiszta helyzetet teremt kétélű éles kardként, ami választásra késztet a mindennapokban.”
A karkötő
Erre is hozott példát a három gyermekes édesapa: „Egyszer a kislányomtól kaptam egy halacskás karkötőt. Az első gondolatom az volt, hogy másnap, amikor tárgyalni megyek, nem viszem magammal, mert ez megütközést keltene a munkahelyemen. Isten nagyon megszégyenített „nemet mondásomban”, ezért mai napig is hordom ezt a karkötőt bizonyságtételként, amíg csak el nem szakad. Gyakran megnézik rajtam, talán kicsit bolondnak néznek miatta, de én arról tudok tanúbizonyságot tenni, hogy ezen a bolond úton járni jó, Ővele van áldás, nélküle nincs.”
A leépítés is feladat
Sok keresztyénnek okoz nehézséget a munkahelyén felvállalni hitét, neki sem mindig könnyű – erről Dabi József gazdagréti presbiter beszélt.
„Az emberekben sokszor előítéletek, félreértések vannak a keresztyénséget illetően, ezért valóban kell bátorság, Istenben lévő bizalom, hogy felvállaljuk a hitünket, de tartozunk is ezzel” – fogalmazott az építőmérnök. Majd hozzátette, egykori és jelenlegi munkatársai tudják, hogy hívő ember, és ha voltak is előítéleteik, sok sztereotípiát sikerült leépítenie. Többek közt azt, hogy a keresztyének bigottak, besavanyodottak, bort isznak és vizet prédikálnak, elzárkóznak a mai világtól, álszentek. Ezek ellen a vádak ellen az őszinteség a legnagyobb fegyver. „Igyekszem őszintén megélni a hitemet, nem próbálok tökéletesnek tűnni. Fontos az alázat is, de nem az alázatoskodás” – számolt be.
Közösségben
Azt is elárulta, a munkahely számára a magvetés helye, mert mint mondta, Isten lámpásaként minden munkavállaló az Ő képviselője lehet munkatársai körében is. „És mivel a munkahely közösség is, ahol a dolgozók az aktív idejük túlnyomó részét töltik, fontos számomra, hogy ne vonjam ki magam a munkaidőn kívüli közös programokból, bulikból, összejövetelekből, sporttevékenységekből sem. Sőt, ha lehet, legyek inkább ösztönzője ezeknek.”
A gyümölcs
A presbiter beszélt arról is, hogy a befektetett idő, odafigyelés és energia gyümölcsét Isten adja, és azt ritkán ízlelheti az, aki a magot vetette. „Gyümölcs, ha olykor-olykor egy-egy jó beszélgetés alakul ki, ahol alkalmam nyílik bizonyságot tenni, elmondani az örömhírt, vagy csak egyszerűen Istenről beszélni, de az is, ha egy-egy témában kifejtett véleményemben tükröződhet Isten értékrendje. Persze minden munkahelyen előfordulnak súrlódások, pozíciók megszerzéséből, vagy megtartásából fakadó konfliktusok. Ilyenkor segít, hogy tudom, Isten velem van, benne van Ő is a helyzetben, nem feledkezik meg rólam.”
Jó illattá lenni
A bizonyságtétel az elvégzett munkával is összefüggésben van – állítja Dabi József. „Az elmúlt időszak nehéz volt a cégnél, mivel nagyarányú leépítést és átszervezést hajtottak végre, ám az elvégzendő munka mennyisége nem csökkent. Az igazgatóságunk éves munkatársi értékelése mégis azt az általános véleményt tükrözte, hogy jó velem együtt dolgozni. Az ilyen visszajelzések erősítik, hogy az Istennel való járás az Ő jó illatát terjeszti.”
Az Ő története
Ez a felelősség már a hívő egyetemistákra is ránehezedik. Fogarassy Károly, a külső-kelenföldi gyülekezet tagja arról beszélt, már tanulmányai elején elhatározta, hogy tisztességesen akarja elvégezni az egyetemet. „Bennem élt a vágy, hogy megtanuljam a lehető legtöbb dolgot, és szerettem volna a tanulmányaimat is az Úr Jézussal együtt, neki való hálából végezni. Számomra ezzel nem fért össze a puskázás.”
Egy alkalommal mintha éppen ennek a jutalmát élvezhette volna. „Van egy angol szó, a history (történelem), amelyet kimondva mindig áthallásom van a „His story” (az Ő története) kifejezésre. Ilyen történet volt az első vizsgám, amelyet hosszú és fáradságos készülés előzött meg. Isten megerősített, amikor a vizsga előtti napokban azt olvastam Ézsaiás könyvéből: Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel! Én megsegítelek – így szól az Úr, a te megváltód, Izráel Szentje. (Ézsaiás könyve 41. rész, 14. vers) A vizsga előtti percekben bizonyságot is tettem erről egy évfolyamtársamnak, aki gúnyosan csak ennyit felelt: Mit mondott? Ne félj nyuszika, nem esz meg a farkas? A kellemetlen helyzetet csak tetézte, hogy a vizsga neki sikerült, nekem pedig nem. És sajnos a második próbálkozásom sem.
A félév utolsó napjaiban, az engedéllyel kapott harmadik vizsgám előtt, a fáradtság és csüggedés közepette úgy éreztem, nem bírom már tovább. Vádoló és reszkető szívvel fordultam Istenhez: Uram, de te azt mondtad, hogy megsegítesz! Azt ígérted, hogy ne féljek. Pedig én nagyon félek, hogy nem fog sikerülni. Nem tudom hogyan, de segíts rajtam, csak Benned bízom! Eljött a sorsdöntő vizsga ideje, amikor egyszer csak a dolgozatírás közben egy takarító bekiabálja a terembe, hogy bombariadó, mindenkinek el kell hagynia az épületet. A vizsgáztató némi töprengés után átvezetett minket egy másik épületbe, ahol helyhiány miatt úgy ültünk, mint a heringek. A számadás sikeressége ezek után nem is volt kérdéses a vizsgázók számára – a helyzet tragikomikumát bizonyára az oktatók is érezték.”
Fogarassy Károly hozzátette: „Ismered azt a helyzetet, amikor szégyenedben elbújnál előle, mégis térdre borulva adsz Istennek hálát? Megéltem az „Ő történetében” azt is, hogy az isteni gondviselés és az emberi felelősség együtt jár. Krisztusért Isten rajtam is többször könyörült a tanulmányaim ideje alatt, de nem engedi, hogy félvállról vegyük a saját felelősségünket.”
A viszonyítási pont
Gyermekkora óta mérnök szeretett volna lenni, hiszen édesapja is az volt, és a műszaki érzék neki is megadatott – osztotta meg Szabó Zoltán józsefvárosi presbiter.
„A középiskola végén jutottam arra a döntésre, hogy elfogadjam Jézus Krisztust személyes Megváltómnak. Jézus lett az életem origója, az a vonatkoztatási pont, amely azóta is meghatározza a gondolkodásomat, döntéseimet, egyszóval az életemet. Ma is tudom, hogy minden botlásom ellenére az Isten Jézusban elfogadott, és igyekszik a jóra vezetni, feltéve, ha én is figyelek Rá.”
Újat kezdett
Ha nem is ekkorát, de jelentős fordulópontot jelentett az is, amikor hosszú kitérő után visszatért hivatásához – tette hozzá. „Eredetileg villamosmérnökként végeztem, de a diploma megszerzése után több mint tíz évig más pályán mozogtam. Vágytam rá, hogy mérnökként is kipróbáljam magam, hiszen Isten nem véletlen ruházott fel értelemmel, amit használni is kell! Nyolc évvel ezelőtt korábbi állásomat feladva mérnökként helyezkedtem el. Az új munkahelyen teljesen új szituációba kerültem, és olyan dologgal bíztak meg, amit azelőtt sohasem csináltam. Segítségem nem akadt, mert ezzel a területtel nem igazán foglalkozott senki. Sok idegeskedés és belső lelki harc következett, de utólag látom, hogy amit Mózes 2. könyvének 31. fejezetében olvasunk a szent sátor elkészítéséhez kiválasztott mesteremberekről, azt én is megélhettem: betöltöttem őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, kövek vésésére és berakására, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére. Minden új feladat, ismeretlen terület megismerése esetén szembesülök emberi korlátaimmal, és képességeim határaival. Ez az ige imádkozásra bátorít, hogy Isten tegyen képessé az új dolgok kitalálására vagy az adott feladat megoldására” – fogalmazott Szabó Zoltán.
Mosolyra vezetve
Ugyancsak gyermekkora óta készült a mérnöki pályára Pusztai Gábor, a külső-kelenföldi gyülekezet presbitere. Bár céltudatos embernek tartja magát, mint mondja, munkakeresés közben ébredt rá: nem neki kell kitalálnia az életcélját. „Isten adja az utat, amin vezetni szeretne, és ha arra rá tudok lépni, akkor csodák történhetnek” – fogalmazott.
„Az egyetem után egyszerre két munkahelyre adtam be a jelentkezésemet. Az egyik egy nagy múltú, tradicionális tervezőiroda volt, nagy projektekkel, komoly feladatokkal, ahol a mérnöki pályám egy jól belátható ranglétra mentén ívelhetett felfelé. Kisiskolás korom óta erre vágytam, ráadásul szinte felvételiznem sem kellett, mert egy ismerősöm hívott ide, hogy szeretne velem dolgozni. A másik lehetőség egy átalakulóban lévő vállalat volt, ahol egy térinformatikai csoportot terveztek felállítani. Elmondták, hogy ez a terület számukra is új, nem látják pontosan a lehetőségeket, de várnak engem, és ha jól alakul a helyzet, akkor hosszú távon számítanak rám. Az állásinterjúk után mindkét helyről pozitív visszajelzést kaptam, ami miatt sokat vívódtam. Egyik oldalon ott volt a biztos, jól behatárolható irány, ami kiszámítható életpályát kínál. Másik oldalon az érdekes, új kihívások, amelyek azonban félelmet is keltettek bennem.”
Kézenfekvő lett volna az első lehetőség mellett dönteni, ám tanulva korábbi tapasztalataiból, inkább letette a kérdést Isten elé – folytatta. „Isten arra indított, hogy az elképzeléseimmel szemben a második munkahelyet válasszam, mert ott kevés a keresztyén értékrendet valló ember. Feladatul kaptam, hogy ott éljem és mutassam meg a hitemet. Az igei felismerést nagyon hamar követte egy gyakorlati megtapasztalás is. Az első munkanapon beléptem az irodai folyosóra, szembejött velem egy későbbi kolléga, akivel köszöntünk egymásnak. Amikor másodszor találkozunk, megállított és megkérdezte tőlem: „Te miért mosolyogsz?” Ekkor ismertem fel először, hogy jó helyen vagyok, mert pusztán a mosolygásommal elérte Isten azt a célt, amit előtte kitűzött elém: megmutatni, mit jelent Krisztus emberének lenni, Őhozzá tartozni. Ahogyan annak a kollégának a kérdésére válaszolva is elmondtam, miért mosolygok, ugyanígy keletkeztek már többször beszélgetések az évek során. Tudják rólam a többiek, hogy hívő keresztyén vagyok, ezért fordulnak hozzám lelki kérdésekkel is – én így képviselem Krisztust és az Ő ügyét a mérnöki hivatásomban.”
A Műegyetemi Református Lelkészségről és a Keresztkapcsolat Mérnökmisszióról korábbi cikkünkből tudhat meg többet.