„Nagyon sajnálnám, ha ez az időszak úgy érne véget, hogy hiábavaló volt az életemben. Megtanultam ugyan digitálisan oktatni, kenyeret sütni, életben maradtam, de nem változott semmi, nem vitt közelebb Istenhez. Külsőleg sok változás állt be, de belsőleg maradt minden olyan, mint volt. Élettelen. Isten szólt, intett, változásra hívott, de csak a szakemberek rendelkezéseire reagáltam, életem hatalmas, mindenható szakemberének, gyógyítójának, Urának a rendelkezéseire nem.”

Két évvel ezelőtt, az első karantén idején írtam ezeket a gondolatokat. Akkor persze még nem sejtettem, hogy sokkal nehezebb és hosszabb nehéz időszak vár ránk, mint gondoltam. Azzal a naiv hittel tekintettem előre, hogy bár nem tudjuk mikor, de elmúlik, véget ér a járvány, a karantén, és azután bölcsebben, megtanulva a leckét visszatérhetünk a régi kerékvágásba, és élhetünk tovább.

Pár napja levehettük a maszkot. Talán eszünkbe sem jut elmélázni a két év hozta változásokon, összehasonlítani a járvány előtti és a mostani énünket, életünket, mert egy újabb krízishelyzet teszi próbára a lelkünket, hitünket. Nehéz ez az időszak továbbra is – fizikailag, szellemileg, lelkileg.

A nagyböjt mégis lelassított annyira, hogy számot vessek az elmúlt két évvel. Veszteség, gyász, betegség, kudarc.– Békesség, otthon, élet, nyugalom. Ezek a szavak kerültek rá a gondolatbeli imafelhőmre rendezetlen formában, különböző színnel és betűmérettel. És még valami: könyvklub.

2020 márciusában igen elveszettnek éreztem magam. Kerestem a társakat, gondolatokat, vezetést. Mindazt, ami átsegíthet, amibe belekapaszkodhatok.

Így találtam rá a lelkem mélyén arra a régi vágyra, hogy alakítani/ alapítani kellene egy könyvklubot. Levelet írtam hát néhány kedves ismerősnek. Hamar lettek társaim, akikkel kiválaszthattuk az első könyvünket: Max Lucado Túljutsz rajta című művét. József ótestamentumi történetét nyomon követve, segítségül hívva rátekinthettünk saját életünk mélységeire és megtanulhattuk, hogy Isten segítségével túljutunk rajtuk mi is. Kétfejezetenként haladtunk, kéthetente találkoztunk az online térben. Ez a könyv kezdetnek azért is volt jó választás, mert választ adhattunk a fejezetek végén található, a feldolgozást segítő kérdésekre. Ezek a kérdések az életünk, múltunk és jelenünk átgondolására biztattak minket. Bár kellett hozzá bátorság, hogy megvizsgáljuk, mennyire vagyunk naivak vagy kétségbeesettek, gyakran gyártunk-e menekülési tervet megoldási terv helyett, tudunk-e bízni jelen helyzetünkben Istenben, de együtt túljutottunk ezen a könyvön, és épültünk általa.

Szerettük ezt a könyvet, sokat adott, de amerikai ízű volt néhol, így másodiknak egy magyar szerző könyvét választottuk: Karsay Eszter: És velem ki törődik című esszékötetét. Ezzel már fejezetenként haladtunk, és ugyanúgy kéthetente találkoztunk, még mindig az online térben. Az összejövetelek menete a már kialakult szokásunkat követte: hogy vagy? körrel indítunk, majd megbeszéljük a fejezetet és imádsággal zárunk. Mindez másfél-kétórát vesz igénybe.

Csoportunkról elmondhatjuk, hogy sokfélék vagyunk, mégis nagyon is hasonlók. Van köztünk fiatal nagymama és nyugdíj mellett is aktív, dolgozó életet élő, olvasni szerető társunk. Van, akit tartós betegsége idejekorán otthon tart, így a karantén lezárulásával ő lát vendégül minket kéthetente. A legfiatalabb tagunk otthon neveli kicsi fiát. Csapatunkat erősíti még két pedagógus és egy fordítással foglalkozó hölgy tag is. Életkor, foglalkozás vagy családi háttér tekintetében nem mondható homogénnek a csoport. De sebeink, esendőségünk, önmagunk, egymás és Isten megismerésére irányuló vágyunk, a lelki olvasmányok szeretete összekapcsol és hasonlóvá tesz bennünket.

Kezdetben volt bennem félelem, hogy el fogunk sodródni a beszélgetéseink során. Személyes dolgaink túl sok teret kapnak és barátságos, kedves beszélgetéseknél nem lesz ez több. Hálás vagyok, hogy már az ötödik könyvnél tartunk, és nem igazolódott be a félelmem. A fejezetek tartalmánál, mondanivalójánál, üzeneténél maradunk és teli zsebbel távozunk, miközben rácsodálkozunk Istenre, a másikra, és önmagunkra.

Karsay Eszter könyvét is megszerettük, mert beigazolódott az ajánlóban olvasható mondat: „Írásaival kimozdít abból az elkeseredettségből és tehetetlenségből, amit az élet nehézségei keltenek bennünk, és arra hív, hogy bizalommal induljunk el önmagunk megismerése, emberi kapcsolataink javítása és Isten gondoskodásának felismerése útján.”

Harmadik olvasmányunkat szintén tőle választottuk: Ha eleged van… címmel. A könyv felépítése, stílusa – így a szójátékai – különösen tetszettek, és az, ahogy a pszichológiából kiindulva a Biblián keresztül eljutunk a lelkünkig, Istenig és a hétköznapokig. Alaposan megvitattuk a kiégés témakörét is. Mindannyian éreztük már magunkat testileg-lelkileg kifáradva, azt, hogy elegünk van. Ebből a könyvből ötleteket meríthetünk arra nézve, hogyan válhatunk megelégedett emberekké.

Később ismét egy amerikai író művét vettük kezünkbe: Jentezen Franklintól próbáltuk megtanulni, hogy úgy szeressünk, mintha sohasem bántottak volna minket. (Szeress úgy, mint akit soha nem bántottak!) Ez bizony nagyon nehéz feladat! Sokszor ragaszkodunk sebeinkhez, sérelmeinkhez, akár anélkül, hogy észrevennénk. Ez azonban gátja lehet gyógyulásunknak, személyiségünk, hitünk fejlődésének. Életbevágóan fontos feladatunk megtanulni megbocsátani. Ebben volt segítségünkre ez a könyv és voltunk segítségére egymásnak mi is, akik együtt olvastuk.

Mindeközben véget ért az első karantén, majd ahogy faltuk a könyveket, megérkezett hozzánk a második, harmadik és a többi járványhullám. Találkozásainkon az online térben, majd amikor újra kinyílt a világ, egy árnyas teraszon ülve vagy egy meleg, barátságos nappaliban megvitattuk az oltás kérdését is, az élet és a halál dolgait. Vigasztaltuk egymást, amikor valamelyikünket tragédia ért, imában hordoztuk azt, aki kórházba került, szorítottunk a munkahelyváltásnál, együtt örültünk egy kicsiny gyermek első szavainak, tanultunk a rangidőstől, aki alázattal, türelemmel gondozza idős szüleit – egyszóval: éltük és írtuk saját történeteinket, amelyek immár közös történetekké is lettek… és olvastunk, és olvastunk.

Ma már Pál Ferenc könyvét vesszük kezünkbe kéthetente, a címe: Ami igazán számít. Ahogy kinyitjuk, nyílik vele a lelkünk. Gyermekkorunk, sebeink, emlékeink. Könnyes szemmel figyeljük, tanuljuk a sorok tükrében önmagunkat és egymást.

Szeretem ezeket a beszélgetéseket. Azt, hogy nincs semmi kényszer, semmi elvárás. Nincs mérce, nincs jó és rossz olvasó, okos és buta klubtag, csak mi vagyunk, és egy közös olvasásélmény. És talán velünk van még Valaki, aki megáldja mindezt. Áldásával érkezik közénk elfogadás, amikor nem értünk egyet akár a szerzővel, akár egymással. Hála, amikor ugyanazokat a sorokat tartjuk fontosnak. Bizalom, és bátorság, hogy hozzá tudjuk tenni a saját történeteinket az olvasmányainkhoz. Irgalom, amikor a sebeink kerülnek felszínre. Szeretet, amikor fáj a tükörbe nézni.