Tudom, hogy lehetetlen néhány mondatban összefoglalni, de talán kiemelhető néhány dolog, amit a magyar kultúrához hozzáadott a reformátusság az elmúlt évszázadokban.

A reformáció ötszáz éves évfordulóján az eddiginél is többször hallhatjuk: a reformáció adta meg a lehetőséget, hogy mindenki a saját anyanyelvén olvashassa a legtisztább forrást, a Szentírást. Károli Gáspártól kaptuk a Vizsolyi Bibliát, református eleink számos iskolát alapítottak, és gyarapították a könyvtárakat. Sok református értelmiségi – köztük orvosok, költők, néprajzkutatók, írók – adományozták nekünk a könyvtárukat. A Ráday Gyűjteményben beszélgetve mindenképpen meg kell emlékeznünk az alapító Ráday családról, de sorolhatnék még számtalan nevet Benda Kálmán történésztől a néprajzkutató Fél Editig, akik hagyatékukkal gyarapították az állományt. A reformátusságnak mindig sajátja volt a köz gyarapítása, az áldozatvállalás, az őszinte felajánlás. És akkor még nem is szóltunk a gyülekezetekbe járó egyszerű emberekről, akik énekeikben megőrizték nekünk a hitvallást és a dallamokat.

Szinte felmérhetetlen az a kincs, ami itt található a Ráday Gyűjteményben, a levéltárban és a könyvtárban. Olyan, mintha az ember bekerülne egy hatalmas kincseskamrába, és azt sem tudná, hogy melyik csillogó gyémánthoz kapjon. Hogyan lehet ebben a hatalmas kulturális kincsben eligazodni?

Valóban nehezen lehet eligazodni, ezért is örülünk a kisebb kiállításainknak is, mert kutatás közben mindig rábukkanunk korábban rejtett kincsekre, amiket megmutathatunk látogatóinknak. Amikor kutatóként a levéltárban belenyúlhatok egy-egy dobozba, szinte meghatódom a gondolattól, hogy hol vannak már azok az kezek, amelyek papírra vetették a sorokat, én pedig Isten kegyelméből olvashatom őket. Válogathattam Ráday Gedeon levelei között, amelyeket még gyermekként Pozsonyból írt a szüleinek, majd később már egyetemistaként Berlinből. Ezeket a régi leveleket megérinteni, tényleg olyan, mintha egy gyémántot tartanék a kezemben.

Ha lehetősége lenne most egyetlen dolgot megmutatni innen, a Ráday utcából a világnak, akkor mi lenne az? Mit választana?

Nagyon nehéz kérés, olyan mintha azt mondaná, hogy a gyerekeim közül csak egyet vihetek el magammal, pedig három van…

Üsse kő, akkor válasszon hármat!

Ráday Pál Lelki hódulás című imádságos könyvét mindenképpen megmutatnám a világnak. Látszatra kicsi és jelentéktelen kötetről van szó, mégis különleges, és csak egyetlen van belőle a világon. Ráday Pál saját imádságait tartalmazza az 1710-es kiadás. Az imákat eredetileg latinul írta Ráday, de menyasszonyának, Kajali Klárának jegyajándékul magyarra fordította. Megrendítő, ugyanakkor felemelő érzés olvasni ennek a nagy formátumú politikusnak, diplomatának a bensőséges Istenhez fordulását. Református énekeskönyvünkben az egyik legszebb dicséret, a 251.: „Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség, Szentháromságban ki vagy egy Istenség.” – kezdetű ének Ráday Pál imája, amelyben gyönyörű hitvallást tesz a Teremtőről és az általa teremtett világról.
Nagyon szívesen megmutatnám a Pomológiát, ami egy – az 1700-as években élt – császári udvari kertész tudományos rendszerezése az almafajtákról. Ez a csodálatos színes rézmetszetekkel illusztrált kötet most is látható a tárolónkban. Egyébként éppen Johann Hermann Knoopnak köszönhetően termesztettek elsőként burgonyát Hollandiában, amit 1742 decemberében szolgáltak fel először ételként a hercegi udvarban.
Örömmel ismertetem meg másokkal egy új „felfedezésemet” is: egy kicsi, de nagyon értékes, 18. századi orvosi könyvről van szó, ami A borbélyságnak eleji címet viseli. Alaposabban utánanézve kiderült, hogy ez tudományos mű, egy bécsi orvosprofesszor, Joseph Jakob Plenck, a modern dermatológia egyik megteremtőjének munkája. A könyvet Rácz Sámuel magyar orvos-tudós fordította magyarra azzal a céllal, hogy a budai egyetemen az orvostanhallgatóknak legyen magyar orvosi szaknyelve. Az utókor joggal tekinti őt a magyar nyelvű orvosi tankönyv-irodalom megalapítójának. Könyveit hihetetlen lelkesedéssel fogadták, a kor legjobb költői ódákkal ünnepelték, a legismertebb Csokonai Vitéz Mihály – akinek édesapja maga is orvos volt – A híres Rácz Sámuel úrhoz című.

Köszönöm, hogy pont ezt a három könyvet választotta, hiszen ezek valóban nem a közismert kincsek közül valók, ritkán vagy talán soha nem is hallani róluk.

Valóban említhettem volna a Vizsolyi Bibliát, vagy I. Rákóczi György bibliáját, hiszen a birtokunkban vannak, de ezekről a könyvekről jóval több fórumon hallani. Persze, ha arról lenne szó, hogy menekíteni kellene a könyveket, azt hiszem, hogy megszakadnék! Az a jó, hogy bárki betér hozzánk, találhat értékes köteteket, érkezzék a tudomány szinte bármely területéről.

Valóban hajlamosak vagyunk arra, hogy a kultúráról beszélgetve megálljunk az irodalomnál, a zenénél és a színháznál, pedig sokkal színesebb a paletta.

Ezért is említem meg szívesen a szomorú sorsú Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász szakácskönyvét 1795-ből. A kötet különlegességét az is mutatja, hogy a Nemzeti Múzeumból ezt a példányt kérték kölcsön, amikor Rodostóban restaurálták Rákóczi házát. Ebben a szakácskönyven található ugyanis egy olyan metszet, ami a 18. századi konyhákat idézi, és ez alapján rekonstruálták a rodostói Rákóczi-ház konyháját.

Beszélgetésünk apropója a magyar kultúra napja. Sokan tudják, hogy 1823. január 22-én ezen a napon tisztázta le a Himnuszt Kölcsey Ferenc. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy miért került bele a Himnusz a református énekeskönyvbe.

Úgy gondolom, egészen a trianoni békediktátumig kell visszamennünk az időben. Az elcsatolt országrészekben ugyanis tilos volt a magyar himnuszt énekelni, azonban „ami az énekeskönyvben benne van, azt a templomban szabad" alapon legalább közösségen belül énekelhették. Az biztos, hogy az 1877-es, valamint 1918-as hivatalos énekeskönyvben még nincs benne Kölcsey Himnusza. 1921-ben, a Baltazár Dezső által elrendelt szerkesztésben már ott található a kimeneteli és újévi énekek között 37. számmal a Himnusz, 38. számmal pedig a Szózat.

Itt érdemes talán megállni egy pillanatra a „reformátusok himnuszánál”, a 90. zsoltárnál is.

A 90. zsoltár a születéstől a halálig elkísér minket. Valószínű, hogy ez is kiválasztódott, nem írta elő senki, vagyis a reformátusság emelte „himnuszi” rangra a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárt. Ezt, hasonlóan a magyar himnuszhoz, a nép tette himnuszává. Egy 1989. október 23-án hatályba lépett törvény mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.

Kölcseyről szólva korábban azt említette, hogy mint a Ráday Gyűjtemény könyvtárosa, rögtön a levéltárban található Szemere-tárra asszociál. Miért?

Szemere Pál elkötelezett református jogtudós volt, irodalomszerető és -pártoló nemesember. Összegyűjtötte levelezését és sok más irodalmi hagyatékával együtt a teológia akkori könyvtárára hagyta. A Szemere-tár gyönyörűen bekötött formában lelhető fel a levéltárban. Több száz levelet tartalmaz a 18. század végéről és a 19. század elejéről, köztük levelezést Kölcseyvel, Kazinczyval, Tompa Mihállyal és számos neves alakkal. Ezek a levelek digitálizálva is elérhetők, így bárki bepillantást nyerhet például abba, milyen intenzíven dolgoztak a nyelvújítók, mennyit fordítottak, vitatkoztak, hogyan formálták az irodalmi életet.

Napjainkban, amikor percenként válthatunk e-maileket, kibontakoznak olyan pezsgő viták, komoly beszélgetések, mint a 18. században?

Bizonyára előfordulnak ilyenek, csak ezek belső levelezőlistákon folynak és nem nyilvánosak. Nekünk, könyvtárosoknak is van ilyen levelezőlistánk, amin komoly szakmai kérdésekről is beszélgetünk, vitázunk, csak ma már minden elektronikus úton bonyolódik.

Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer ezeket is kutatják majd?

Lehetséges, de az biztos, hogy nem lesznek ilyen szépen bekötve, és kézzel írva. Milyen különös érzés volt, amikor először megfoghattam Kölcsey levelét! Istenem, ez a kéz írta a Himnuszt! – gondoltam. Olyan volt ezt megélni, mint amikor egy szülész először megfog egy kisbabát.

Egy korábbi beszélgetésünkben azt mondta, hogy a magyar kultúrát nagy lelkesedés és felelősségtudat tartja életben az értékvesztett világban. Milyen szerepe van ebben a református egyháznak?

Hatalmas, és önként vállalt felelőssége van az egyháznak hivatalból és a gyülekezeti közösségekben is. Nem hagyjuk elveszni az értékeinket, néha azt veszem észre, hogy akár a mai trendekkel is szembemegyünk. Egyszerű dolgokra gondolok. Nálunk, a gyülekezetben a II. Helvét Hitvallás 450 évvel ezelőtti elfogadására emlékezve minden vasárnap felolvasunk a hitvallásból egy-egy fejezetet, ami a lelkész magyarázata által válik élővé és maivá. Sok iskolában vállalja a mecénás szerepét az egyház, diákokat segít ösztöndíjjal. Öröm, hogy a református iskolákban tanítanak néptáncot, hogy vannak még kórusaink, ahol Bartók, Kodály és nem utolsósorban Ádám Jenő műveit éneklik. Vannak olyan karizmatikus tanárok, fiatalok, akik vállalják egy-egy szegmens fogyaszthatóvá tételét, nem zanzásítva annak tartalmi mondanivalóját, vagy örülök, amikor az Országos Református Zsoltáréneklő Versenyről hallhatok, és még sorolhatnám. Sebő Ferenctől olvastam, hogy „a hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!”

Hogyan lehet megélni a hagyományainkat?

Nem könnyen, mert például én sem járok népviseletben, viszont sokszor énekelek népdalokat. A várandósságom alatt mindhárom gyermekemnek végigénekeltem a zsoltárokat. Számos fiatalt látok a Röpülj páva vetélkedőben vagy másutt, akik nem a „trendit” követik, hanem élővé teszik a hagyományokat, ráadásul sok hívet szereznek nekik. Ha erre képesek vagyunk, akkor világpolgárként is jobban megálljuk a helyünket, mert ismerjük a gyökereinket, és jobban tudjuk tisztelni a másokét.

A 21. században mit tart fontos kulturális értéknek? Van olyan, most született alkotás, amit 200 év múlva kézbe fog egy könyvtáros, mint most ön a Kölcsey-levelet.

Biztosan létezik ilyen. A családomnak Lackfi János Szózivatar című kötetét tettem idén a karácsonyfa alá. Talán ötven év múlva majd elolvassák az unokáim is, mint klasszikust. Egy biztos: csak a minőség fog megmaradni.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás