A meglévő gyülekezetek megújulásáról és az egymástól eltérő karakterű gyülekezetplántálásokról is szó esett a Nagy-Budapesti Missziói konferencián, amelyet a Dunamelléki Református Egyházkerület Missziói Támogató Szolgálata rendezett a Káposztásmegyeri Református Gyülekezetben még április elején. A százhúsz lelkész és missziói munkás részvételével zajlott találkozón a teológiai alapvetést Lovas András lelkipásztor, egyházkerületi missziói referens adta meg. Az alábbiakban az ott elhangzott előadása szerkesztett változatát adjuk közre.

A fogyó helyzet veszélyei
Szeretjük feltenni a kérdést: mit tehetünk azért, hogy az evangélium még jobban átjárja a várost? Jelenlegi előadásom fókuszában a múlt történései és a jövő megoldásai között az a nem megkerülhető kérdés áll, hogy: Mi az, ami lehetséges?

E kérdés nem a fantáziánkat, hanem a hitünk megélt valóságát keresi, még akkor is, ha egy egyre inkább szekularizálódó korban élünk Európa-szerte, ahol az egyházak a statisztikai adatok szerint fogynak. A társadalmi kontextus változásának következtében az emberek egyre kevésbé fognak „hozzánk jönni” önmaguktól, ezért

nekünk kell a régi és örök evangélium szolgálatának új formáit megtanulnunk.

Fogyó helyzetben több veszély is fenyegetheti az egyházat, legerősebben talán, hogy bizalmának forrását Jézus Krisztusról valahova máshová teszi – lehet ez ideológia, állam vagy akár vagyon. Ez nem szavakban vagy a teológiában megjelenő hangsúlyeltolódás, hanem ösztönös mozdulás a vélt egzisztenciális biztonság felé, észrevétlen automatizmus.

Izrael életében Isten ezt Ézsaiáson keresztül így ítélte meg: „Jaj a pártütő fiaknak – így szól az ÚR –, akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva! Folyton Egyiptomba járnak, de engem nem kérdeznek meg. A fáraónál keresnek oltalmat, és menedéket Egyiptom árnyékában” (Ézsaiás könyve 30. fejezet 1-3. versek)
Ebben az állapotban Isten népe elcsügged, reményvesztetté lesz, bezárkózik és közben panaszkodik.

A „mi lehet?” kérdése viszont visszavezet bennünket egyfajta egészséges magabiztossághoz a tekintetben, hogy az evangélium ereje nem csorbult.

A misszió mint megsokszorozódás témáját két bibliai textusra építem:

A mag természete
„Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (János evangéliuma 12. rész 23-24. versek)

„Mert ez [az evangélium] hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik, ugyanúgy közöttetek is attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek Isten kegyelmét.” (Kolosséiakhoz írt levél 1. rész 6. vers)

Az első Igében Jézust látjuk, mint aki a maga közelgő halála és feltámadása kapcsán beszél a megsokszorozódás képéről: a búzamag az által terem sokszoros termést, hogy elhal a földben.

A második Igében Pál apostol az evangélium szolgálatáról beszél, amely gyümölcsöt terem és növekedik – ez a vers gyülekezetplántáló missziójáról szól.
Elsősorban nem az egyéni életekre vonatkoztatja azt, hogy az evangélium gyümölcsöt terem és növekszik, hanem új gyülekezetek megszületésére.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egyének megtérése, újjászületése meghaladható volna.

A két igeszakaszban rejlő bátorítás és ígéret, hogy

az evangélium mint „mag” a gyümölcstermés potenciájával bír: úgy növekszik, úgy sokszorozódik, hogy közösségek, gyülekezetek születnek. Ez a mag természete.

A növekedés nem csak a búzamagba, hanem az evangéliumba is kódolva van, amelynek középpontja Jézus Krisztus halála és feltámadása. Ezzel találkozva hitre jutnak emberek és betagozódnak Isten népébe; ezáltal a gyülekezet formálódik, növekszik, és ahogy az evangéliumot hirdeti szavakkal és tettekkel, újabb és újabb gyümölcsöket terem.

Erre könnyen rádobbanhat a szívünk: Csodálatos, hadd növekedjen! A megsokszorozódás azonban nem csoda, nem rendkívüli idő, hanem a dolgok természetes menete még akkor is, ha a Lélek természetfeletti ereje által történik csak. Ez az erő ma is itt van velünk.

Kihívások az egyház missziója számára: statikus gyülekezetek – dinamikus evangélium
A kihívások alapja az, hogy mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy hirdessük az Úr Jézus Krisztust, mint a megsokszorozódó élet titkát, hanem hogy vele együtt megéljük, meg is testesítsük ezt a titkot.

Más szóval Krisztus nemcsak a missziónk tárgya (hiszen őt hirdetjük), hanem a missziónk alanya és módja is: Ő hirdeti általunk az evangéliumot, és úgy teszi ezt, hogy részesülünk közben az Ő halálában és az Ő feltámadásában.

A megsokszorozódás természetes – számunkra mégis természetellenes. Nem szeretünk meghalni.

Az evangélium logikája sajátos és kultúraidegen: az élet az alászállás, az elengedés, az önfeláldozás útján tárul fel. De a világunk nem ennek a logikának az alapján működik. Az egyház missziójára nézve: ha mindig a nagyra, az erősre, a stabilra nézünk, könnyen szem elől tévesztjük az evangélium eme titkát, és az ebben rejlő erőt.

Élet a halálon át, kiteljesedés az önfeláldozás útján adatik.

Éppen ezért a mai szekularizálódó korban az evangéliumi megsokszorozódás e képét meggyőződésem szerint, újra fel kell fedeznünk, és tudatosan az egyház missziói gondolkodásához kell kapcsolnunk.

A statikusabb egyházi szolgálatot, amelyet visszatükröz az egyház szolgálatának parókiális, tehát minden területet lefedő rendje, ki kell egészítenie vagy idővel át is kell vennie egy dinamikusabb, rugalmasabb szolgálati megközelítésnek, ami az evangélium e mozgásban lévő és mozgósító dimenzióját a jelenleginél jobban hangsúlyozza.

A megsokszorozódás mint folyamat kihívás elé állítja jobbára statikus működésünket. Ebben a gyülekezetekre úgy tekintünk, mint amelyek gyűjtenek, növekednek, jó esetben egyre nagyobbak lesznek, és nem úgy, mint amelyek folyamatos „mozgásban” vannak.
Vajon lehet-e az természetessé, hogy a megszülető gyülekezetek felnövekednek, érettségre jutnak, majd „szülnek”; megsokszorozódnak és ebben az értelemben is gyümölcsöt teremnek? Azaz felhatalmaznak, kiküldenek, elengednek; feladnak a „magukéból” (a búzamag elhal), hogy ezáltal nem ők, hanem az evangélium sokasodjon és növekedjen (sok termést hozzon)?

A jelenlegi helyzet kérdése, hogy az újonnan születő gyülekezetek egy statikus egyház rendkívüli missziói kezdeményezései, vagy egy dinamikus, az evangélium erejébe vetett hittel élő, megsokszorozódó egyház jobbára természetes működésének eredményei?
Hogyan tekintünk erre?

Arccal és teljes erőbedobással a városok felé
Talán megfogalmazódik bennetek, hogy miért van szükség ilyen elrugaszkodott gondolatokra? Ezek talán nem is relevánsak a mi helyzetünkben.

Azért jó erről gondolkodnunk, mert egyrészt nehezen igazolható, hogy az egyház fent vázolt dinamikus működése és növekedése nem biblikus.
Ez a gondolat Nagy István teológiai tanár 2006-ban a Dunamelléki Református Egyházkerület konferenciáján tartott előadásában is előkerül. A 2001-es népszámlálás adatainak elemzése után a következő megállapítást teszi: „Budapesten hatvan, Debrecenben húsz, Nyíregyházán tíz, Miskolcon hat, Kecskeméten öt új gyülekezetet kellene alapítani. …A missziói stratégiánkat ennek fényében így lehetne megfogalmazni: arccal és teljes erőbedobással a városok felé! Anyagi és missziói erőforrásainkat, azok döntő hányadát a városokra kellene fordítani."

Nagy István A Magyarországi Református Egyház missziói stratégiája a XXI. században című előadásának szerkesztett változata a címre kattintva olvasható. A hivatkozott gondolatokat A városi gyülekezet helyzete alcím alatt fejt ki.

Ugyanezekben az években (2001–2006 között) működött Budapesten a Budapest Missziós Csoport Végh Tamás lelkipásztor vezetésével, amely a misszió egyik frontjaként „missziói állomások létesítése” néven szintén a gyülekezetplántálást nevezte meg.

De térjünk vissza a megsokszorozódás melletti érvekhez! Amennyiben hatvan új gyülekezetet szeretnénk látni Budapesten, esetleg még többet az agglomerációban, az egyetlen úton kezdhet el megvalósulni:

a meglévő lelkileg élő gyülekezetek kiküldenek embereket (akár több gyülekezet közösen), hogy azok olyan új gyülekezeteket plántáljanak, amelyek már a születésükkor DNS-ükben hordozzák a megsokszorozódást, így majd ők is plántálni fognak.

Ha a Lélek munkálkodik…
Ez azonban csak akkor és azon az úton tud megtörténni, ha a Lélek munkája következtében az alábbiak megjelennek közöttünk.

• Először is elkezdjük Jézus szemeivel és szívével látni a városunkat, annak minden szépségével és minden megtörtségével együtt. Nemcsak a meglévő gyülekezetünket, hanem azt a rengeteg embert, akik nem ismerik Krisztust. Ha meg tud születni bennünk a felismerés: együtt küldettünk ebbe a városba azért, hogy sokan megismerjék az Urat, akkor jó nyomon vagyunk.
   
• Másodszor, ha mozgósít bennünket annak reménye, hogy gyülekezeteink megújulnak, a megújulásból új gyülekezetek szülessenek, és az evangélium átjárja a várost. A lelkészeket és a missziói munkásokat nem a státusz vagy a pozíció motiválja, hanem egész szívükkel és életükkel vallják: az a jutalmuk, hogy részük lehet Isten Lelkének nagyobb munkájában.
   
• A Lélek munkája lesz az egyházunkban, hogy az elveszettek elérése és Krisztus szeretete olyan mértékben szorongat bennünket, hogy még a tőlünk különböző testvéreinkkel is készek vagyunk együtt munkálkodni.
  Különféle gyülekezetek, különféle stílusú, kegyességű lelkipásztorok összefognak egymással – Krisztusért és a városért
   
• Amennyiben a fentiek munkálnak az egyházban, a szolgálatot vállalók is megsokszorozódnak. A fenti evangéliumi dinamika nyomán a mi jelenlegi gyülekezeteinkből lelkipásztorok, gyülekezetplántálók, missziói munkások nyernek elhívást.

Amikor ezt hallva feszültség keletkezik bennünk, itt az ideje beismerni, hogy a megsokszorozódás mégsem természetes folyamat. Nagyon személyesen megfogalmazva:

Én szeretek irányítani, a kontroll biztonságot ad – hogyan engedhetném ki a kezemből azt, ami fontos?
Én szeretem a hatalmat, amit mindaz biztosít, amit elértem, felépítettem – hogyan engedhetném el valaki más javára?
Én szeretem a gazdagságot (nemcsak anyagi értelemben), mindazt, amit összegyűjtöttem – miért fektetném bele másokba?
Én szeretem a befolyást, amire szert tettem – miért adnám oda valakinek; dolgozzon meg maga érte!
Én szeretem, hogy mindazért, amit elértem, tisztelnek, szeretnek, csodálnak – miért engednék el ebből bármit azért, hogy mások is növekedjenek, gazdagodjanak, hatalomra tegyenek szert, befolyásossá váljanak, tiszteletet találjanak…?
Én legyek kisebb, hogy ő legyen nagyobb?
Én legyek szegényebb, hogy ő legyen gazdagabb?

A megsokszorozódás számunkra a legkevésbé sem természetes. Bűnös motivációk mozgatnak bennünket természetünk szerint. A búzamag nem akar meghalni… Az „én” nem akar meghalni.

Ezért Jézus először ránk nézve, sőt, nekünk mondja:

Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.
(János evangéliuma 12. rész 23-26. versek)

 

Lásd még:
Lovas András igehirdetése 2024 februárjában a Bartók-negyed Református Közösségben Megsokszorozódás (Alapige: János evangéliuma 12. rész 20-26. versek)

Képek: Füle Tamás, pexels.com