Ha a mesterséges intelligenciára (AI) gondolok, ugyanaz a kérdés jut eszembe, amit életünk során oly gyakran felteszünk. Születésünktől kezdve újra és újra meg kell küzdeni azért, hogy megtaláljuk helyünket a világban: családban, iskolában, munkahelyen, társaságban, gyülekezetben, egyházban, közéletben. Néha többször neki kell rugaszkodni a „helyezkedésnek”, mert változunk mi magunk, az élethelyzetünk, a minket körülvevő emberek és a környezetünk is. Új korok új kihívásai más helyre vezetnek minket. Akiket pedig Isten vezérel, azoknak Szentlélek vezetése alatt kell megtalálni felülről rendelt helyüket, a másokkal és – sáfárként – a világ dolgaival való helyes kapcsolatukat. Bár az AI-nak nincs személyisége és Krisztustól kapott elhívása, de az algoritmus ma mégis hasonló kérdést szegezne nekünk: hol a helyem?

Hol a helyem? – teszi fel nekünk a kérdést az AI, azonban vegyük észre, hogy az idők során nem először. Amit ma AI-nak nevezünk, annak alapja nagyságrendileg az 1950-es évekig nyúlik vissza. Az első nagy felindulás, hogy emberi cselekvést és gondolkozást imitáló gépeket alkossunk – ami például tud sakkozni – 15 év kisebb sikerei után kifulladt. A szakértő rendszerek megjelenése hozta a második nagy hullámot a ’80-as években, aminek eredményeként egyszerűbb hangfelismerő megoldások és ipari prototípusok jöttek létre.  Azonban az AI még mindig nem találta meg igazán a helyét a világban, a XX. század végén újra félsikerekkel zárult ez a korszak. 2010 környékére azonban összeállt az a hármas, ami elhozta azt a harmadik nagy hullámot, amiben most vagyunk: az okoseszközök folyamatosan termelik a gépi tanuláshoz szükséges rengeteg adatot, az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek fel tudják ezeket dolgozni, valamint az AI kutatásban új elméleti eredmények születtek. Ma már nem kérdés, hogy az AI jobban tud-e sakkozni, mint mi, illetve hogy egészen emberszerűen tud velünk beszélgetni. A harmadik hullám áttört korábban bevehetetlen gátakat, azonban még kérdés, meddig fog terjeszkedni a tenger – hol lesz a part új helye? Megáll, visszaszorul vagy esetleg elönti az egész várost?

Hol a helyem? – a kérdés időről időre élesedik. Sokak szerint az AI helye most a „veszélyzónában” van, és szebb lenne a jövő, ha ezután karanténban – vagy inkább süllyesztőben – lenne. A fizikai és kibernetikai hadviselés közelsége táplálja félelmeinket, bár tegyük hozzá: a történelem AI nélkül is bővelkedik vérontásban. Hová mennénk vissza, ahol biztonságosabb világot találnánk? A Paradicsomig kellene – oda azonban a bűneset óta nem hátra, mégcsak nem is előre, hanem felfelé vezet az út, amit megváltó Krisztusunk nyitott meg számunkra a kereszten. Őnála van a biztos helyünk!

Hol a helyem? – az AI hullámzó útkeresése továbbra sem enged a balatoni víztükör hajnali ragyogásában való nyugodt ringatózást. Nem fent, hanem itt lent keresi a helyét, abban a viharos világban, ahová a keresztyének küldetése szól. Ennek a világnak pedig az a törvényszerűsége, hogy a hullámok ideig-óráig mégis kisimulnak, bár mielőtt ezt megtennék, a hullámhegy taréját a hullámvölgy mélypontja követi. Nincs ez másként a technológiai fejlődéssel sem. A megfigyelések szerint minden új technológiai megoldást kezdetben hatalmas figyelem és lelkesedés övez: a hullámot mindenki elsőként akarja meglovagolni, a tech cégek egyre nagyobb mértékben öntik a pénzt a fejlesztésekbe. A fejlődési hullámnak azonban van tetőpontja, amikor a valóság metsző méregfoga cápaként elkezdi leharapdálni a naiv hullámlovasok jókedvét. Nem mindennek van adott pillanatban rendelt ideje, rövid tündöklésben nem érik be a gyümölcs, sok okosnak gondolt világmegváltó ötlet hiábavalóságnak bizonyul, és végül elszakad az ezüstkötél, a kerék belezuhan a kútba – és a felhasználó felteszi a kérdést: Ment-e a technológiám által a világ elébb? A helykeresés azonban itt még nem ér véget, a szkepszis hullámvölgyének helyét a realitás lassú felismerése veszi át. A költői kérdés elkezd valódi válaszokat szülni: igen, ment elébb a világ, de nem úgy és nem annyit, mint ahogyan azt a rózsaszín ködben gondoltuk. Viszont a konkrét, valódi élethelyzetek egy részében nagy segítség lehet, és a valódi problémákra valódi megoldást adhat.

Hol a helyem – a valódi helyem? Véleményem szerint ez az AI igazi kérdése ma. Hol vannak azok a területek, ahol az AI igazi segítség, ahol szegényebbek lennénk nélküle, ahol életet menthetünk vele, ahol áldott (és nem megváltó) eszközzé lehet ebben a világban? Amikor a hétköznapokban elkezdjük használni a nagy nyelvi modelleket, a generatív AI algoritmusokat (mint például a ChatGPT-t), hamar rájövünk arra, hogy hasznos információkkal tud szolgálni például egy adott dokumentumról. De hogy ezt kisajtoljuk belőle, az néha majdnem ugyanannyi munka, mintha az összegzést mi végeztük volna el. Sőt, akkor vagyunk igazán nyugodtak, ha az adott dokumentumot jobban ismerjük, mint az algoritmus. Javaslom kipróbálni: egyszerűen kérdezzük meg néha az algoritmustól: „Ebben egészen biztos vagy?” Tapasztalataim szerint az esetek döntő többségében visszakozni – vagy legalábbis pontosítani, helyesbíteni – fog. De hol van akkor az AI helye? Segít, félrevezet vagy hátráltat? Egy nyugat-európai kutató mondta nekem egyszer, hogy náluk a kutatási pályázatok 70%-át ChatGPT-vel írják. Némi értetlenkedésem után hozzátette: a pályázat beküldője vállalja a felelősséget a tartalomért. Ha ő kritika nélkül elfogadja a ChatGPT „bla-bla” szövegeit, akkor a pályázata nem fog nyerni, és ez kizárólag ő felelőssége. Kulcsfontosságú ugyanis, hogy az AI nem vállal felelősséget, mert az továbbra is a miénk, legyünk akár hétköznapi felhasználók, tanárok, rendszerüzemeltetők, fejlesztők, gyártók.

Hol van tehát az AI valódi helye? Bár a kérdést eddig az AI szájába adtuk, ne felejtsük el, hogy eszközről, algoritmusról, tárgyról gondolkozunk. Az eszközt, a technika eredményét pedig az ember hívja elő a föld porából, és helyezi el a maga világában. Hová helyezzük? Állóporszívóként szűk sarokba vagy robotporszívóként szabad bejárást engedjünk életterünk megannyi zugába? Talán itt is igaz lehet, hogy ahány ház, annyi szokás: az élet sokszínűségét és a felhasználási területek teljességét, az AI által hozott változások és kihívások színvilágát nem tudjuk egyetlen képbe zsúfolni, sem egyetlen képlettel leírni. Ki gondolta volna a mélytanuló rendszerek hullámhegye előtt, hogy ha 15 év múlva (azaz ma) nyaralni megyünk, nem fog kelleni a beláthatatlanul nagy autós térkép, hogy elég lesz egy mindig kéznél levő eszközbe magyarul beszélni, és azt 200 nyelven hallhatjuk viszont? De tegyük hozzá: ki gondolta volna, hogy az a bizonyos eszköz hamarabb tudni fogja, mit akarok venni, látni, hallani, mint én? Egyszerre elbűvölő és ijesztő, vonzó és elrettentő – mint a szent dolgok felé való közeledés öröme és félelme. Azonban ez a „szent” inkább „álszent”, „ő” helyett „az”. A helyét – annak világos határaival együtt – nekünk kell kijelölnünk, és együtt kell vele élnünk. Élhetünk vele, de nem élhetünk általa. A hullámhegy elején az volt a kérdés, hogy elveszi-e az AI a munkámat. Ma, a hullámzás lassacskán rendeződés felé induló fázisában sokkal inkább az a kérdés, hogyan tudunk célzottan tanított AI algoritmusokat építően használni a munkánkban. Mikor és miben van rá szükség, és hol kell továbbra is inkább elsődlegesen a bölcsességünkre, a szépérzékünkre, keresztyénként a felülről kapott elhívásunkra és Szentlélek belső megerősítésére hallgatunk? Hogyan tudjuk felismerni azt, hogy a nagy mintaszámon gépileg megtanult és a sikeresség magas valószínűségével kecsegtető AI javaslat valóban célravezető és helyes-e? Honnan tudhatjuk biztosan, hogy az AI által jónak gondolt javaslat mögött mi áll, és milyen láthatatlan tényezőkből vonta le a következtetéseket? Melyik út visz a világosság otthonába, és hol a sötétség lakóhelye? (Jób 18,19)

Hol az AI helye az életemben? Ott, ahová azt én helyezem. Jó lenne ebben világosabban, tisztábban, egyértelműbben látni, és bátrabban fogalmazni: ha Krisztus szabadságra szabadított meg minket, miért engednénk magunkat a szolgaság igájába fogni? (Gal 5,1)  Szabadságomban áll kikapcsolni a mobilomat. Szabadságomban áll nem szinkronizálni a karórámra a beérkező üzeneteket. Szabadságomban áll olyan napot tartanom, amikor megszakad a játékom menete, a szériám, az online jelenlétem – még akkor is, ha ezzel veszítek pár „életet”. Legyünk ebben merész bibliaolvasók, és értsük Jézus szavát az online terünkre is: „aki pedig elveszti [virtuális] életét énértem, az megtalálja azt [amelyik a Tőle való igazi]” (Mt 10,39). Szabadságomban áll segítenem a gyermekemet annak világos kijelölésében, hol a (mértékkel szabott) helye az AI-nak a keresztyén életében, legyen szó virtuális játékokról, közösségi felületekről, trendi cuccok célzott hirdetéseiről, élethű videós chatbotokról, AI generált mémekről, vagy ChatGPT-vel megoldott házifeladatról. A mostani harmadik AI hullámban és a jövőben előttünk lévő negyedik-ötödik-századik AI hullámban egyaránt merjük arra építeni az életünket, hogy osztályrészünk „kies helyre” esett (Zsolt 16,6), ez a helyünk a cselekvés szabadságának „tágas tere” (Zsolt 18,20; 31,9; 118,5; 119,45) Jézus Krisztus színe előtt. Ha hisszük, valljuk, tudjuk, hol van a mi helyünk, akkor sokkal könnyebb lesz személyes, hitből fakadó választ találnunk arra a nehéz kérdésre: hol az AI helye az életemben?

Dr. Németh Balázs
református lelkipásztor,
a Magyar Tudományos Akadémia doktora