Az ötgyermekes édesanya A nagycsalád botránya című cikke elnyerte a Családbarát médiáért közönségdíját a közelmúltban.

Az író, újságíró azt mondja, többször keltett már megütközést, amikor megjelent a családjával, de az is megtörtént, hogy megkérdezték tőle: egy apától van az összes gyereke?
- Ma már nem szokványos, hogy egy családban több gyerek születik ugyanattól a pártól. A nagycsaláddal kapcsolatos ellenérzés olyan látens társadalmi elvárásból fakad, amely a fogyasztói kultúrára vezethető vissza. A nagycsalád ugyanis alapvetően az önellátásra rendezkedik be, még akkor is, ha nagyvárosban él. Nem fogyaszt annyit, mint amit egyenként fogyasztana öt-hat fő. A gyerekek megöröklik egymás ruháját, a család nem pihen elit szállodában, hanem sátoroznak, nem futja a gyerekeknek sok különórára, és még sorolhatnám, de egy a lényeg, hogy a nagycsalád nem elég jó fogyasztó - sorolja az indokokat.

Nagycsalád=szegénység?
Az írónő szerint a többgenerációs családok felbomlásával az individuum fölemelkedett, pulpitusra került, és ha valaki nem szolgája saját individuumának, akkor előbb-utóbb furcsán néznek rá. Mindezt a korszellem diktálja, a média pedig ráerősít a folyamatra. A reklámok sugallta jólét szinte elérhetetlen a nagycsaládosok számára. Az ötgyermekes édesanya mégsem rakna egyenlőségjelet a nagycsalád és a szegénység közé, mint azt sokan teszik.
- A nagycsaládosok nyilván szegényebbek abból a szempontból, hogy az egy főre jutó jövedelmük sokkal kisebb, mintha csak két-három ember élne ugyanabból a fizetésből. De visszakérdezek: mi az, hogy szegénység? Mi heten élünk a kettőnk fizetéséből, ha csak kétfelé osztanánk ezt az összeget, minden nyáron mehetnénk a tengerpartra nyaralni. Az anyagi nívónk tehát alacsonyabbnak mondható, mert heten vagyunk, azonban a nagycsalád számos többletet ad, ami nem fejezhető ki anyagiakban.

Életre nevelve
Miklya Luzsányi Mónika már kérdés nélkül is sorolja a nagycsalád ezernyi előnyét.
- Egy nagycsaládban nem lehet elkényelmesedni. Egy-két gyereket a szülők óhatatlanul is kiszolgálnak. Pontosan tudom, mert egyke voltam, és az édesanyám mindent megtett helyettem. Amikor azonban szembekerültem a felnőttkor kríziseivel, irgalmatlanul nehéz volt arra ráállni, hogy nekem kell megoldanom a problémáimat. A nagycsaládban felnövő gyerekek ezzel szemben az életre vannak nevelve, azonnal befogják őket a háztartási munkába, és számos olyan kompetenciával lesznek gazdagabbak, amelyeket sokan csak a felnőttkorban kapnak meg.

Ki kell harcolni
- Napjainkban az egyik legfontosabb, hogyan tud valaki kommunikálni. Ha az egyke megszólal, a szülők áhítattal lesik a kívánságát, míg egy ötgyerekes családban ki kell harcolni a gyereknek, hogy szóhoz juthasson. Megtanulja a kommunikációs és érvelési stratégiákat, hogyan lehet meggyőző, hogyan érhet el eredményeket. A nagycsaládban szocializálódott gyerek ezernyi előnyhöz jut, ami nem mérhető pénzben. Olyan lelki és érzelmi közösségben, biztonságos háttérrel nőhet fel, amit egy kisebb család számbeli adottságánál fogva sem tud nyújtani. Felnőttkorban a sok testvér közül mindig lesz legalább egyvalaki, aki segíthet, ha baj van.

Csak a győztesek fontosak?
Amikor az édesanyát arról kérdezem, hogy van-e hátránya a nagycsaládnak, elsőre mosolyogva azt mondja, hogy nincs, de aztán mélyebbre ásunk a problémák után kutatva.
- Azt mondják, hogy a szeretet nem osztódik, hanem hatványozódik, tehát minél többen vagyunk, annál több lesz a szeretet. Az idő és a figyelem azonban sajnos nem hatványozódik. Az ötgyerekes anyának is csak 24 órából áll egy nap, pedig minden gyerek egyformán igényelné a saját időt. Ahogy nőnek, egyre növekszik az igényük a személyes beszélgetésre. A gyerek néha azt akarja, hogy csak ő legyen a főszereplő, még akkor is, ha szeret a testvéreivel együtt lenni. Erre az előbb emlegetett individualizált társadalom még egy lapáttal rátesz. Nem felejtem el, amikor az egyik olimpián második lett a magyar női kézilabda válogatott (Sydney, 2000, Dánia - Magyarország 31-27 - a szerk.), mennyi zokogás és szívfájdalom volt az elveszített döntő után. Pedig az olimpiai ezüst csodálatos siker, mindenkinek ünnepelni kellett volna. De a világ olyan, hogy csak a győztesek a fontosak, csak az elsőre figyelnek. A győzelemre van kihegyezve minden és ez nem jó. Ezt a szellemiséget a gyerekeink is magukba szívják, és úgy érzik, hogy aki nincs a legjobbak között, olyan, mintha nem is csinálna semmit. A nagycsalád azonban megtanít a sorrendre is, és arra, hogy mindenki más területen jó.

Majd "megkívánják"
Miklya Luzsányi Mónika a CikCakk gyermekmagazin főszerkesztőjeként és íróként is mindig kiállt a nagycsalád ügye mellett. De lehet valakit ösztönözni a nagycsaládra, ha nem nyitott rá?
- Amikor Gyökössy Bandi bácsitól (Gyökössy Endre lelkész, az első magyar pasztorálpszichológus) egyszer azt kérdezték, hogyan tegyünk keresztyénné másokat, azt válaszolta, hogy nem beszélni kell róla, hanem élni kell a keresztyénséget, és ha látják az életedet, akkor majd „megkívánják" és megkérdeznek téged: te miért vagy ilyen? Az ő gondolatait transzformálva azt mondom, a legjobb módszer, hogy élni kell a nagycsaládos életformát. Olyan életet kell az emberek elé tenni, ami követendő, követhető, pozitív példa. Szakmailag, íróként, újságíróként szintén a pozitív példaadást tartom fontosnak. Ami a cikkből is kiderült, nem szabad elkenni a problémákat, kritikus helyzeteket. Nem szabad csak ideális képet festeni a nagycsaládról. Beszélni kell a bajokról, feszültségekről, és arról, hogy a mai világ nem családbarát. Meg kell érteni, hogy a gyerekeinkben van a jövőnk. A magyarság fönnmaradásának az alapja, hogy több gyerek szülessen egy családban.

Az örök fiatalság illúziója
A média azonban mást mutat: szép testű sztárok, bulik, márkás ruhák, autók, az élvezetek hajhászása, csillogás. Nehezen ellensúlyozható képek.
- Ezekbe a látens csatornákba sokszor bele sem gondolunk. A tévében a nagycsalád mint modell minimálisan van jelen. Sőt, a nívósabb magazinokban is leginkább problémaként jelenik meg a család, a gyerek. Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára pozitív felhangú cikket családokról. A nők ráadásul mintha csak 22 éves korukig élnék az életüket, és az utána következő években mindig huszonéves önmagukhoz szeretnének hasonlítani, nem élik meg saját koruk kiteljesedését. Nem élik meg a feleség, az anya, a középkorú nő és az idős asszony szerepét, mert mindig huszonévesek akarnak maradni, mindig életük virágjában szeretnének lenni.

Láblógatás helyett
Az írónő sokat beszél az individualizálódó világról, így muszáj megkérdeznem: sosem vágyott arra, hogy tízig lustálkodjon, ahelyett, hogy több liter kakaót főz és húsz kiflit vajaz meg reggelente?
- Ezt a kérdést még nem tettem fel magamnak soha. Tizennyolc éves koromig lustálkodhattam, mert édesanyám kiszolgált. Felnőttként született meg bennem az igény, hogy most én szeretnék másoknak szolgálni, és nagyon jó, hogy szétoszthatom magam. Volt azonban egy nehéz periódus, amikor tizenhat havonta születtek a gyerekek. Egy idő után szinte élőhalott állapotban voltam, kifáradva a házimunkában, gyereknevelésben, miközben terhes voltam a következő gyerekkel. A terhesség nem csak áldott állapot tud lenni, naponta tizenkétszer hánytam. Ha akkor nem áll mellém a férjem, nem tudom, mi lett volna. Végül befordultam, és a férjem küldött el tanulni, ő pedig hétvégenként vigyázott az öt gyerekre. A tanulás azután egyfajta szakmai karriert indított el. Külföldi ösztöndíjra is mehettem. A férjemnek, Zsoltnak nagyon nagy szerepe van abban, hogy bennem nem vetődött fel soha: de jó lenne lábat lógatni! 

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás