„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” Zsidókhoz írt levél 13. rész, 2. vers

Józsi olykor nálunk szokott reggelizni. Vagy ebédelni. Hogy éppen melyiket, az attól függ, hogy mikor érkezik, hogy jön ki neki a lépés. Ha úgy alakul az élete, ha útba esünk éppen, beugrik pár szóra, az éppen aktuális étkezés pedig keretet ad a beszélgetésnek. Mindenképp leül az asztalunkhoz, akár a reggelihez, akár az ebédhez esik közelebb a találkozás.

Józsi sokszor nem mond igazat magáról vagy a körülményeiről. Már látja rajtam, hogy tudom. Mikor a messzi távolban élő gyerekeivel hozakodik elő, tudja, hogy haragudni fogok, úgyhogy ezt egyre ritkábban teszi.

Józsi általában kopogtatás nélkül jön be hozzánk. Egy ilyen alkalommal még nem voltam felkészülve a vendégfogadásra, főként az öltözékem volt hiányos.
Kevés olyan ember van a földön, akivel szeretek pizsamában találkozni a lakásunkban, Józsi nincs köztük. A haragom tompítatlanul ömlött szegény Józsira, olyan mértékben, hogy aznap talán nem is ült le reggelizni, hanem bocsánatkérően eloldalgott.

Miközben távolodott, az óvatlanul nyitva felejtett szellemi szelepeimen kigőzölt a harag és csak bámultam utána. Bennem az űr maradt és a szomorúság. Hogy tehettem ilyet?
Hogy zavarhattam el étel és jó szó nélkül?

Mi lesz Józsival, ha holnap végérvényesen megbetegszik, megfagy, ha nem jön többet?

Vajon arra fog-e emlékezni Jézus Krisztusból, hogy van neki egy szájkosár nélküli sárkánya fönn a hegyen? Mi lesz, ha nem tudok tőle bocsánatot kérni? Ha nem lesz több alkalmam, hogy a Szabadítóról beszéljek neki?

A tehetetlenség az az érzés, ami nekem a legnagyobb belső feszültséget tudja okozni, amivel a legnehezebben birkózom – ha sikerül egyáltalán. Mi lesz Józsival?
Egyetlen eszközöm marad ilyenkor: az imádság. Odatettem Józsit és a kontrollálatlan indulataim fölötti bűnbánatot is, ahova igazán való: Isten kezébe.

Egyre ritkábban dolgozom itthon. Ha mégis kénytelen vagyok, akkor háttal ülök a bejáratnak, saját légbuborékot képezek magam körül, nehéz hozzám férni.
A billentyűzet békés kattogása hallatszik, különben csend van.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó és a hátam mögül megszólal a rég nem hallott hang:
Jó reggeeeeelt!

JÓZSI! – szakadt fel belőlem örömrivalgásként, a szívem legmélyéről. Józsi, az ég áldja meg, hát, hogy van?
Úgy örültem a rég nem látott hajléktalannak, mint életem legnagyobb ajándékának.
Aznap az evangéliumot Józsi mondta nekem és így hangzott: „Jó reggelt!”
Változatlan formában adom tovább: Jó reggelt!

Illusztráció: Kovács Marcsi, Füle Tamás