Ösztöndíjasként a „Cigány fiatalok felsőoktatási életútját” kutattad, dolgozatoddal a KRE GESZK Tudományos Diákköri Konferenciáján (TDK) harmadik helyezést értél el. Saját pályaválasztásod előtt milyen képed volt erről a területről?

Mindig egyértelmű volt számomra, hogy én szeretnék majd továbbtanulni, talán a gimnáziumi jelentkezés is ezt sugallta. Amennyire tudtam, utánaolvastam a lehetőségeknek, elmentem nyílt napokra és tájékozódtam. A továbbtanulást illetően konkrét példa nem volt a környezetemben, a szüleimet viszont hitelesnek tartom: következetesen támogattak és fontosnak tartották az előrehaladásomat.

Egy kicsi bodrogközi településről, a Karcsához tartozó Becskedről származol, amely már gyakorlatilag egy csak cigányok által lakott szegregátumnak nevezhető. Milyen képed alakult ki itt a saját cigányságodról?

Az identitásomnak erős pillére a cigányságom. Bárhol, bármilyen körben bátran vállalom fel, mert ez velem született, nem lehet leválasztani. Nagyon erős kulturális tőkét hozok otthonról: a szüleink is értéknek tekintették a származásukat, ezt adták tovább nekem és a bátyámnak. Sőt, a tágabb családomban sem igazán láttam erre ellenpéldát.

A sérült identitás mintha mégis a cigányok jóval nagyobb százalékánál lenne tetten érhető. Miért?

Ha valaki folyamatosan olyan mondatokkal találkozik, hogy ’neked többet kell teljesítened’, ’te nem érsz annyit’, akkor egész életét abban a tudatban éli le, hogy a cigánysága rossz és háttérbe kell szorítani. Miközben vajmi kevés logika van a mögött, hogy olyan dolgokat kötünk a cigánysághoz, amelyek a társadalmi státuszból fakadnak, nem pedig a származásból. A szüleimnek dolgozniuk kellett tanulás helyett, előttük még sokkal kevésbé volt nyitott a világ, nem láttak alternatívát. Velük ellentétben én például már használhattam az internetet arra, hogy utánanézzek annak, ami érdekel – másképpen a cigándi járási szegregátumból lehet, hogy nem is hallottam volna a budapesti egyetemek által kínált lehetőségekről.

A hátrányos helyzet újratermelődése azonban az információs szakadék csökkenésével sem áll meg. Hol lenne szükség a legnagyobb változásra, hogy ezt a folyamatot megállítsuk?

A dolgozatomban három hangsúlyos területet nevezek meg: a lakhatási körülményeket, az oktatás minőségét és az ezekhez kapcsolódó foglalkoztatást. A népszámlálási adatok azt mutatják, hogy a kistelepülésektől a főváros felé haladva egyre nagyobb mértékű a javulás ezeken a területeken, de ezekhez számos tényező kapcsolódik a családoktól a strukturális változásokig. A lakhatási körülményeket azért tartom fontosnak, mert ez közvetlenül kapcsolódik az oktatáshoz, ami pedig a foglalkoztatottsággal függ össze. A ’60-as évektől elkezdődött a cigánytelepek felszámolása, a családok beköltöztek a falvakba és egyes városrészekbe, ezzel párhuzamosan pedig megindult a „white flight”, azaz a többségi társadalomhoz tartozók elköltözése. És mivel egy adott iskola összetétele is a lakóhelyi struktúrát tükrözi, az oktatásban is spontán szegregáció kezdődött, mert a tehetősebb szülők inkább vállalták az ingázást olyan intézménybe, ahol a gyerekeik elvben jobb minőségű oktatást kapnak. A spontán szegregációra a mesterséges vagy az intézményi szegregáció is rátesz egy lapáttal. Ez utóbbit sajnos az egyházi intézmények – akarva és akaratlanul – is gyakran elősegítik, hiszen sokan összekötik őket minőségi közneveléssel, és a fenntartóknak is több lehetősége van a szelekcióra.

Hibásak-e azok a szülők, akik szeretnék minél jobb helyen tudni gyerekeiket?

Őket nem lehet hibáztatni, és az egész témakör is sokkal komplexebb annál, mint hogy minden vagy fekete vagy fehér. A jó minőségű, magas színvonalú oktatáshoz való egyenlő hozzáférés központilag vagy állami szinten történő biztosítása valamennyi nevelési-oktatási intézményben, illetve az inkluzív szemlélettel való együtt nevelés az iskolákban megoldás lehet: ilyenkor a diákok megismerik egymás jellegzetességeit, hogy ki hogyan működik. Erre az elmúlt években több református példát láthattunk.

Kapcsolódó cikkünk: 
Az iskola, ahonnan nem akarnak lógni a gyerekek. Halmozottan hátrányos helyzetű a többségük, mégsem múlik el tanév anélkül, hogy valamilyen országos versenyeredményt ne zsebelnének be. Pedig nem versenyistállóról van szó, hanem egy olyan református intézményről, amely nem a szegregációt erősíti.
A színvak iskola - Parókia.hu

Az oktatáson belül fontosnak tartom egyébként a kulturális eltérések mellett a nyelvi különbségek oktatásba való integrálását, hiszen a cigány népességnek még mindig csak egyharmada beszél valamilyen cigány nyelven. Noha arra törekszünk, hogy a gyerekek minél korábban nyelveket tanuljanak, a cigány nyelv ismeretét nem tekintik plusz tudásnak, hanem sok esetben normaszegésként kezelik, ha a gyermekek cigány nyelven beszélnek a magyar helyett. Viszont, ha az oktatási rendszer nem veszi figyelembe a nyelvi sokszínűséget és a nyelvi szocializációs különbségeket, akkor ezek a gyermekek nyelvi hátrányba kerülnek, ami jelentősen ronthatja  a tanulási folyamataikat. Persze van néhány felsőoktatási intézmény, amely indít cigány nemzetiségi óvodapedagógus képzést, de ezek még nagyon gyerekcipőben járnak Magyarországon. Az apai dédnagymamám – aki a becskedi Tűzvirág Együttes vezetője volt – leírta, hogy az ő apja még beszélt cigányul, talán kárpáti dialektusban. Az anyai nagypapám beszéli a lovárit, csakhogy ő a Jászságban él. Egyébként van bennem késztetés arra, hogy én is megtanuljam valamelyik cigány nyelvet.

Többször hivatkoztál a népszámlálási adatokra, mint a kutatásod elsődleges forrásaira. A 2022-es adatok szerint közel 210 ezer cigány él Magyarországon, amely százezerrel kevesebb, mint 2011-ben, miközben a legtöbb kutató szerint 800 ezer felett van a cigány lakosság száma. Miért lehet ekkora ellentmondás az adatok között és nem torzítja-e ez a vizsgálódást?

Próbáltam figyelembe venni, hogy valószínűleg nem valós adatokkal van dolgom, de a mérhetőség kapcsán nincs más eszközünk – a legtöbb helyen a magukat cigány nemzetiséghez tartozónak vallókként igyekeztem hivatkozni a vizsgált célcsoportot. Tendenciákat azért le lehet szűrni az eredményekből. Mivel a cigánysághoz maguk az érintettek is többnyire negatív fogalmakat társítanak, sokan úgy gondolhatták, hogy ha nyilatkoznak a nemzetiségi hovatartozásról, akkor az negatív következményekkel járhat. Az is közre játszhat ebben, hogy valószínűleg jóval többen választották az online adatszolgáltatást, mint az ezt megelőző cenzuson, a számítógép mögött pedig könnyebb nem bevallani a nemzetiségi hovatartozást, mint személyesen. (2022-ben hétmillió online kérdőív érkezett be, a kérdezőbiztosok 2 millió személyt személyesen kerestek fel, az az arány 2011-ben épp fordított volt – a szerk.)

Vizsgálódásaid során találkoztál meglepő eredményekkel?

Masszívan sztereotípiaromboló, hogy a fővárosban több a cigány foglalkoztatott (63%), mint a nem roma (61%). Pozitív, hogy a népszámlálási adatok tükrében a 20 éven felüli korosztályt vizsgálva megfigyelhető, hogy a cigány nemzetiségűek körében több mint öt és félszeresére nőtt a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma 2022-re, a 2001-es népszámlálásai adatokhoz képest. 2022-re kb. felére csökkent azoknak a száma a cigány nemzetiséghez tartozók körében, akiknek a legmagasabb befejezett iskolai végzettsége az általános iskola 8. évfolyam, vagy annál alacsonyabb, tehát egyre többen tanulnak tovább.

Azt viszont szomorúan tapasztaltam, a cigány nemzetiségű diákok fele még mindig szegregált körülmények között tanul Magyarországon – az arány a „gettóiskolák” egyre nagyobb száma miatt pedig folyamatosan a negatív irányba változik. Az is meglepett, hogy mennyivel magasabb a lemorzsolódási arány a cigány nemzetiségű fiatalok esetében (2021-ben 60,8%) az országos átlaghoz képest (2021-ben 12%).

Magad nagy lépést tettél előre a társadalmi mobilitás terén. Lehet-e arról beszélni, hogy hidat képezel több társadalmi csoport között?

Nincsen ingyen, ha egy alacsony státuszú családba született fiatal szeretne előrelépni a társadalmi hierarchiában. És nemcsak azért, mert valóban minél hátrányosabb helyzetű az egyén, annál drágábban tudja beszerezni a tudást, hanem mert mindkét irányból érhetik negatív hatások, ott van a gyökérvesztettség, a sehová se tartozás érzése. A családommal költöztem fel Budapestre, és komfortosan érzem magam otthon, az egyetemen és a multinacionális irodai környezetben, de akkor is, ha hazalátogatunk Becskedre. Úton vagyok, ide is és oda is tartozom. Amikor erről a témáról gondolkodok, eszembe jut az a pedagógusnak tanuló cigány fiatal, aki az egyetem után visszatér a saját iskolájába tanítani. Ez mennyire nevezhető mobilitásnak? Persze az előrelépés egyik kulcsa, hogy legyenek előttünk példák, hogy tudjuk, miért csináljuk, és jó, ha valakinek van erre motivációja. Ha viszont megfelelési kényszerből teszi, annak az egyéni kiteljesedés látja kárát.

Az említett multinacionális cégnél HR-esként dolgozol. Milyen érzés többnemzetiségű csapat tagjának lenni?

Nem is számít, ki honnan érkezett, csak az, hogy az egyénnek milyen képességei vannak, és ezek alapján hogyan tudunk együttműködni. Az inklúzió ilyen közegben kérdések nélkül, organikus módon valósul meg, Sokszínűek vagyunk, számos kultúrából, mégis találunk közös, kapcsolódási pontokat, valamint tereket arra, hogy mindenki megélhesse a saját identitását. A hétköznapokban is erősíteni kellene ezt a szemléletet.

Tegyük fel, hogy egy fiatal eljut a felsőoktatásba, de hatalmas érzelmi és anyagi terhekkel szembesül, melyek adott esetben veszélybe sodorhatják tanulmányait. A támogatási lehetőségek milyen palettája érhető el számára?

Úgy gondolom, hogy akiben van elég talpraesettség, hogy utánamegy ezeknek a lehetőségeknek, kutakodik, telefonál, igazolásokat szerez és pályázatokat ad be, az megtalálhatja a neki megfelelő opciót. Én magam a HBLF-Romaster Alapítványon keresztül kerültem kapcsolatba a munkahelyemmel, noha korábban automatikusan továbbgörgettem, ha angol nyelvű állásajánlattal találkoztam. A támogatási lehetőségek közé tartoznak a roma szakkollégiumok is. Külön kiemelném az általuk felkínált lakhatási és mentorálási, illetve lelkigondozási segítséget, hiszen a társadalmi mobilitás igencsak megterhelő folyamat tud lenni. Nem elhanyagolhatók azok a kor- és sorstársak sem, akikkel együtt él, gondolkodik és fejlődik az ember. A roma szakkollégiumok tagjai közül 2011 óta már több százan szereztek diplomát, ami a jövőben elősegítheti a cigányság társadalmi megítélését.

Képek: Dezső Attila