Nagyjából ötéves lehettem, amikor megtanultam cipőt pucolni, ami szinte azon nyomban szakrális tevékenységgé nőtte ki magát. Leverni a sarat, megtisztítani a csizmát a rátapadt falevelektől, koszoktól, az előszobában lelkesen mártogatni a tépett rongydarabomat a kis piros lavórba – a tisztulás első fázisa.

A fekete boksz akkor még az a régi, ragadós, a többség szerint büdös, alig kenhető valami volt. Végigsimogatni vele a csizma oldalát, hogy megképződjön az a matt és homályos réteg, ami olyan szomorúvá tette az egész lábbelit, hogy azt hitte az ember egy pillanatra, az egész ügyködése hiábavaló volt. De jött a fényesítés. Nálunk volt erre a célra egy külön rongy eltéve. Évek óta teljesen fekete, saját lábán megálló darab, amellyel ha végigdörgöltem a lábbelit, előtűnt a tükörfény.

Most a gyerekeim a gumicsizmájukat dörgölik kívül-belül, olyan lelkesen, mintha legalábbis delfint úsztatnának.
Náluk a cipőtisztítás szakralitását valamelyest felülírja a pocsolyázás emelkedett tevékenysége. Vagy inkább létrejön a szemem láttára a kettő fúziója.

Alig pár perce még odakint ugráltak a kis kiterjedésű, sáros állóvizek közt, jól kigyakorolva, hogyan lehet a legtöbb szutykot önmagukra és a másikra fröcskölni.

Persze befolyt a lé a gumicsizmákba is, hiába gondoltam az öltöztetésnél, hogy ez lehetetlen, s vizsgálgattam utána hitetlenkedve minden egyes csizmát, vajon hol lehet lyukas. Sehol, persze.
Összezárt lábbal kell ugrani, anya, akkor fröccsen a legnagyobbat! Így már majdnem mindent értek.

Azért kimegyek, megvizsgálom a pocsolyát is közelről. Hogyan kerülhetett ennyi sáros lötty a csizmákon belülre, mikor olyan kicsinek tűnik az egész? Hogyan tudott ez a csöpp állóvíz ekkora piszkot csinálni?
Csak, amikor közelhajolok, döbbent meg, milyen élesen és tisztán látszik az ég innen, „sárközelből”.