Charles Haddon Spurgeon (1834–1892) baptista prédikátor a 19. század egyik legjelentősebb igehirdetője volt, aki igen nagy hatással volt a 20. század evangelikál teológusaira is, és máig töretlen tisztelet és csodálat övezi a személyét és munkásságát. Ha meg szeretnénk fejteni, hogy mi volt Spurgeon titka – sokan próbálkoztak ezzel sokféle megközelítésből –, a legkézenfekvőbb válasz az az, hogy élete és gyülekezeti szolgálata adott súlyt mindannak, amit milliószámban kiadott és rengeteg nyelvre lefordított könyveiben kifejtett. Ezért tekinthető még ma is hiteles példaképnek.

Chiciudean Miklós reformált baptista lelkipásztor a dunamelléki református lelkésztovábbképzés korábbi alkalmán elhangzott előadásában úgy mutatta be C. H. Spurgeon életének főbb állomásait, munkásságának kiemelkedőbb elemeit, személyének jellegzetes vonásait és nehéz harcait, hogy az a mai kor kihívásainak fényében is szolgáljon néhány tanulsággal. A 19. század híres „prédikátorfejedelme” ugyanis több szempontból is példaképként állítható napjaink lelkipásztorai elé. Az alábbi írásunkban az előadás alapján vázoljuk fel C. H. Spurgeon portréját.

Az igazságkeresés útja
Spurgeon egy kongregacionalista lelkész első gyermekeként látta meg a világot 1834-ben. Testvérei születésekor néhány évre szintén kongregacionalista lelkész nagyapjához került, ahol nagynénje nevelte. Gyerekként figyelemmel követte a teológiai vitákat és puritán szerzőket olvasott. Hamar kialakult benne a bűntudat, kereste a megmenekülés útját. 1849 decemberében tért meg, amikor a hóvihar elől egy metodista kápolnába térve megszólította őt az igehirdetés. Később bemerítkezett és 1850-ben a cambridge-i St. Andrews utcai gyülekezethez csatlakozott, ahol laikus igehirdetők egyesülete is szolgált.

Tizenhatévesen lett a waterbeachi gyülekezet pásztora, ahol két évig szolgált. Sokakkal beszélgetett az utcán és meglátogatta őket otthonaikban, név szerint ismerte őket, imádkozott betegek ágyánál, vigasztalta a szenvedőket és ott volt a haldoklóknál. Nagy hatást gyakorolt közösségére, rengetegen tértek meg, több intézmény alakult, épületeket építettek és sokat imádkoztak. Ezek az imák őszinte, élő hittel való tusakodások voltak, Spurgeon ebben látta eredményességük valódi titkát. Szolgálatának vezérgondolata az volt, hogy az igazság tanítása jelenti a keresztyén élet kútfőjét.

Londonba érkezve azon dolgozott, hogyan térítse vissza az embereket az elfelejtett igazságokhoz, a protestáns lelkipásztorok többségének prédikációiból ugyanis hiányoztak a tantételek. Prédikációról prédikációra bizonygatta az emberi romlottság és az isteni kiválasztás tanait. Imaházuk túlzsúfoltsága miatt nagyobb termet kellett bérelniük: előbb az Exeter Hallt, majd a Surrey Gardent. Az utóbbiban tartott első istentiszteleten borzasztó tragédia történt: valaki elkiáltotta magát, hogy „Tűz van!”, kitört a pánik és többeket agyonnyomtak. A borzasztó esemény súlyos lelki teherként kísérte el Spurgeont.

A kolerajárvány idején önként látogatta a betegeket otthonaikban, imádkozott a szenvedőkért, vigasztalta a gyászolókat és temette a halottakat. Az emberek felismerték, hogy valóban törődik velük, az ő nyelvükön szól hozzájuk, és van üzenete, amely megérintette a szíveket, amikor a Krisztusban található új életről beszélt. Szenvedélyessége hatni kezdett más lelkipásztorokra, olyanokra is, akiket egyáltalán nem jellemzett a buzgóság, így különleges evangélizációs szolgálatok indultak több városnegyedben. Spurgeon 1856-ban megházasodott, feleségével, Susannah-val két ikerfiuk született.

A gyülekezet végül saját templomot épített: a hatezer férőhelyes Metropolitan Tabernacle-t 1861-ben szentelték fel. Spurgeon emellett prédikátorképzőt, árvaházat, missziós társulatokat alapított, evangelizációs csoportokat és könyvmissziót vezetett, jótékonykodott és rengeteget írt. Cikkben szólalt fel a modern bibliakritikának a Szentírást lealacsonyító megközelítése ellen, ez indította el az úgynevezett degradálás-vitát, amelynek következtében kizárták a Baptista Egyesületből. Innentől önálló gyülekezetként működtek tovább. Utolsó éveiben sokat betegeskedett ő is és felesége is. 1892-ben halt meg.

A kegyelem hirdetője
Spurgeon ritka intellektuális képességekkel és enciklopédikus tudással rendelkezett. Tetszés szerint idézett a Biblia bármelyik könyvéből, kívülről tanult meg rengeteg éneket, képes volt idézni az ókori történelem különböző eseményeiből, a reformátoroktól és a puritánoktól. A használt könyvek felkutatásának és megvásárlásának köszönhetően személyes könyvtára több mint tízezer kötetre duzzadt. Prédikáció közben a hangját tudatosan szabályozta, mégis teljesen természetes maradt, nem volt benne semmi mesterkélt. Igehirdetéseibe gyakran beszivárgott némi humor, a prédikáció egészét mégis roppant komolysága határozta meg.

Spurgeon számára az imádkozás sokkal többet jelentett merő felszínes tevékenységnél. Tisztelettudóan beszélt Istennel, de szabadon és közvetlenséggel is, mint a szerető apjához jövő gyermek. Bízott abban, hogy Isten megválaszolja az imákat a magánéletben éppúgy, mint a gyülekezet életében. Azt vallotta, hogy Isten ereje ugyanabban az arányban nyilvánul meg az istentiszteleteken, mint amilyenben Isten népe valóban imádkozik.

Megtérésétől kezdve élete végéig ugyanazok a vonások kísérték végig munkásságát:

1. Egész életét teológiai terminusokban értelmezte, az isteni gondviselés fényében.
2. Határozott meggyőződése volt a kegyelem tanairól, Isten szövetségi alapon történő viszonyulásáról népéhez, amely garantálja a lélekmentés eredményességét.
3. A prédikálásra a gyülekezet lelki építésének fő eszközeként tekintett.
4. Minden lehetséges eszközzel végezte az evangélizálást.
5. Korán megnyilvánult a betegségre és csüggedésre való hajlama.
6. Önvizsgálatán, személyes megtapasztalásain keresztül ítélte meg mások helyzetét.
7. Nem ismert megalkuvást a modernista felfogással és a liberális teológiával szemben.
8. A Szentírás volt mindig a végső mércéje minden területen.

Spurgeon mindenekelőtt kálvinista teológus volt. A kálvinizmus rendszerét „a kegyelem tanainak” nevezte, a két kifejezést felváltva használva. Noha hirdette: „az Úré a szabadítás!”, egyben azt is prédikálta: „aki akar, jöjjön”. Elismerte, hogy a két felfogás látszólag ellentmond egymásnak. Azonban igazolta, hogy a Szentírás mindkettőt tanítja: Isten üdvözíti a választottjait, ugyanakkor az ember felelős saját lelkéért. Ezért aztán állandóan sürgette őket: „higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” Felelősségének tekintette, hogy mindenkinek hirdesse az evangéliumot, de tudta, hogy „az Úré a szabadítás”.

Áthatotta az evangélium
Temetésén Spurgeont nyolc kilométeres gyászmenet kísérte utolsó útjára, a népegyházi templomok harangjai megszakítás nélkül szóltak, az üzletek és kocsmák zárva tartottak, a lobogókat félárbócra eresztették. Egy közel hatezer tagú gyülekezet és számtalan lelkipásztor vett búcsút tőle. Aznap megemlékező összejövetelt tartottak a franciaországi Mentone-ban, ahol elhunyt. A megbízott szónok, Austin Phelps Spurgeon erejének titkát két dologra vezette vissza: „először, mindig egyetlen cél lebegett előtte: lelkeket nyerni Istennek a megfeszített és valóban feltámadt Krisztus prédikálása által. Másodszor, személyes hite Krisztusban mindig a Szentírásban kinyilatkoztatott Krisztusból táplálkozott.”

Spurgeon életét áthatotta Krisztus evangéliuma. Megtapasztalásai és mindennapi gyakorlatai mindig a Szentírás által kijelentett igazságok megélései voltak. Minden igehirdetésében friss táplálékként beszélt Krisztusról és bevégzett munkájáról. A rábízott hitigazságok hirdetésével Krisztust dicsőítette. A lelkek megmentésére épülő teológiája egy jól összerakott és világosan tagolt rendszerré állt össze, és minden aktivitása ennek a tudatos gyakorlati alkalmazásából született. A mai kor lelkipásztorai számára így nemcsak prédikátorfejedelemként lehet példaképpé, hanem abban is, hogyan lehet a legnagyobb kihívások közepette is egy életen át kitartani az evangélium szolgálata mellett.

Készült Chiciudean Miklós előadása alapján, amely a dunamelléki lelkésztovábbképzés 2024. májusi alkalmán hangzott el.

Kép: Wikipedia