„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
A református, aki vitte a magyar zászlót az olimpián
Milyen érzés a magyar zászlót vinni egy olimpiai megnyitó ünnepségen? Sallay András olimpiai ezüstérmes református jégtáncost arról is kérdezzük, okoz-e neki álmatlan éjszakákat, hogy nem aranyat nyertek Regőczy Krisztinával az 1980-as téli olimpián. És arról is beszélgetünk, Isten hogyan mentette meg az életét. Elmeséli, felmegy-e még a lábára a korcsolyacipője, és azt is, hogy miért nem lépett jégre csaknem 40 éve.
Hogyan viszonyul az olimpiához?
Különös varázsa van, és én átélhettem. A sportolók a csúcsformájukat – amennyire lehet – az olimpiához igazítják, a felkészülést fizikailag és lelkileg is így kell igazítani. Én két-három napig igazából nem is voltam magamnál a verseny után, annyi erőt kivett belőlem az olimpia. Így van ez, annak ellenére is, hogy a jégtánc más, mint a többi sportág, mert mi nem egy stopperórával vagy a centikkel hadakozunk, hanem rólunk a pontozóbírók döntenek.
1976-ban voltam először olimpián, Innsbruckban. Ekkor volt először olimpiai szám a jégtánc, mi ötödik helyen végeztünk Regőczy Krisztinával. A lebonyolítás elég furcsa volt, nem tudtunk részt venni a megnyitó ünnepségen. Aztán kárpótolt, hogy 1980-ban, a Lake Placidben megrendezett olimpián én vihettem a magyar zászlót abban a hatalmas stadionban. Igaz, a delegáció többi tagja hivatásos személy, pl. bírók voltak, csak ketten voltunk Krisztával sportolók magyar színekben.
A pontozóbírók annak idején – 1980-ban – úgy döntöttek, hogy a második hely az Önöké, az aranyat a Szovjetunióból érkező páros nyakába akasztották.
Egészen hihetetlen, ez hányszor visszaköszönt az életemben… valahol a sivatag közepén autóztam az USA-ban, amikor elkaptak gyorshajtásért. A seriff azt mondta nekem: „Nem Ön az, akiknek meg kellett volna nyerni az aranyérmet jégtáncban?” Hasonló volt, amikor New Yorkban állított meg valaki az utcán ugyanezzel a kérdéssel. Igen, így volt, a pontozók így döntöttek, de ettől tudok nyugodtan aludni. Boldogok voltunk az ezüstéremmel, most is hálás vagyok érte. Jólesik, hogy 44 évvel az olimpia után is még szóba kerül – interjúban és szakmai körökben is – hogy aranyat érdemeltünk volna-e. Tényleg nüanszokon múlik, hogy jól sikerül-e egy kűr. És persze a bíráskodásban is történhet akármi. Persze, nem titok, úgy érkeztünk meg az olimpiára, hogy sokan úgy gondolták, akár nyerhetünk is. Az amerikai ABC televízió még filmet is forgatott rólunk, mert arra számítottak ők is, hogy mi leszünk a győztesek. De mondom újra: mi ezzel nem foglalkoztunk, mert tudtuk, hogy millió összetevője van annak, hogy végül kié a győzelem. Az Amerikai Egyesült Államokban hatalmas reklámot kaptunk, amikor az amerikai kommentátor az éremátadó ünnepségen azt mondta, hogy „ez az a páros, akiknek az aranyérmet meg kellett volna nyerni”.
Térjünk vissza a nyitóünnepséghez: milyen érzés volt vinni a piros–fehér–zöld zászlót?
Óriási érzés volt, felejthetetlen! Abban a hatalmas stadionban mindenki nekünk tapsolt, én pedig meglengettem a zászlót, és mentünk, együtt. Olyan pozitív érzéseket adott ez, ami hihetetlenül sok erőt adott nekem. Számomra mindig fontos volt, hogy magyar vagyok, ez a pillanat különösen kedves emlék marad, örökké.
És a nyári olimpia? Figyeli a párizsi játékokat 2024-ben?
Amikor tehetem, követem a közvetítést. A megnyitót biztosan megnézem, figyelem majd, ki viszi a magyar zászlót. A sportok közül elsősorban azokat nézem, ahol valaki képviseli Magyarországot. Egyébként leginkább az úszást és a vízilabdát követem – én mindig fagyott vízen versenyeztem, nekik meg van olvadva – és az öttusát is szoktam nézni. Ha van magyar versenyző, akkor különösen dobog a szívem.
Hogyan szurkol egy korábbi olimpikon? Felugrik a kanapéról, kiabál, tapsol? Vagy inkább csöndesen?
Nyugodt szurkoló vagyok. Maximum morgok, ha valami nem úgy sikerül. De ezt biztosan otthonról hozom: édesapám nagy labdarúgás-rajongó volt, ő sem kiabált, stadionban sem, pedig sok meccsen voltunk együtt. Fradi-meccsen, ha mellettünk üvöltött mindenki, mi akkor is nyugodtan figyeltük a mérkőzést, azt hiszem, ez nagy hatással lehet rám. Tapsolni azért szoktam.
Volt olimpián a sportolói pályafutását követően?
Igen, a legtöbb téli olimpián ott voltam, kivéve a legutóbbi kettőt, mert akkoriban már más munkám volt.
Nyári olimpián sosem volt ott személyesen?
Nem, sajnos nem.
Sajnos?
Igen, mert jó lett volna elmenni, ott azért más a hangulat, süt a nap. A nyári olimpia nagyobb, több a sportág, a sportoló, és sokkal több a csapatsport is. És persze: sokkal több a néző, a szurkoló. Egészen más.
Milyen eredményt vár a párizsi olimpián a magyar versenyzőktől?
Pont én vagyok az, aki az olimpián megtanultam, hogy mennyi minden befolyásolhatja a végső eredményt! Szilárdan hiszem, hogy a versenyzőink be akarják bizonyítani, hogy Magyarország komoly sportnemzet. Éremszámbecslésre nem szeretnék vállalkozni, néha századmásodpercek döntenek egy-egy helyezés között. Biztos vagyok benne, hogy mindenki megtesz mindent a sikerért. Remélem, persze, hogy minél többször csendül majd fel a magyar himnusz.
Van kapcsolata a mostani olimpikonokkal?
A nyári olimpián indulókkal nincs. Amikor korábbi olimpikonokat hív össze a Magyar Olimpiai Bizottság, bennünket is meg szoktak hívni Regőczy Krisztinával. Csak halkan teszem hozzá, évtizedekkel ezelőtt az is előfordult, hogy ilyenkor rólunk megfeledkeztek, de ez ma már nincs így. 1976-ban az olimpiai egyenruhánkat például az esemény után kaptuk meg: ekkor még egy évben volt a téli és nyári olimpia, és a nyárihoz volt igazítva a munka. De mondom, ma már meghívnak, így a tíz évvel ezelőttig aktív versenyzőket már személyesen ismerem én is – akár téli, akár nyári olimpián versenyeztek.
Említette a lelki felkészülést is a sportolóknál. Ön hogyan készült lelkileg?
Sose mentem ki úgy egyetlen versenyre se, hogy ne imádkoztam volna előtte. Folyamatos lelki kapcsolatban voltam, vagyok a Teremtővel. Megrendítő volt, amikor az egyik Európa-bajnokság előtt három héttel édesanyám meghalt. Nehéz volt így a felkészülés, de a hitem és a Teremtő segített, és ezt a mai napig érzem. Észre kell tudni venni ezeket.
Mit kért Istentől, miért imádkozott a versenyek előtt?
Nem éremért, vagy helyezésért. Lehetőséget kértem arra, hogy a bennünk lévő tudást meg tudjuk mutatni. Erőt kértem, lelki és fizikai értelemben is. Számtalan esetben éreztem azt a plusz erőt, amit a Teremtőtől kaptam.
Az 1980-as olimpián is jött a plusz erő?
Igen! Krisztának 38 fokos láza volt a versenyen. Gyógyszert nem kaphatott a doppingvizsgálat miatt. A kűr utolsó percében Kriszta azt mondta, hogy nem bírja tartani magát. Kértem, hogy tartsa a hátát – nyilván mindent megtett, de az erejét pótolni kellett. Ehhez kellett a plusz erő, amit nem magamnak tulajdonítok.
Egész életemben éreztem, érzem, hogy a Teremtő velem van. Volt egy egészen drámai eset… Londonban készültünk egy versenyre Regőczy Krisztinával. Vonattal mentem volna, Kriszta repülővel. Aztán egyszer csak hív Kriszta, hogy ne induljak még, mert nem kapott útlevelet. Mint kiderült, volt valaki – egy versenyzőtárs –, aki meg tudta fúrni, hogy Kriszta megkapja az útlevelet. Így hát itthon maradtam. A hírekből tudtam meg, hogy a vonat, amire jegyem volt, kisiklott, és 33 ember meghalt. Később kiderült, hogy az a hálókocsi, ahova a jegyem szólt, kettétört.
Ciklusokon keresztül presbiter volt a budapesti Gyulai Pál utcai református gyülekezetben. Mit jelentett Önnek ez a szolgálat, és miért lett vége a legutóbbi tisztújításkor?
Engem még Farkas József lelkész kért, hogy induljak el a presbiterválasztáson. Amikor itthon voltam, mindig ott voltam a gyűléseken, egy ideig jegyzőkönyvvezető is voltam. A legkedvesebb szolgálat számomra az úrvacsoránál való segítség volt az úrasztalánál, és ez, hála Istennek, most is megvan, hogy már nem vagyok presbiter. Az új presbitérium megválasztásánál szempont volt a fiatalítás, így engem már nem kértek fel a jelöltségre. Harag nincs bennem emiatt, sőt, inkább én viseltem nehezen azt, amikor egy-egy gyűlésen vagy istentiszteleten nem tudtam, nem tudok ott lenni a munkám miatt.
Mivel foglalkozik?
A műkorcsolya-világversenyek reklámjaiért, illetve részben a televíziós közvetítésekért felelek. Ez sok utazással jár, sokat vagyok külföldön. A cégnek 2025–26-ra még van szerződése a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetséggel. Az elmúlt időszakban komolyzenei hangversenyek szervezésébe is belefogtam, és ezt is boldogan csinálom. Annyi tapasztalatot szereztem a szervezésben, rendezésben, amit itt is hasznosíthatok.
Jégre megy-e még?
Hát ezeken az említett jégkorcsolyás eseményeken minden alkalommal… cipőben.
Na jó, de úgy értettem, hogy korcsolya mikor volt utoljára a lábán?
1984. december 16-án, este 11 órakor, Washingtonban. Eldöntöttük Krisztával, hogy az lesz az utolsó.
Miért döntöttek így?
Mert amikor megláttak minket az emberek a jégen, odajöttek hozzánk, és kérték, hogy mutassunk már valamit. Ez nem könnyű, hiszen aktív versenyzőként naponta gyakoroltunk legalább három órát a jégen, és még voltak a táncórák, a balett… Ez garantálta a minőséget. Ha egy napig nem gyakorlunk, mi érezzük a különbséget, ha két napig nem gyakorlunk, a környezetünk is észreveszi, három nap gyakorlás nélkül, akkor már a közönség is észrevette volna a különbséget. Ha felhúznék egy korcsolyát a lábamra, most hiába kérné valaki, hogy mutassak valamit az 1980-as ezüstérmes kűrből, semmit nem tudnék megcsinálni.
És nem hiányzik?
Biztos élvezném, ha újra jégre mehetnék… valahol egy fagyott tó jegén… titokban, és egyedül korcsolyázva.
A korcsolyája megvan még?
Meg, de össze van száradva, a lábam pedig eldeformálódott. Amíg a korcsolyacipő gyakran volt rajtam, az összetartotta: keskeny volt és hosszú. Szóval, a régi korcsolyám biztos nem jönne rám. Egyszer felvettem egy hokikorcsolyát, de az meg nagyon más volt, mint a műkorcsolya-cipőm. Nem tudnék már olyanokat mutatni, mint korábban, de azért azt gondolom, hogy ez olyan, mint a biciklizés: ha valaki évtizedekig nem ül kerékpáron, aztán újra fölül, először remeg a kormány, de aztán belejön, végül is nem lehet elfelejteni. Gondolom, a korcsolyázás is ilyen…
Az olimpiai ezüstérmük 50. évfordulója – hat év múlva – megfelelő alkalom lenne egy jelképes visszatérésre?
A Teremtő tudja… de nem vagyok az ilyen kezdeményezések ellen, miért ne!
Ezt vehetjük a Parókia.hu olvasóinak tett ígéretnek?
De majd emlékeztessenek rá…
Hegedűs Márk
Képek: Vargosz