„Isten nem félt önmagától. Kinézi belőlem, hogy elbírom őt olyannak, amilyennek megtapasztalom önmagamban, kapcsolataimban, az élet rendjében s mindabban, ami az élet megnyilvánulásaiban megterhel."
Mustó Péter
A reménység követe
„Jelen kell lennünk az emberek életében, ahogyan Jézus is tette” – vallja Hován Boglárka, aki a Monor-Nagytemplomi Református Gyülekezet diakónusaként időseket és betegeket vigasztal nap mint nap, tettel, jó szóval, Isten Igéjével. Beszélgetésünkből kiderült, hogyan tudja feldolgozni, ha egy segítettjét magához szólítja az Úr, és hogy mit is jelent a megtartó szeretetszolgálat, amit elsődleges feladatának tekint.
Noha az egészségesen működő gyülekezet alappillérei között ott szerepel a diakónia, messze nem minden református közösségben fektetnek kellő hangsúlyt erre. A szeretetszolgálat intézményesített formái jelentős hiányt pótolnak – sőt, szinte minden szakterületen egyre hosszabbak a várólisták –, azonban nem helyettesíthetik a nehéz helyzetben élők hálából való segítését a gyülekezeti közösségen belül.
Számos református közösség időről időre felismeri a felelősségét ebben, rendszeresen gyűjtve adományokat vagy szervezve beteglátogatásokat, az azonban ritkábban fordul elő, hogy szakképzett diakónus látja el ezt a feladatot a gyülekezetben.
Vigasztaló szavak
A Monor-Nagytemplomi ilyen, ahol Hován Boglárka 2020 szeptemberében, a koronavírus-járvány második hulláma idején kezdte el szolgálatát, így hamar megoldásokat kellett találnia az ebből adódó kihívásokra. „A feladatom az idősek látogatása volt, akikkel egy idő után már csak telefonon tudtam tartani a kapcsolatot” – mondta a diakónus, aki azonban így is útra kelt, hogy egy lelki írásokat tartalmazó füzetecskét, a Vigasztaló szavakat eljuttassa azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
Kerékpárral járt házról házra, és ezt mind a mai napig így csinálja. Az elmúlt három év során többeket is sikerült megnyernie a szolgálatnak a gyülekezetből, így nem egyedül viszi ki mindenhová az igei üzenetet. Gyakran ő maga is ír a füzetbe. „Ha van egy Ige, ami megerősít, akkor az alapján vetem papírra a gondolataimat. De nem csak az időseknek viszünk vigasztaló szavakat, hanem betegeknek, gyászolóknak is, akikről tudjuk, hogy nehéz helyzetben vannak.”
Noha egy diakónus feladata szerteágazó lehet, Boglárka szolgálatának célcsoportja elsődlegesen a gyülekezethez tartozó idősek, akikkel folyamatosan kapcsolatot tart, lelkigondozást végez, és segítséget nyújt számukra. Egyfajta személyes számontartás ez, amely nélkülözhetetlen egy olyan korban, amikor a családok tagjait nem települések, hanem országrészek, országok, sőt kontinensek választják el egymástól. „Az egyedül élő időseink közül, hála Istennek, sokaknak itthon élnek a gyermekeik, unokáik, és látogatják is őket, ami örvendetes. De sokuknak így is
szükségük van arra, hogy folyamatosan találkozzanak valakivel, aki meghallgatja őket, és segít nekik átlendülni a nehezebb periódusokon”
– vélekedik Boglárka.
Isten vezetésére hagyatkozni
Ehhez Isten Igéje az első számú eszköz, melynek mindig, minden esetben helye van, azoknál pedig különösen, akik egészségügyi állapotukból fakadóan, vagy hajlott korukra való tekintettel nem jutnak el istentiszteletekre. „Arra törekszem, hogy jelen legyek az emberek életében, ahogyan Jézus is tette” – árulja el Boglárka. „Igyekszem minden látogatásom alkalmával úgynevezett ’kis istentiszteleteket’ tartani, ilyenkor éneklünk, imádkozunk, igét olvasunk. Istentől kérek útmutatást arra, hogy kihez milyen üzenettel készüljek. Volt olyan néni, akivel komoly teológiai és hitvallás-ismereti kérdésekről beszélgettünk, egy másikkal pedig keresztyén versek által igyekeztünk épülni.
Sokan néznek istentiszteleteket a tévében vagy online, de ragaszkodnak az élő szóhoz, amit ezek nem tudnak pótolni.”
Boglárka számára mindennek a kiindulópontja az Istennel való szoros és folyamatos kapcsolattartás, úgy véli, enélkül nem is lehet diakóniát végezni. „Ebben a szolgálatban nagyon függenünk kell Isten vezetésétől. A vele való kapcsolatom áll az első helyen, minden más ebből fakad. Egyik gyülekezeti tagunk mondta, hogy ha Isten nem az első helyen van az életünkben, akkor az utolsó helyen lesz, és egyet tudok vele érteni.” A diakónus szerint a kulcs a dolgok egymáshoz való rendelésében rejlik.
„Nem a szolgálatomba tuszkolom be az Istennel töltött időt, hanem az Úrral való kapcsolattartás köré szervezem a teendőimet.
Gyökössy Endre emlékeztetett rá, hogy Jézus is ezt tette: az Atyától ment az emberekhez, és tőlük vissza hozzá.” Boglárka a Károli Gáspár Református Egyetem nagykőrösi Pedagógiai Karán végzett diakónusként, ahol többek között teológiát, társadalomismeretet, pszichológiát, szociális és egészségügyi ismereteket tanult, szolgálatát pedig a Monor-Nagytemplomi Református Gyülekezet teljes állású munkatársaként végzi.
Az elköszönés ideje
Az idősek felé való szolgálat elengedhetetlen része, hogy a szolgálattevőnek néha búcsút kell venni azoktól, akikkel rendszeresen kapcsolatot tartott, akik az élete részévé váltak. „Néha olyan, mintha egy testvéremet veszíteném el. Nehezen hatódok meg, de néha megvisel, amikor tudom valakiről, hogy most láttam utoljára” – vallja meg Boglárka. „Nemrég egy nénivel beszéltem telefonon, és kérte, most ne menjek hozzá, mert nem érzi jól magát. Aztán visszahívott, hogy mégis, mert lehet, ez az utolsó alkalom, amikor találkozhatunk. Valóban így történt.”
Hogy a vigasztaló számára ilyenkor mi jelent megkönnyebbülést? „Akikről tudom, hogy az Úrba vetették bizalmukat, azok felől nem kell kétségeskednem. Persze vannak olyanok, akik egyébként nyugdíjasként is aktív életet éltek, de nehezen dolgozzák fel, ha ezt egy betegség vagy valami más megtöri. Velük – persze mindenkivel, de az idősekkel főleg – az Istenbe vetett élő reménységről kell beszélgetnem.” Boglárka hangsúlyozta, hogy sok mindent megtehet, például bátoríthatja a segítettjeit a bibliaolvasásra és a csendességre, de minden nap nem teheti meg helyettük. „Itt is Isten vezetésére hagyatkozom, hogy szükség van-e még rám, vagy máshová menjek? Hogy mutassa meg számomra, hol a határ” – mondta, hozzátéve, a határok tartását segíti az is, hogy igyekszik a hagyományos munkaidőben elvégezni szolgálatát.
A diakónus úgy véli, hogy az elmúlt évek során Isten megmutatta neki, hogy mi az, amit csinálnia kell, és mi az, amit nem. A nagytemplomi közösségben van olyan szolgatársa, aki az ételosztást vezeti vagy éppen az adományozást koordinálja, ő pedig úgy érzi, hogy a lelki útmutatás az, amiben igazán eszköz lehet Isten kezében. „Számomra a diakónia a cselekvő hitet jelenti. Jakab levelét tudom idézni, ahol azt olvassuk, hogy a hit halott tettek nélkül. Ha én élek és lélegzem, akkor mozgok, táplálkozom, tehát az egésznek van egy dinamikája.
Ha nekem élő hitem van, megengedhetetlen, hogy abból ne fakadjanak tettek.”
Megtartani a hívőket
A szeretetszolgálatnak Krisztus váltságáldozatáért érzett hálából kell fakadnia, ám célja és iránya sokféle lehet: Boglárka szerint ő megtartó diakóniát végez, azaz első sorban azok felé szolgál, akik a gyülekezet tagjai, és hisznek Krisztusban.
„Úgy érzem, nem evangelizációra hívott el az Úr, hanem oda, ahol a hit megtartására van szükség.
Persze a diakóniában újra és újra rávilágítunk az evangéliumra, enélkül nem is lehet ezt a szolgálatot végezni. Az időseknek nagy szükségük van erre, hogy tudják: fontosak, és a gyülekezet tagjai akkor is, hanem tudnak az alkalmakra járni.”
Boglárka igyekszik megragadni a gyülekezeti alkalmakat arra, hogy szolgálatra buzdítsa testvéreit. Ilyen például az október 1-jei idősek világnapja vagy a februári diakóniai vasárnap, amikor bibliai példákat hoz hajlott korú hithősökről, de részt vesz a presbiteri gyűléseken és a missziói munka tervezésében is. „Cseri Kálmán írt a négyküllős kerékről, ahol a szolgálat a keresztyén élet egyik legfontosabb pillére az ige, az imádság és a közösség mellett. Magam is erre buzdítom a gyülekezetemet, Pállal szólva: Akár esztek tehát, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! (1Kor 10, 31)”
Nem hiábavaló a fáradozás
A világ számára sokszor a szeretetszolgálat nem több, mint karitatív munka, amit az egyházon kívül is ugyanúgy el tud végezni bárki, aki kellő szociális érzékenységgel rendelkezik. Boglárka azonban Max Lucadót idézve arra emlékeztetett, hogy a világi segélyszervezet és a világi ember adhat ágyat, ételt és értékes tanácsot, mi, keresztények azonban sokkal többet adhatunk ennél: „Nem csak erre az életre vonatkozó segítséget, hanem az eljövendő életre szóló reményt Jézus Krisztusban, aki maga az élet kenyere.
Hogy az étellel megrakott tányérok és az orvosságos üvegek mellett legyen ott a megbocsátott bűnök és a legyőzött halál üzenete is!”
Ahogyan a szociális munka a társadalomban, úgy a diakónia is az egyházban olyan szolgálati terület, amely kevésbé látható, gyakran nem látni a belefektetett energia megtérülését sem. Boglárka szerint az egyik gyakori kísértés, hogy világi mérce szerint tekintsünk a cselekedeteinkre. „Számtalan látványosabb és nagyobb anyagi haszonnal kecsegtető munka létezik, amely a fogyasztói társadalmat építi tovább.
A gonosz azt akarja, hogy tárgynak tekintsem a másikat, hogy körülöttem forogjon a világ, hogy az motiváljon, hogy én lépjek előre. Meggyőződésem, hogy a materializmus számára láthatatlan munkát végzők azonban Isten országát építik. Ő tudja, hogy a fáradozásunk nem hiábavaló.”
Magyarország az elöregedő országok listájának az első húszban foglal helyet, miközben egyre nagyobbra nyílik a társadalmi olló, így a szeretetszolgálat jelentősége is felértékelődik. „Én nem ismerem a jövőt, akit viszont szolgálok, az igen” – állítja a diakónus, aki szerint nem kell a világ összes problémáját a vállunkra vennünk, ehelyett azt tanácsolja: kérjük el Istentől, hogy hol akar minket látni. „Ő tudja legjobban az összefüggéseket, hogy mi miért történik. Egész életünk egy nagy ökoszisztéma, amely Isten rendjét képviseli, és ahol mindennek megvan a maga helye. Mi, emberek szeretünk beleszólni a dolgok alakulásába, de ha valami nem Istentől való, az bomlást hoz magával. Keressük először Isten országát!”
Képek: Dezső Attila