Suhannak el mellettem az adventi fények, ahogy gyors léptekkel szelem Budapest utcáit a mai különösen csípős téli estén. Hosszú volt a nap és feszültségekkel tele, jó lenne már hazaérni.  Jó mélyen belebújok a vastag sálamba, hogy minél kevesebb szél érje az arcom. Szemem szűkre összehúzom a szemerkélő esőcseppek ellen, mégsem tudja elkerülni tekintetemet a számtalan csillogó égősor, kirakati és fákra csavart fények.

Elmerengek. Tetszik ez a hangulat, amit árasztanak a sötét éjszakában. Szeretem az egyszerű fehéreket, és gyönyörködöm a sok-sok színben pompázó égőkben is. Lassulnak a lépteim. Zöld, fehér, piros, sárga. Szinte összefolynak a szemem előtt egy még élénkebb egyveleget alkotva. Azon veszem észre magam, hogy szél és eső ellenére önkéntelenül is megállok, és csak hagyom, hogy hasson rám az ezernyi pislákoló izzó fénye. Mintha valami remény, valami mély és belső öröm mozdulna meg bennem. Talán a gyermekkorom szép karácsonyait idézi, vagy csak jólesik megállni az egész napos rohanás után? Vagy emlékeztet valamire, ami egyszer ennek az ünnepnek az eredetét adta.

Meg sem tudom fogalmazni a gondolataimat és talán most nem is akarom. Csak megélem azt a távolról jövő békességet, ami valahonnan nagyon mélyről felszakadozik belőlem. Olyan békés, igazán emelkedett pillanat, mégis, hirtelen megmozdul bennem valami fájdalom is. Valami belső űr tátong a lelkem mélyén, amit napközben a rohanásban ügyesen elnyomok. Most valahogy ebben a csendben mégis megjelenik. Belopózik az öröm mellé.

Mi ez a feszültség bennem? Zavartan toporgok. Olyan nagy a kontraszt. Pár órája ugyanezen a téren, ahol most csendben, szinte teljesen egyedül állok, még emberek tömkelege hömpölygött, az utcára felszerelt hangszórókból ismerős karácsonyi dallamok áradtak, mindenki rohangált, hogy idejében megtalálja a legtalálóbb ajándékokat, a legmegfelelőbb díszeket, a legfinomabb hozzávalókat a tökéletes adventi hangulathoz. Én is ezt fogom tenni hétvégén.

Azt érzem, hogy bár élvezem a karácsonyi vásározást, mégis mindezzel sikeresen elnyomom a belül tátongó űrt, a vágyamat arra, hogy valaki igazán szeressen, olyannak lásson és annak fogadjon el, aki vagyok. Megszoktam, hogy erős vagyok, hogy fogaimat összeszorítva végigküzdöm a napjaimat, hogy teljesítek, a kezemben tartom a kontrollt. A rohanással elnyomom a halk és szelíd hangot, amely talán most a szokásosnál is kivehetőbben hív arra, hogy merjem felfedni előtte a valóságom, merjem vállalni a sebezhetőségem. Villámként nyilall belém a felismerés, hogy a betlehemi éjszaka nélkül sem a karácsony nem lenne ismerős számomra, sem a lehetőség a legmélyebb sebeimből való gyógyulásra.

Szememben csípős könnyek gyűlnek, ahogy felteszem a kérdést: mivé tettem ezt az ünnepet? Már-már szinte félhangosan kezdem szidni a fogyasztói társadalom és posztmodern kultúra romboló „gyümölcseit”, amikor távoli hangon meghallom a kérdést, amelybe szinte beleroskadnak a térdeim: volt-e valaha ez másképp? Sok száz évvel ezelőtt egy hasonló éjszakán szintén hangos tömegek áramlottak a város belső utcáin, s senki nem hallotta meg a halk zörgetést és kérdést, hogy van-e számukra hely? Már nem is tartom vissza könnyeim áradatát, ahogy állok az esőben.

Meg akarok érkezni! Oda, a jászol mellé, oda, ahol annak látnak, aki vagyok. Elegem van a folytonos menekülésből, a tömegből, a zajból, kényszerekből, a túl sok fényből. Meg akarok érkezni identitásom gyökeréhez, ahhoz, aki csendben azt mondja, hogy enyém vagy, szeretlek. És nem csak beszél róla, hanem tesz is érte. Magát adja ajándékként. Fátyolos tekintettel nézek fel újra az előttem tornyosuló feldíszített fenyőfára. Talán mégsem véletlen, hogy olyan kontrasztos ez az ünnep. És az sem, hogy annyi minden verseng ilyenkor különösen a figyelmemért. Lassan továbbindulok. Már halványabbak a fények, s az eső is újra rákezdett, a lelkemet mégis sokkal könnyebbnek érzem. Megcsillant az advent reménye. Már nem is zavar annyira a hideg, és az sem olyan nagy baj, ha nem érek haza olyan gyorsan. Mélyeket lélegzem, s érzem, hogy a lelkem mélyén tátongó üregbe is mintha friss levegő áradna.

Záborszky Zsófia