„Nem vagy egyedül" – hirdeti a felirat a pálfai református parókia rikító színű homlokzatán. Akik nincsenek képben, azt gondolhatják, milyen jól eltalált egyházi szlogen ez az egyre inkább elmagányosodó világban. Őket bizonyára megdöbbentené, hogy ez egy sci-fiből vett idézet. Pláne, ha tudnák, hogy a sci-fi írója a pálfai református lelkész – Görgey Etelka, aki teológus doktor, hebraista és műfordító is.



A Csodaidők című négykötetes történet bizonyos tekintetben inkább a jövőben játszódó, vallásos-filozofikus családregény, mintsem klasszikus értelemben vett sci-fi. Készülőben van egy alternatív változata is, az Időcsodák, amelynek az idővonala egy ponton azért válik el a Csodaidők történetétől, mert egy főszereplője másként dönt egy fontos pillanatban. Az Időcsodák utolsó kötete még nem jelent meg, de Eta már tervezi a Csodaidők folytatását, a Zöld csillagokat is. Fontos számára, hogy főszereplői vallásosak legyenek – azért, hogy hús-vér emberekkel mutassa be a hitet, és az ne távoli, merev dolog maradjon.

Írta: Raana Raas

„Sokáig nem is jutott eszembe, hogy író legyek" – kezdett bele saját történetébe, amikor meglátogattuk Pálfán. Az egész akkor kezdődött, amikor a Harry Potter ötödik kötetére kellett várni. Az interneten számos rajongói folytatás, úgynevezett fanfiction íródott a hivatalos változat megjelenése előtt. Eta is írt egyet; ezt nyolc nyelvre lefordították, és máig ismert rajongói körben. „Először fölépítettem a történetet, hogy honnan hová akarok eljutni, mely szereplőket akarom mozgatni, így lett egy vázlatom. Utána kezdtem fejezetenként megírni és közzétenni. Figyelni kellett arra, hogy az olvasó várja a következő fejezetet és azt is olvassa el. Megtanultam a húzd meg, ereszd meg technikáját, de ez csak úgy működik, ha tudod, mit akarsz később behozni" – magyarázta Eta. Szerinte sok írónak azért fullad ki az ötlete, mert nem tudja, hová tart a folytatás.



A Csodaidők megírása Belfastban kezdődött, amikor Eta kapott egy egyházi ösztöndíjat a doktori disszertációja kapcsán, és mire hazajött, az első kötet nagyjából kész volt. A bibliai Jeremiás siralmairól szóló disszertációja háborús téma volt, és ez meghatározta a Csodaidők alaphangját. „Van, aki szerint a Csodaidők jövőben játszódó holokauszt-regény. Mindenesetre sokat foglalkoztam akkoriban azzal, hogyan néz ki a háború. Hová tud elvinni az, hogy kiszolgáltatott vagy? Meddig határoznak meg az alapvető szükségleteid? Mennyire változtatja meg az embert a háború? Ezek mind ott motoszkáltak bennem írás közben."

Kicsit talán dafke hozzáállásból, de nem hagyta, hogy szereplőit teljesen kiforgassa önmagukból a háború. „Ismerek sok olyan embert, aki nyomás alatt sem veszítené el egészen az emberségét. Így születtek a főszereplőim, a három szempontkarakter. Eleinte csak az egyikük tékozlófiú-történetét terveztem, de később felbukkant két másik szereplő, és új megközelítéseket hoztak be." A könyveiben így minden fejezetet más szemszögből látunk, kicsit hasonlóan, mint a Trónok harcában. A borítókon nem Görgey Etelka szerepel íróként, hanem egy bizonyos Raana Raas, akit szintén ő talált ki. „Rájöttem, hogy úgy írok, mintha keresné magát valaki ezekben a szereplőkben" – magyarázta Eta. Ezért helyezett el a három szempontkarakter „fölé" egy fiktív írót is, akinek a történetét a folytatásból, a Zöld csillagokból fogjuk megismerni.

Jövőkép

Vajon utópia vagy disztópia inkább a Csodaidők? Pozitív vagy negatív a jövőképe? „Abból a szempontból utópia, hogy van emberiség kétezer évvel később. A jelen állapotainak a tükrében már az is csoda, ha azelőtt sikerül kiszabadulnunk a Földről, mielőtt végleg megölnénk magunkat. El akarunk menni és a Marsot lakhatóvá tenni? Miért nem a Földet akarjuk inkább helyrehozni? Óriási problémákat okozunk, amiknek a jövőben komoly következményei lesznek. Isteni csoda, ha az utolsó pillanatban felfedezzük az űrutazásnak azt a módját, amivel el tudunk menekülni a szemétdombbá alakított Földről."



A magyar sci-fi írók nem kedvelték a Csodaidőket. „Azzal kritizáltak, hogy a konyhaablak perspektívájából írtam. Nem vagyok szélsőségesen naturalista, nálam a csók után elsötétül a képernyő. A véres-darabolós jelenetek sem jellemzőek rám" – mosolygott Eta. „Azt is megkaptam, hogyan lehet, hogy kétezer évvel később még nincsenek mesterséges intelligenciák, robotok, nanotechnológia, számítógépbe feltöltött emberi tudatok. De nagyon más jövőképem van. Ha lemásoljuk a tudatunkat, az attól még nem én leszek. Amikor virtuális valóságban barangolok, a tudatom akkor is a helyén marad. A testem is a tudatom része. Az nagyon fontos teológia, hogy hiszem a test feltámadását. A keresztyén gondolkodásban nem választjuk szét a lelket és a testet. Kell, hogy legyen valami körülhatárolása annak, ami vagyok! Ha egy gép nem tudja magát pontosan körülhatárolni, nem tud igazi énkép kialakulni benne. A reflexióhoz kell a test."

Eta szerint a sci-fi írók néha túltolják a technológiát, de végtelenségig nem lehet a fejlődést fokozni, mert ez öngyilkos pálya a társadalom számára. „Szerintem a jövőben ez visszaesik. Meg fogjuk tanulni úgy használni a technológiát, hogy ne függjünk ennyire tőle, mert ez a fennmaradásunk szempontjából elengedhetetlen. Kétezer év alatt kialakítjuk a korlátokat, és így nem lesz akkora probléma, mint most."

A közösségteremtő történetmondás

A Csodaidők a jövőnk mellett a múltunkról és a jelenünkről is szól. „Minden beszéd teremtés, és minden történetmondás újrateremtés" – olvasható benne. Ezt Eta bibliai párhuzammal magyarázta meg: „A Jeremiás siralmai akkor keletkezett, amikor elvitték a babiloni fogságba a nép vezetőit és írástudóit. Nem az egész népet, csak azokat, akik a nép történetét birtokolták. És be is vált! A visszatelepülés idején a megmaradtakat a próféták nem érezték saját népüknek. Nem volt ugyanaz a közös történetük, megváltozott a nagy népi narratíva. Ez a jelenség szerepel a Csodaidőkben is: mit csinálsz, ha a közösség alapértéke megváltozik? Ennek súlyos következményei vannak." A háború utáni újrakezdés problematikáját feszegető Zöld csillagokban is elő fog kerülni mindez. „Nagy kérdés ez. Az Időcsodák kicsit menekülés is, hogy ezzel még ne kelljen foglalkozni" – vallotta be Eta.

A közösségen túl az egyént is meghatározza, hogyan mesél magáról. „Amikor gond van velünk, elmegyünk pszichológushoz, és valójában csak dumálunk: kérdéseket teszünk fel, elkezdünk más szempontból látni, végül megváltozik a régi narratívánk. Megváltozunk mi is." Az írás maga hasonló hatással volt Etára. „Nem tudatosult bennem, hogy én most kiírok magamból dolgokat, de egy csomó érdekesség jött elő. Erre utólag jöttem rá." Mivel Eta most mentálhigiénét tanul, ez az Időcsodák írása során sokkal tudatosabbá vált.



Az sem mindegy, milyen nyelvezettel mondja el a történetet. Eta ebben látja sikerének a kulcsát. „Én szórakoztató irodalmat akartam írni. Lehet, hogy a témák nehezek, de a megfogalmazás nem. Olyasmit akartam írni, amit én is elolvasnék. Sikerült megmaradnom szórakoztató irodalomnak, nem lett belőlem magasirodalom, és ez jó. Nem akartam finomkodó megfogalmazást, direkt aktuális áthallásokat. Ha az olvasónak nem kell küzdenie az alannyal és az állítmánnyal, akkor a bonyolult történetet is végigolvassák." Nem csak írásnál ügyel arra, hogy érthetően szólaljon meg. „Amikor igehirdetésen imádkozni akarok, átgondolom, hogyan szólnék Istenhez, ha nem lenne előttem a gyülekezet. Az ő nevükben is szólítom meg, de nem nekik. Fontos, hogy hétköznapi szavakat használjak. Amikor azt mondom, hogy a Csodaidők irodalmi nyelvezete lektűr, akkor ez pozitívumként értendő. Szerintem ezért tud annyi embert megszólítani."

Reflexiók

2006 óta folyamatosan fogy a Csodaidők, és nem is rosszul. Eta könyveiről is születnek fanfiction-írások, és ezek hasznos reflexiók. A rajongói nemcsak az interneten, de személyesen is megtalálják. „Volt egy esküvőm, ahol a fiú református volt, a lány nem hívő, de Csodaidők-rajongó. Bennem megtalálták a közös keresztmetszetet. Másvalaki a könyveimnek is köszönhetően indult el a keresztyénség felé. Azt gondolta, ha én is református vagyok, akkor a vallás talán mégsem lehet annyira gáz. A lelkész barátaim, akik olvasták, a finom humorral megfogalmazott egyházkritikus részeket is értékelték. Néha ugyanis nem árt feltennünk magunknak a kérdést, hová tart az egyházunk."

Pálfa életét mindenesetre nem kavarta fel az irodalmi siker. „Páran olvasták, ennyi. Sokan a parókiánkon lévő feliratról sem tudják, mi az. Szép, vallásos szövegnek tűnik. A presbitérium véleményét azért kikértem róla, és tetszett nekik az ötlet. A postás néni elárulta, hogy a parókia falának az új színe sokkolta, de amikor felkerült rá a felirat, az jutott az eszébe: azért került oda ez a szín, hogy jól lehessen látni az idézetet."



Eta angolul is szeretné kiadni a Csodaidőket, de egy amerikai kiadó visszautasította azzal, hogy túl nagy súlyt kap benne a politikai szál. „Ha lesz egy kis időm, végigmegyek még egyszer az angol szövegen és fölteszem az Amazonra, aztán meglátjuk. De nem teszek több erőfeszítést, inkább a gyülekezetembe fektetem az energiát. Alapvetően lelkész vagyok, nagyon sok mindent csinálok Pálfán, anyuka is vagyok, és mindez nekem fontosabb az írásnál. Én nem íróként definiálom magam, hanem lelkészként."

Mit takar a lelkészi palást?

Ez utóbbi identitással sem mindig könnyű zöldágra vergődni, mert nagy a külső nyomás arra vonatkozóan, milyen egy református lelkipásztor. „Több lelkész kollégámra hallok gyülekezeti tagoktól panaszokat, hogy ilyen meg olyan. Azt válaszolom nekik, hogy ez nagyon nehéz dolog: elvárjátok tőlünk, hogy amikor a szószéken állunk, Isten szavát mondjuk. De amikor lejövünk onnét, meddig maradjunk ebben a szerepben? Amikor elkezelek kifele jövet, még Isten szavát közvetítem? Ha négyszemközt szólok, hogy nem szép megcsalni a másikat, akkor túl merev vagyok, de ugyanezt elvárnátok tőlem a szószéken." Nem mindenki számára olyan könnyű a lelkészi szerep le- és felvétele, mintha csak a palásttal tenné. „Nehéz mit kezdeni az átmenettel. Nagyon kevés kollégám találta meg az egészséges egyensúlyt. Nehezen megközelíthetők lettünk. Sokszor hozzám se mernek bemenni. Eleve, miféle dolog, hogy be kell jönni hozzánk?"

Vannak helyzetek, amikor nagyon is jól jön a tiszteletes asszony szerepe, például amikor elmegy temetni. Főleg, ha olyasvalakit temet, akit nagyon szeret. „Sokat imádkozom előtte, hogy Isten végig velem legyen. Az ember ilyenkor kilép magából és eltávolít, ezzel védjük magunkat. Nem mindig sikerül. Volt egy néni, akit nagyon szerettem, és amikor temetnem kellett, a hantolásnál már nagyon rosszul voltam. Ilyenkor a szerep sokat segít. Meg a kórházban is, amikor haldoklóval vagyok." Prédikálni az úrasztala mellől szeret, a szószékre nem szívesen megy föl – otthonosabban érzi magát a gyülekezet közelségében.

Búcsúzóul Pálfa református templomát is megmutatta nekünk, mesélt a helyi reformátusok mindennapjairól – múltról, jelenről, jövőről. Ezekből a történetekből épül fel a gyülekezet saját narratív identitása, ahogyan sok másik egyházközségben is. De kik és hogyan tudnák a reformátusság közös történetét újrateremtő módon elbeszélni? Mert szükség lenne rá, hogy együtt, mindenki számára érthető szavakkal hirdessük a világnak: „Nem vagy egyedül".



Képek: Füle Tamás