Éhezik és szomjazik a lelkünk a spiritualitásra ebben a minket körülvevő szekularizált világban. És ahol kereslet van, ott kínálat is akad. Ahogyan minden másra, úgy erre is rengeteg alternatívát találhatunk, nem csak a keresztyénségen kívül, de belül is. A túlkínálat zavarba ejtő, és egyben elbizonytalanító is. Sokan emiatt inkább lemondanak a spiritualitás lehetőségéről, és a hitmegélés intellektuálisabb vagy ritualizált formáit választják helyette. Mások biztos, ami biztos alapon csipegetnek innen is és onnan is, hátha valamelyik módszer beválik. A lelki éhségünk csillapítására azonban nem módszerek kellenek, nem technikák vagy mechanizmusok, hanem a kegyesség megélése az Istennel való élő kapcsolatunkban.

Közös útkeresésünk
A lelki éhségre adandó válasz napjainkban mind a gyülekezetek, mind a lelkipásztorok számára létkérdés, ezért döntött úgy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara, hogy 2019-ben lelkészi továbbképzést indít „Spiritualitás és misszió az egyházban” címmel. A képzés célja, hogy kifejezetten a Krisztus-hit megélésében és elmélyülésében, valamint mások lelki útjának kísérésében nyújtson segítséget a Szentírás útmutatásai alapján, a protestáns kegyesség lelki örökségét is figyelembe véve. Az idén szeptemberben induló továbbképzést konferenciákkal egybekötött műhelynapok készítették elő: az egyik 2018 novemberében, a másik 2019 májusában volt; és szeretnének további alkalmakat is.

„A konferenciának és a képzésnek az ereje pont abból fakad, hogy vannak emberek, akik ezzel foglalkoznak, és a saját bőrükön érzik valaminek a hiányát, ezért keresik az utat. Sokféle ember tartja ezt a kurzust, és mindenki saját magát teszi bele, a saját erősségét és útkeresését egyaránt” – fogalmazott tavaly novemberben Harmathy András szentendrei lelkész, a kurzus egyik oktatója, amikor az első ilyen műhelynap apropóján megkerestük. „Amikor érzi az ember a maga hiányait – én is érzem lelkészként a saját hiányaimat –, akkor elindul egy irányba. Ha pedig kincseket találunk az út során, azt nem magunknak akarjuk megtartani” – vallott saját útkereséséről, és arról, miért vágtak bele a továbbképzésbe.

A második konferenciával egybekötött műhelynapon három előadás hangzott el, mindegyiket a kurzus oktatói tartották. Ezeket izgalmas eszmecsere követte, végül egy kerekasztal-beszélgetéssel zárták az alkalmat. „A spiritualitásról szóló továbbképzés a zászlóshajónk, de nagyon fontos mellette az a szakmai műhelymunka is, amelynek részei ezek a konferenciák” – vezette fel az előadások sorát Siba Balázs református lelkész, a budapesti református teológia oktatója, a kurzus szakfelelőse. „A műhelynapok – akárcsak a hozzájuk kapcsolódó továbbképzés – a közös útkeresésünk részei. Ezen az úton abban reménykedünk, hogy Isten kijelenti magát az Őt keresőknek. Imádkozzunk együtt ezért!”

A keskeny úton
A keresztyén spiritualitás a kegyesség megélésén alapszik. De mik az ismérvei ennek a protestáns kegyességnek? Az első előadásban erre a kérdésre igyekezett választ adni Németh Dávid, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője. „A spiritualitás nem azonos a vallásossággal. Ezt azért is fontos leszögezni, mert a posztmodernben a spiritualitás egyfajta Isten nélküli vallásossággá lett. Ugyanakkor az is lényeges, hogy a vallás nem lehet spiritualitás nélküli, mert ha azt elveszti, akkor ideológiává vagy szokásrendszerré változik” – fogalmazott a teológusprofesszor.

A spiritualitás protestáns ága számos sajátossággal rendelkezik, amely különbözik más felekezetek gyakorlatától. Ennek a vizsgálatakor Németh Dávid szerint először a bibliai bizonyságtétel és az egyéb hagyományok viszonyát kell áttekinteni. „Amikor az ember identitást fogalmaz meg, nem csak mintákra épít, de azt is meg kell mutatnia, ami eltérés másokhoz képest. Ezért az itt kiemelt különbségeket senki se vegye magára, hiszen az a cél, hogy közös gondolkodás induljon el ezekről is” – mondta. „A protestáns spiritualitás nem másolni kívánja a bibliai példákat, hanem azok lényegét, a bennük megnyilvánuló isteni akaratot keresi.” A kegyesség megéléséhez viszont kerülni kell a szélsőséges megközelítéseket, és a keskeny úton járni.

„A szubjektum és az objektum viszonyának a szélsőséges megközelítése az egyik veszély, ami a spiritualitásunkra leselkedik. Szélsőséges objektivizmus, amikor a hit lényegét objektív igazságok elfogadásában és megismerésében látjuk, és így a Biblia „papirospápává” válik. A másik példája, amikor egyfajta mágikus hatást tulajdonítunk tárgyaknak, helyeknek, szövegeknek, vagy azt gondoljuk, Isten lelkét vagy kegyelmi ajándékát birtokoljuk” – magyarázta. „A szélsőséges szubjektivizmus pedig befelé fordulva, a lélek mélyén keresi Istent, vagy érzelmi állapotokat és pszichikus folyamatokat azonosít Isten Lelkével. Ez is tévút. A keresztyén szemlélet szerint ugyanis a spiritualitást az Isten és ember közötti kölcsönös kapcsolatban lehet megtapasztalni.”

„A protestáns spiritualitás Isten Igéjével naponta táplálkozó és „szüntelenül” imádkozó spiritualitás” – foglalta össze a lényeget Németh Dávid. „Mindig Istent tapasztalja kezdeményezőnek, és lényege az Isten általi megszólítottság és megragadottság. Válaszadás-jellege van; az elérése nem cél, hanem következmény, gyümölcs. Éppen ezért nem állítható hasznossági szempont szolgálatába. Nincs protestáns spiritualitás az Igével való ismétlődő egzisztenciális találkozások nélkül. Nem követel sajátos életformát vagy a szokásostól eltérő életkörülményeket. Szabad minden szabályrendszertől és kidolgozott módszertantól. A gyülekezet közösségének a „kontrollja” alatt áll, és Isten szeretetét missziói felelősséggel és diakóniai elkötelezettséggel adja tovább.”

A kettészakadt út
„A társadalmunk egyik szembetűnő jelensége, hogy kettévált a teológiai oktatás és a hitélet megélése. Ma már a módszertanaik sem egyeznek” – kezdett előadásába Kovács Endre református teológus, a Barnabás Csoport munkatársa. „Sokan, akik végeznek a teológián, egyfajta szedált állapotba kerülnek. Kétféle hozzáállást várnak el tőlük: egyszerre résztvevőit és kívülállóit. De a lelki életben nem gombnyomásra mennek a dolgok.” Szerinte nem innen indultunk el, mert a teológia lényege eredetileg az Isten és ember felé mutató szeretet volt. „Hogyan jött létre ez a kettéválás?” – tette fel a kérdést. „A szétszakadásnak nyoma sincs se az Ó-, se az Újszövetségben, de még az ókeresztény egyházatyák idején sem. Az első tizenkét évszázadban szinte töretlen lehetett a kettő egysége.”

„Ezt a korai egységet egy hármas fonat tartotta egybe: az apostoli, a neoplatonista és az arisztotelészi megközelítés. Közülük a kezdetekkor még az apostoli volt hangsúlyos” – vélte Kovács Endre. „A neoplatonista a dolgok lényegét a léten túliságban keresi, az evilági valóságot ehhez a végső Abszolút valósághoz való viszony feltárásában reméli. Az arisztotelészi ezzel szemben a dolgok értelmét a látható és érzékelhető jelenségeken belül, azok összefüggései által keresi, az értelemkeresése a konkrét jelenségek világára irányul. A két szemlélet kiegyensúlyozott volt, amíg az apostoli volt a leghangsúlyosabb megközelítés. A 12. században azonban az egyensúly megbomlott, és az arisztotelészi túlnőtt a másik kettőn a skolasztika dominanciája miatt. Az értelem felülkerekedett a hiten.”



Az oktatás elsődleges helyszínének megváltozása is hozzájárulhatott a szakadáshoz. „A kolostorokban még megvolt mind a négy fontos eleme a nevelésnek és az oktatásnak. Ezek közül az első az apostoli és patrisztikus hagyomány volt, mint a tanítás normakontrollja. A második a közösségi lét, a harmadik az imádságos gyakorlatok, a negyedik pedig a morális és önfegyelemre történő oktatás. De azáltal, hogy az oktatás hangsúlya átkerült az egyetemekre, a scientia és a sapientia (azaz a tudás és a bölcsesség) szétvált.” Kovács Endre arra hívta fel a figyelmet, hogy a spiritualitáshoz való visszataláláshoz elengedhetetlen ezek egységének a helyreállítása. „A mai teológia akkor éri el a célját, ha a szeretetben növekedésen van a fókusz, és mind a négy oktatási elemet integrálja.”

A helyreállítás útja
„Ami szétfele tartott, hogyan lehet újra egy?” – kérdezte előadása kezdetén Harmathy András, ezzel is kapcsolódva a korábbi előadók mondandójához. Az ő témája a spiritualitás és a munkavégzés viszonyát járta körbe. „Nem szeretik, ha a világit és az egyházit összemossuk, ezért nem szeretik például, ha lelkipásztorként megyünk be egy munkahelyre. Bár nekünk lenne igényünk arra, hogy átmenetileg se kelljen lemondani a keresztyénségünk megéléséről, mégis igyekszünk úgy viselkedni, hogy ne legyen ebből problémánk. Elfedjük a szakadékot, amely a mindennapjaink és a lelki életünk között húzódik, de hol van ebben az egység? Hogyan élhetjük így meg a spiritualitást a munkahelyen?”

„Számomra a spiritualitás az identitásom része, nem pedig egy részfunkciója. Ahogyan a jegygyűrűnket sem vesszük le a munkahelyen, ugyanúgy a hitünket sem hagyhatjuk otthon. A keresztségünk mindenben meghatároz minket” – folytatta a szentendrei lelkipásztor. „Az evangélium Isten országáról szól, nem az én személyes üdvösségemről. Ezért hív megtérésre minket Jézus. Isten országának a közelségét a világ helyreállásának a jelei mutatják meg. Isten országa ugyanis megjelent közöttünk Jézusban. Ezért nem választható szét a spiritualitás a körülöttünk lévő világtól.” Szerinte a gyakorlatban mindez elsősorban nem direkt evangelizációt jelent, hanem azt, hogy Isten dicsőségére végezzük a munkánkat.

Mindezt egy anekdotával szemléltette, amely arról szólt, hogy a katolikus, az evangélikus és a református sajtot készít. A katolikus sajtkészítő ezt a munkát csak másodlagosnak tekinti Isten szolgálata mellett, ezért a sajtja rossz lesz. Az evangélikus a sajtkészítés mellett Istent dicsőítő énekeket énekel, ez részben elvonja a figyelmét, és emiatt nem lesz elég jó a sajtja. A református pedig a jól végzett munkával dicséri az Urat, mert az ő sajtja lesz a legfinomabb. Harmathy András szerint egyedül az Isten dicsőségére végzett munka tudja helyreállítani a világi és vallásos lelkület közötti szakadékot. Ebben lehet megélni azt a fajta spiritualitást is, amely egyúttal védelem a munka bálványozásával szemben.

„Nem az minősít engem, hogy hogyan minősítenek, hanem az, hogy Krisztusé vagyok. Szabadságot ad, hogy Istennek szolgálunk, nem a főnökeinknek” – magyarázta a lelkész. „Az imádság a munkahelyen nem tett, hanem állapot. Ha jól végezzük a munkánkat, és Istennek tetsző módon, az Ő dicsőségére dolgozunk, akkor kiteljesedhet a lelkiségünk is. Ezáltal kinyílik számunkra a világ, és nagyobbra nő. De nemcsak a világ, hanem maga Isten is nagyobb lesz számunkra. Ha pedig sokan éljük meg ennek a lelkiségét, akkor a belőlünk építkező templom is tágulni kezd, és Isten népe is egyre nagyobbá válik. Így válhat mindez missziós úttá. Legyen ezáltal jelen az Úr dicsősége mindenhol!”


Képek és szöveg: Barna Bálint