„Amikor megismerkedtünk, már voltak kicsapongásaim, de még nem hatalmasodott el rajtam az ital” – vág bele történetébe Sipos Lajos, a Szigetszentmiklós-Újvárosi Református Gyülekezet gondnoka, akit szerte a környéken sokan ismernek, hiszen az elmúlt négy évtizedben gázszerelőként dolgozott. Legaktívabb munkáséveiben, amikor csoportvezető is volt, egy összetartó, de az italt sem megvető munkatársi csapat élén egyre többször és egyre többet ivott ő maga is. „Nem voltam ura a helyzetnek, bár szerettem volna, ahogy minden szenvedélybeteg, aki azt állítja: vagyok én olyan erős, hogy akár holnaptól ne igyak” – mondja. Rövid ideig valóban sikerült türtőztetnie magát, de az önakarat kevés volt. Serdülő lányai szégyellték, hogy apjuk iszik, felesége pedig egy nap válaszút elé állította: vagy a család, vagy elválnak útjaik.

Pedig a katolikus hívő asszony tizennyolc éven át tűrt és imádkozott. Katalin azt mondja, abban, hogy ilyen sokáig kitartott, nagy szerepe volt ferences lelki vezetőjének és katolikus hitének, amely miatt tartotta magát ahhoz, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Ennek ellenére ereje végére ért, és éppen református barátnői – köztük többen lelkipásztorok – tartották benne a lelket, imaközösségbe hívták, egy alkalommal pedig az újrainduló Nőszövetség Kálvin téri templomban tartott missziós napjára is. Katalin itt hallott először Balog Zoltán és felesége iszákosmentő szolgálatáról. Margit nénivel váltott is pár szót, és amikor könnyek között elmondta neki, hogy nem bírja tovább, az asszony azt tanácsolta neki, hogy imádkozzon bölcsességért. Katalin nem is bírt tovább várni, otthagyta az összejövetelt, és egész úton hazafelé bölcsességért imádkozott.

„Mire hazaértem, a Szentlélek elkészítette mindkettőnk szívét. Lajos csodálkozott, hogy ilyen korán hazaértem, azt kérdezte: már itt vagy? Erre én azt mondtam neki: itt vagyok, de tudod, neked kellett volna itt lenned. Odaadtam neki néhány prospektust az iszákosmentő misszióról, és azt mondtam, ezeket olvasd el, egy órád van rá, utána igennel vagy nemmel válaszolhatsz. Ez volt az a bölcsesség, amit Istentől kaptam. Én apámat hatéves koromban elveszítettem az alkohol miatt. Azután férfi nem volt a családunkban, nem tudtam, hogyan kell kezelni egy férfit. Félelem volt bennem, elveszettnek éreztem magam, de akkor erőt kaptam, és minden gyengeségem elszállt. Kijött Lajos a szobából egy óra múlva, és miután elolvasta a bizonyságtételeket, azt mondta, hogy ha a te Jézusod megszabadít, akkor elmegyek veled arra az alkalomra. Ez volt szombaton, következő kedden már ott voltunk a csoportban, amit Zoli bácsi tartott. Negyven bizonyságtevő beszélt aznap arról, hogyan szabadultak meg az alkohol rabságából. Zoli bácsi bejelentette, hogy a következő héten indul egy kéthetes gyógyító konferencia. Az én férjem volt az első jelentkező.”

Amikor hallotta a hasonló cipőben járó emberek bizonyságtételeit, már tudta: ez kell neki is – emlékszik vissza Sipos Lajos. „Rövid időn belül kézzelfoghatóvá vált számomra, hogy az Úr csodálatosan szabadít, és azóta már én mesélek róla másoknak.” A gyógyító heteken ugyanis feleségével együtt vettek részt, és valóban átélték a gyógyulást, szabadulást Krisztusban, megbocsátottak egymásnak és megújulva tértek haza. Lajos soha többé nem ivott. Úgy érezte, a föld fölött jár. Kollégái szó nélkül is észrevették, hogy valami nagy változás történt benne. „Kérdezték is, mi van, öreg, nem iszol, de csak annyit mondtam: nem, és kuka maradtam. Azután nagyon szégyelltem magam az Úr előtt, hogy lett volna alkalom, amire úgy vártam, én meg nem voltam kész a bizonyságtételre. Imádkoztam, és Isten meghallgatott: teremtett alkalmat, hogy tudjak bizonyságot tenni. Az alkoholt elhagytam, a kávé megmaradt. Egy alkalommal betértem az egyik kávézóba, ahol minőségi kávét lehetett kapni, ott volt az egész munkatársi csapat. Akkor elém álltak, és megkérdezték, mi az oka annak, hogy nem iszom. Elmondták, hogy tudják, hogy templomba járok és beszélgetek az Istennel. Nem tudom, honnan tudták ezeket, de elmondtam nekik, hogy valóban így van, és hogy ugyanazoknak, amiket ti isztok, én rabja voltam. Mondtam Istennek, hogy Uram, ha te vagy, szabadíts meg ezektől, vedd el tőlem az italt – ez volt az első beszélgetésem az Úristennel. Látjátok, azóta eltelt némi idő, és az Úr megszabadított ebből. Egyikük sem volt hívő, de nagyon tiszteltek ezért, és később is tiszteletben tartották, hogy nem iszom sem a munkahelyen, sem azon kívül.”

Mindez minőségi változást hozott a Sipos házaspár és az egész család életébe. „Minőségi házasság lett a kapcsolatunkból” – mondja Katalin –, „mert az óta a gyógyító konferencia óta ott van benne Isten mindkettőnk számára.” A felemás iga után megtapasztalta, hogy milyen egy irányba tartani a férjével, terhei alól megkönnyebbülhetett. „Isten köztünk van, ez tartja meg a házasságunkat. Mindketten nagyon szeretjük az Úr Jézust, és mondhatom, hogy Lajos két hét alatt kapott annyit, mint én negyven év alatt. Az Úr kárpótolt minket a sáskajárta évekért.”

Lajos valóban a család papja lett. Eleinte ő kezdett el járni a Kossuth utcai református gyülekezetbe, majd mindkét lánya és felesége is követte, végül az egész család együtt konfirmált. A Sipos házaspár azóta is minden napot közös imádsággal és csendességgel kezd. „Nem fordul elő, ha boncolgatjuk az Igét, hogy Lajosnak mást mond, mint nekem – mert hallunk ilyen házaspárokat, hogy probléma van ezzel is, hogy másként értelmezik ugyanazt az Igét. Közénk kezdettől fogva egyetértést adott az Úr. Száznyolcvan fokos fordulat ez, békesség van köztünk, a gyerekekkel is nagyon jó a kapcsolatunk, a lányok nagyon szeretik az apjukat. Hála van a szívünkben, és az hajt minket, hogy más embereken segítsünk” – árulja el Katalin.

„Nincs már az az állandó feszültség, a veszekedést kiváltó alkoholizálás, egyek tudunk lenni, és mint a szerelmesek, lesem a pillanatot, hogy mikor tudom a másikat úgy fölemelni, hogy együtt tudjunk szárnyalni” – egészíti ki férje. Majd ismét Katalin veszi át a szót: „Már nem napról napra kell élni, abba kapaszkodva, hogy elég minden napnak a maga baja, hanem biztonságban érzem magam a férjem mellett. Időközben nekem volt stroke-om is. Lajos egész idő alatt a tenyerén hordozott engem, és akkor éltem át, hogy ez az ember engem nagyon, de nagyon szeret.”

Sipos Lajos és Katalin negyvenöt éve házasok. Amióta Isten megújította az életüket, folyamatosan keresik a bizonyságtétel lehetőségét, ezért imádkoznak, és az elmúlt több mint negyed évszázadban sok házaspár megnyitotta az ajtaját és a szívét előttük. A Szigetszentmiklós-Újvárosi Egyházközség gondnokházaspárjaként sokan az ő hatásukra csatlakoztak a tizennyolc évvel ezelőtt induló lakótelepi gyülekezethez, és ahhoz a Kékkereszt csoporthoz is, amit ők indítottak el a településen. Szerte az országban bizonyságot tettek már Isten szabadításáról, leginkább együtt – mert az örömhírt, hogy nem csak az egyén szabadulhat meg, de a házassága is megújulhat, leginkább ketten tudják képviselni a családjukat, egzisztenciájukat, sőt, akár személyiségüket is veszített emberek előtt. Lajos néha még most is vállal munkát, mivel visszajáró vendég azoknak az otthonában, akik ragaszkodnak a mesteremberhez, ő pedig mosolyogva mondja: parókiája az egész világ. Szerinte a legnagyobb ereje annak van, amikor valakinek az élete prédikál. Egy ideje pedig már felesége és az ő életét látva mondhatják sokan: nekem is erre van szükségem.

Képek: Füle Tamás